Főoldal / Szalézi világ / Levél Gázából

Said a családjával Gázában él, de Olaszországban tanult, a páviai egyetemen, majd visszatért hazájába és dolgozott, de most az élete teljesen megbénult és arra kényszerült, hogy elhagyja otthonát. Szerencsére ő és a családja biztonságban vannak. Levelében leírja, mi történt vele. Megosztja félelmét, a kitelepítést, a menekülést egy biztonságosabb helyre, a sokkot, ami akkor érte, amikor meghallotta, hogy az ötéves lánya a halálról gondolkodik. Elmondja, mennyire megdöbbenti a világ hallgatása és a vágyát, hogy visszatérjen a szabad, emberhez méltó élethez.

A VIS együtt érez Saiddal és családjával, és mindenkivel, aki háborúk és erőszak által érintett. Kérik a nemzetközi jog tiszteletben tartását, valamint az azonnali, hatékony és tartós tűzszünetet.

„Csatlakozunk a pápa szavaihoz, amelyeket tegnap az Úrangyala után mondott: az erőszakot csak békével lehet legyőzni, és követeljük, hogy vessenek véget a vérontásnak. Nehéz lesz kigyógyítani az új sebeket, a gyűlölet és a fájdalom új hullámát, de megerősítjük szándékunkat, hogy folytatni kívánjuk a munkát a Közel-Keleten, hogy biztosítsuk minden gyermek és fiatal számára a jogot a békés élethez és a teljes növekedéshez” - mondta  Nico Fight, a VIS elnöke.

Kéri, hogy az alábbi levél kapja meg a lehető legnagyobb nyilvánosságot:

Levél Gázából

Kedves VIS,

július 7-én, Izrael megkezdte az „Erős szikla” hadműveletet a Gázai övezetben. Az izraeli hadsereg erősen bombázott mindenhol, több száz lakás megsemmisült, és több száz embert öltek meg, köztük gyermekeket és a nőket.

A háború „lefagyasztotta” az életemet, leálltam. Én és a családom naponta megtapasztaljuk az izraeli bombázásokat.

Nem tudom elmondani, milyen félelmetes és ijesztő hangot adnak az izraeli légierő rakétái. Napi rutin lett hallgatni a robbanásokat, követni a híreket, nézni a véres képeket a meggyilkoltakról. Kezdek ismét emlékezni a szörnyű pillanatokra a 2008-as háborúból, amikor egy rakéta hullott a szomszéd házra, ránk szórva széttépett testük darabjait.

Amikor az izraeli erők elkezdték az inváziót a földön, már eltávolítottuk az összes ablakot, hogy megakadályozzuk, hogy az üveg széttörjön. A lakásunk a harmadik emeleten van, és hogy megvédjük magunkat, a családommal a földszinten aludtunk, így az otthonukat elhagyni kényszerült menekültek lettünk ugyanabban az épületben, ahol laktunk.

Még tíz napig voltunk a lakásunkban, mindaddig, amíg egy izraeli katona nem szólt nekünk, hogy hagyjuk el a kerületet, mert véletlenszerűen kezdtek bombázni. A hívás július 16-án éjfélkor érkezett, és másnap reggel 8 órakor kellett volna evakuálni az épületet. A bombázás fokozódott az éjszaka folyamán, a rakéták egyre közelebb robbantak, amíg nem érték el a szomszédos épületet. A házból csak kavics és homok maradt, ami traumaként hatott ránk és nem tudtunk aludni többé. A feleségem és a gyerekeim nem hagyták abba a sírást. Próbáltam legyőzni a félelmet, erős maradni és nem omolni össze előttük.

A következő hat óra úgy tűnt, mintha hat év lett volna. Ez az éjszaka alatt volt egy alkalom, amely elválasztotta a halált az élettől: hallottuk, hogy fütyül egy érkező rakéta, majd egy pillanat múlva egy nagy robbanást. Hála Istennek, nem ért el bennünket és még mindig életben vagyunk. Reggel összeszedtem, amit magammal tudtam vinni, és elvittem a családomat egy biztonságos helyre. Életemben első alkalommal lettem „lakóhelyét elhagyni kényszerült személy”(belföldi menekült). Leírhatatlan, mit érzel, amikor magad mögött hagyod a házadat, a holmidat, az emlékeidet.

Az ötéves lányom azt mondta nekem: „Apa, amikor Isten elé érek, el fogom neki mondani, amit Izrael tett” - ez teljesen megdöbbentett: megpróbálta elfogadni a sorsot, amivel talán szembe kell néznie.

Az élet ezen az új helyen teljesen más. Úgy érzem magam a saját hazámban, mint egy külföldi. A rokonaimnak köszönhetően, akik befogadtak bennünket, viszonylag biztonságos helyen vagyunk, de még mindig gondolok azokra, akiknek nincs egy helyük, ahol meghúzzák magukat, és arra kényszerülnek, hogy az iskolákban keressenek menedéket.

Imádkozunk, hogy ez a rémálom hamarosan véget érjen, hogy visszatérjünk a régi életünkhöz és kigyógyuljunk mindabból, amit ez a háború okozott.

Szótlanul állok a világ előtt, amelyik némán tűri mindezt és erős felhívást intézek feléjük, hogy állítsák le az izraeli agressziót ellenünk, és hogy segítsenek nekünk, hogy szabadon és méltóságban élhessünk.

Said

otthonát elhagyni kényszerült személy a saját hazájában, Gázából

2014. július 19.

www.volint.it/vis/Szaléziak.HU