Főoldal / Magyar Tartomány / A „mi” boldogunk
A „mi” boldogunk
2014-10-20 Hétfő | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Több helyen is megemlékeztek október 19-én a szaléziak Sándor István vértanú testvér boldoggá avatásának első évfordulójáról. A péliföldszentkereszti alkalomról számolunk be, ahol Ábrahám Béla tartományfőnök atya mutatott be szentmisét. A szertartás végén megáldotta Somos Zsuzsa újpesti művész Sándor Istvánt ábrázoló festményét.
Béla atya hálaadással kezdte a megemlékezést mindazért, ami egy éve történt és köszönő szavakkal a segítségért, amit a boldoggá avatás kapcsán sokaktól kaptak a szaléziak. Majd kiemelte, hogy hármas ünnep ez a nap, hiszen missziós vasárnap és a Szent Vendel kápolna búcsúja is egyben.
Szentbeszédét visszaemlékezéssel kezdte arra, milyen jó volt megtapasztani az elmúlt évben, hogy sokan mások is felfigyeltek Sándor Istvánra, bár volt, aki megkérdőjelezte, miért egy ismeretlent avatnak boldoggá, hiszen a magyar egyháznak több olyan nagyszerű, jeles személye is van, aki méltó lenne rá, de akivel ez még nem történt meg.
A kérdés nyomán elgondolkodott ezen, hogy talán mindannyiunknak egy nagyon fontos üzenet, hogy – mondjuk így – egy „senkit” avatott az egyház boldoggá. Egy olyan valakit, aki itt ülhetne közöttünk, akinek az élettörténete egy a sok közül, és pont ezért nagyon fontos és nagy figyelmeztetés a mai magyar egyháznak, hogy pont őt akarja Krisztus fölemelni elénk példaképül. A mindennapi, egyszerű embert, aki megélte az életszentséget, és pont ez figyelmeztet bennünket arra, hogy ez mindannyiunk számára lehetőség, kihívás, feladat.
Sándor István a maga életútja során bebizonyítja számunkra, hogy nem kell szentnek születni, hogy valaki azzá váljon. Egy olyan városban született, ahol a hívők sosem voltak többségben, Szolnok vasúti központ, ipari jellegű település, ahol az egyház sosem tudta tömegesen megszólítani a lakosságot. De egy olyan családban nőtt föl, ahol a hitnek megvoltak a gyökerei, édesapja igen elkötelezett volt és a fiait is hitben akarta fölnevelni, akár áldozatok árán is. De nem volt az egész család elkötelezett az egyház iránt, Sándor István nem egy „szentek kórusában”, egy „angyalvilágban” látta meg a napvilágot. Így reális ez a kép.
Egy volt közülünk.
Ezt mutatják a tanulmányai is: gyenge tanuló volt, nem tűnt ki a plébániai életben sem, bár aktívan ministrált és jelen volt a ferences atyák által szervezett lelkigyakorlatokon, imádságokon, de inkább focizni szeretett. De amikor már a szaléziaknál elvégezte a nyomdász szakmát, akkor már jeles – tehát volt képessége. Amíg nem tudta, miért tanul – és mi is ilyenek vagyunk sokszor –, amíg nem tudta, miért kell valamit megtenni, addig csak hiábavaló küzdelemnek tűnt.
Sándor István hivatásáról azt is tudjuk, hogy egy olyan városban, ahol nincsenek szaléziak, a Szalézi Értesítőn keresztül találkozott a szaléziakkal. Vajon az írott szónak valóban ilyen ereje van?
Hinnünk kell az írott szó erejében! Nagyon nem mindegy, hogy mit látnak, mit olvasnak el a fiataljaink, vagy mi magunk, hiszen ez mind hatással van ránk, rombolja vagy építi a képzeletvilágunkat, a fantáziánkat és elsősorban a lelkünket. Így Sándor István megismeri Don Boscót, lelkesedik érte, és a ferences atyák nem akarnak ferencest csinálni a fiatalból, hanem meglátják benne a másik szerzetesi közösségbe, a szaléziakhoz szóló hivatást és ezt tudják gondozni.
Szülei viszont három évig nem akarják elengedni, és amikor végre megkapja az engedélyt és megkezdheti a noviciátust, akkor behívják katonának, tehát a noviciátusa megszakad. Nagyon hosszú idő telik el, amíg végre eljut az első-, majd az örök fogadalmáig, megint egy katonai szolgálat jön közbe. Annyi akadály volt, annyi nehézség, hogy azt is mondhatta volna: akkor ez nem az én utam. De azt is megtudhatjuk tőle, hogy az akadályok, a nehézségek nem arról szólnak, hogy valami az enyém vagy nem, hiszen az értelmes életnek, a hivatásban megélt életnek mindig valami betegségen, nehézségen, lelki-szellemi küzdelmeken, fizikai akadályokon kell keresztülhatolnia ahhoz, hogy gyümölcsöt teremjen. Sokszor azt gondoljuk, hogy a boldog élet az, amit a filmekben látunk, a sikeresség, a nagyszerűség, az elfogadottság, az egészség, a gazdagság, a jólét, és ha valami nem így van, akkor olyan, mintha elhagyna az Isten minket. Sándor István megérti, hogy az élethivatása ezeken az akadályokon, kihívásokon, nehézségeken keresztül valósul meg, ebben kell állhatatosnak és hűségesnek maradnia. Azt tanuljuk tőle, hogy az ember életének egyetlen igaz értéke van: a hűség. A hitben való kitartás és hűség, és ezt éli meg Sándor István, erre ad nekünk példát.
Sok mindennel folytathatnánk még – zárta beszédét Béla atya. Érdemes felfedezni egy kicsit a „saját” Sándor Istvánunkat, hiszen ő a „mi” boldogunk, a „mi” közbenjárónk, különös ajándékként kaptuk őt az egyháztól, a Jóistentől, hogy bizalommal forduljunk hozzá és kérjük közbenjárását.
A tartományfőnök atya felhívta arra is a figyelmet, hogy Boldog Sándor Istvánt jeltelenül temették el, dokumentumok nélkül, ahogy az akkoriban a kivégzettekkel szokás volt, hiszen a diktatúra minden galádságra képes volt, hogy eltüntesse a nyomokat. Nem tudjuk, hol van Sándor István sírja, ezért kérte a hívek imáit erre a szándékra, hogy megtalálják, hiszen a tiszteletét segítené és erősítené, ha a csontjait oltárra emelhetnék az egyház ősi szokása szerint.
Talán ez is egy utalás a jeltelenségre, az egyszerűségre, a mindennapiságra, hogy nincs tőle ereklyénk, nem lehet ilyenfajta módon tisztelni, bár a világ számos pontjáról érkeznek levelek, amelyekben az ereklyéjét kérik, de ezt nem tudják teljesíteni.
– Becsüljük meg a mindennapokat, a mindennapiságot, ebben igyekezzünk megélni a hitünket, szeretetünket hűségben, és ehhez kérjük Boldog Sándor István közbenjárását – zárta le gondolatait Ábrahám Béla atya.
A szentmise végén a tartományfőnök megáldott egy festményt, amelyet Somos Zsuzsa újpesti festőművész készített Sándor Istvánról, és amelyet a kápolnában helyeztek el.
Szaléziak.HU
