Főoldal / Szalézi világ / Benno Benes békítő munkája
Benno Benes békítő munkája
2015-03-24 Kedd | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Benno Benes szalézi atya a közelmúltban átvehette az Arany Békegalambot, az emberi jogokért, különösen a csehek és a németek közötti párbeszéd és megbékélés előremozdításáért végzett munkája elismeréseként.
Benes atya Észak-Csehországban tanúja volt a német közösség kiutasításának az akkori Csehszlovákiából a második világháború után. A régiót azután erőszakkal népesítették be büntetett előéletű egyénekkel, kommunistákkal, szerencsevadászokkal és hasonlókkal.
Az arany békegalamb Richard Hillinger szobrászművész alkotása, az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 60. évfordulójára készült és mindössze 30 darab van belőle. Mindegyik galamb az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának egy-egy cikkelyét jelképezi. A szobrot több jeles személy is átvehettea már, többek között Václav Havel, a dalai láma, Lech Walesa és Michail Gorbacsov.
Az alábbiakban közlünk egy interjút Benes atyával:
Milyen kapcsolatban áll Észak-Csehország határvidékével?
Osek közelében születtem. A szüleim Litomericéből jöttek (Leitmeritz, Németország). Sok éven át éltem Prágában, majd 2003-ban az akkori tartományfőnök, Jan Komarek atya Teplicébe küldött, ahol most is élek.
Milyen emlékei vannak a második világháború utáni időszakról?
Mindenki emlékszik a sok rosszra, amit a nácik elkövettek itt a háború után. Gyakran felteszem magamnak a kérdést, nem lehetne-e visszavonni mindent, ami történt. Még a családom is megtapasztalta ezeket az eseményeket: a családom egyes tagjainak el kellett hagyni az otthonát, földjeit és Németországot. De én soha nem gondoltam erre úgy, mint etnikai tisztogatásra.
Inkább németnek vagy inkább csehnek érzi magát?
Az apám szokta mondani: „Cseh vagy német – ez rendben van, ha egy macskáról van szó! Az a lényeges, hogy jó ember!” (...) Szeretem, ha a szülőhelyemhez kötnek, anélkül, hogy különbséget tennének a nemzetek vagy nyelvek között.
Hogy állnak a német-cseh kapcsolatok ma?
Attól függ. Vannak emberek, akik törekszenek a megbékélésre. De az emberek, akik itt élnek most nem tudnak németül. És ha nem ismerjük a nyelvet, akkor nincs igazi kapcsolat. Különben is, ami a háború utáni években történt, arra az új generációk úgy tekintenek, mintha a háború 1620-ban lett volna.
Nem volt könnyű számunkra, akik itt maradtunk. Itt, a cseh-német határon, első kézből megtapasztaltuk a Szudéta-vidék történetét, a háborút, a gyűlöletet, a száműzetést és a magányt. Szinte egyik napról a másikra erkölcs nélküliekké váltunk. Az egyetlen dolog, ami összetartott bennünket, az Egyház volt, és a mi közösségünk az Egyházban. Amikor Stepan Trochta püspök és a szaléziak megérkeztek Litomerice egyházmegyébe, az életünk javult, és nem csak spirituális szempontból. Egy olyan ember volt, aki megjárta a koncentrációs táborokat, először a nácikét, majd a kommunistákét. Tekintélye volt, és ez a tekintély ebben az esetben az egyháztól jött. Miatta azt mondhatnánk, „Itt vagyok otthon, annak ellenére, hogy már nem olyan, mint korábban volt.” (...)
Ma valami újat tudunk építeni, egy új jövőt.
ANS – Teplice/Szaléziak.HU
