Az egyszerű kezdetek után Don Bosco kezdeményezései a valdoccói Oratórium fiataljaival és a fiúkkal egyre összetettebbé váltak, amikor a létesítmény kibővült a nyomda-, cipész- és fémmegmunkáló műhelyekkel. Segítőit fokozatosan egyesületté formálta, amelyet Szalézi Szent Ferenc egyesületének vagy kongregációnak nevezett. Az önkéntesek, akik különféle szakmákat tanítottak, segédkeztek a templomi rendezvényeken és vezették a szabadtéri tevékenységeket, otthon éltek a családjukkal, miközben továbbra is részt vettek az Oratórium munkájában. Ők voltak az általa "külső" szaléziaknak nevezett személyek, akik között volt néhány buzgó pap, jámbor világi, nemesek és nők, néhány édesanya (köztük a sajátja is), jótevők és támogatók.
Más önkénteseket, akik szabadok voltak, és úgy érezték, hogy hivatásuk van, Don Bosco meghívta, hogy „maradjanak vele”, és éljenek együtt abban az otthonban, amelyet mindig is szerzetesi társulásuk anyaházának és központjának tekintettek. IX. Piusz javaslatára Don Bosco az „internisták” ezt a második karitatív szervezetét vagy csoportját Szalézi Szent Ferenc Jámbor Társaságának nevezte el. Első hivatalos összejövetelükre 1859. december 18-án került sor Don Bosco szobáiban, és papok és papnövendékek alkották. Az első laikusok között, akiket 1860-ban testvérekként vettek fel, ott volt Giuseppe Rossi és Giuseppe Gaia (több évig szakács volt az Oratóriumban). Aztán ott volt Frederico Oreglia, a torinói arisztokrácia tagja, aki szalézi lett, és nagyszerű szolgálatot tett az Oratóriumnak, majd távozott, hogy jezsuitaként fejezze be életét. A laikusok között, akik 1875-ben Giovanni Cagliero atyával együtt mentek Argentínába, ott volt Vincenzo Gioia, Bartolomeo Scavini (asztalosmester), Stefano Belmonte (zenész, háztartási ekonómus és gondnok) és Bartolomeo Molinari (zenetanár), akik "igazi evangéliumi munkásoknak" számítottak.
A testvérek teljes mértékben elkötelezettek voltak, Don Bosco módján dolgoztak az Oratóriumba járó fiatalok javára. Szakácsként, portásként, nyomdászként, cipészként, kovácsként, adminisztrátorként, tanárként, sportmesterként, asszisztensként a vallási szertartásokon, órákon és játékokon… magukévá tették az Oratórium küldetését.
A szalézi testvér alakja a korai években feszültségekkel szembesült, mivel magasan képzett testvérek keveredtek kevéssé képzett testvérekkel, de Don Bosco mindig ragaszkodott a testvéri egyenlőséghez, és ellenállt minden olyan kísérletnek, amely másodosztályú kategóriát akart bevezetni a testvérek között. Számára mindenféle szolgálatnak volt helye. Mindannyian apostolok voltak, mindenki nevelő volt, mindannyian egyenlő méltósággal rendelkeztek, mint emberi lények, keresztények, szerzetesek, szaléziak.
Az idő múlása hozott néhány változást. A II. vatikáni zsinat után jelentős lépés volt, hogy a 20. Egyetemes Káptalan megnyitotta a lehetőséget, hogy a testvérek a Társaság minden szintjén (helyi, tartományi, világszinten) a tanácsok tagjai lehessenek.
A testvér, mint egyenrangú társuk, egy asztalnál étkezik a papnövendékkel vagy pappal, ugyanazokat a szabályokat tartja be, ugyanazokban a jámborsági gyakorlatokban vesz részt, joga van ugyanazokhoz az ünnepekhez, és halála után ugyanazokban a kiváltságokban részesül. Jelenléte a fiúk között egy házban soha nem pusztán csak adminisztratív jellegű. Ő apostol és nevelő, szerzetes a szó teljes értelmében, aki a szalézi apostolkodás változatos programjában képes ellátni mindazokat a feladatokat, amelyek nem igényelnek papi funkciókat.
A különbség abban rejlik, hogy munkája főként világi jellegű tevékenységekre terjed ki. A szalézi testvér megélheti hivatását pedagógusként, orvosként, professzorként, mezőgazdasági szakértőként, fejlesztési projektek vezetőjeként, adminisztrátorként, könyvelőként, katekétaként, cserkészvezetőként, publicistaként, könyvtárosként, építészként, számítástechnikusként, sportedzőként, zenészként, hogy csak néhány lehetőséget említsünk. Jelenleg mintegy 2000 szalézi testvér van a világon.
salesiansireland.ie/ANS-Róma/Szaléziak.HU
