Főoldal / Szalézi világ / Savio Domonkos és Don Bosco találkozása a mennyországban

Don Bosco megjegyzi: ,,Aki Domonkost megfigyelte külső magatartásában, mindent természetesnek talált és könnyen azt mondhatta róla, az Isten ilyennek teremtette. De akik közelről ismerték, azok tudják, hogy nem kis erőfeszítésébe került mindez.

1856 vége felé gyenge testalkata miatt a nagy erőfeszítés már sok lett a számára. Don Bosco megvizsgáltatja Francesco Vallauri orvossal és a következő diagnózist kapja: ,,A gyerek gyenge szervezete, a koraérett szellemi képessége, az állandó lelki feszültség, mint a reszelő, állandóan koptatja életerejét.” Don Bosco megkérdezi, milyen orvosság segítene rajta. Vallauri azt mondja, hogy abba kell hagynia a tanulást, levegőváltozásra van szüksége, stb. De hozzáteszi: ,,A legjobb orvosság az lesz, ha engedik a mennyországba. Véleményem szerint erre már nagyon megérett.”

1857 elején, mint különben minden hónapban, megtartották az Oratóriumban a „Jó halál gyakorlatot”, és annak befejezéséül, mint mindig, akkor is elmondtak egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet azért, aki közülük elsőnek fog meghalni. Savio Domonkos aznap többször is azt mondta: - Nem úgy kellett volna mondani: azért, aki közülünk elsőnek hal meg, hanem: mondjunk el egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet Savio Domonkosért, aki legelsőnek hal meg közülünk!

És így is volt. 1857. március 1-jén Don Bosco néhány napi pihenésre hazaküldte Mondonióba, hátha az otthoni levegő jót tesz neki, de Domonkos március 4-én ágynak esett. A falusi orvos állapotát súlyosnak találja: tüdőgyulladást feltételez, és négy nap alatt tízszer eret vág rajta. Valaki nagyon találóan azt mondta az akkori orvoslásra, hogy „az orvosi tudományt gyakorolják ugyan, de még nem fedezték fel”, és a mi esetünkben valóban így lehetett: Domonkosnak a vérveszteséggel minden ereje elszállt.

Március 9-én az orvos, az utolsó érvágásnál azt mondja a szülőknek: ,,Helyben vagyunk, a bajt legyőztük.” De ahogy az orvos elment, Domonkos a betegek szentségét kéri. ,,Most öröm fogott el - mondja -, igaz, hogy hosszú utat kell tennem az örökkévalóságba, de Jézus lesz a társam, és ha velem van, mitől féljek?” És hozzáteszi: ,,Igen, Jézusom, Szűz Mária, most és mindörökké ti lesztek lelkem barátai.”

– Estefelé – meséli Don Bosco –, úgy látszott, mintha kissé elaludt volna. De rövidesen felébredt és érthetően suttogta: ,,Édesapám, Isten veled! A plébános úr még azt akarta mondani... Ó, milyen szép, amit látok!” És e titokzatos szavakkal elszunnyadt. Az Úr Jézushoz és a Szűzanyához költözött, akiknek egész életét szentelte.

„Így egy angyallal kevesebb van a földön és eggyel több az égben!” – kiáltott fel Don Bosco, amikor értesült a szomorú esetről, és ugyanez volt társai véleménye is, akik sírva és imádkozva gyászolták.

Domonkos már tíz éve halott volt, de Don Bosco túlságosan szerette különleges tanítványát, és még évekig folyamatosan álmodott vele. Híres álmában, amely a Szalézi Társaság jövőjéről szól (Lanzóban, 1876 decemberében) Don Bosco még egyszer látta Domonkost. Tíz oldalt írt erről az Életrajzi Emlékek tizenkettedik fejezetében. Itt csak röviden összefoglaljuk:

„Egy végtelennek látszó mező szélén álltam, amelynek olyan kék színe volt, mint a tenger. De nem vízből volt: egy lapos és fényes kristálynak tűnt. Körülöttem kellemes dallamú zene szólt.

És lám, egy hatalmas gyereksereg jelent meg; néhányat ismertem az Oratóriumból vagy valamelyik kollégiumunkból, de a többséget nem. Közeledtek felém. Elől haladt Domenico Savio, utánuk kispapok, papok és mindegyik egy-egy csoportot vezetett.

Domenico Savio előrelépett és olyan közel állt meg tőlem, hogy elég lett volna kinyújtani a karom, és megérinthettem volna. Gyönyörű látvány volt! Hófehér tunika volt rajta, leért egészen a lábfejéig. Egy drágakövekkel kivert, széles, bíborvörös öv volt a derekán; nyaka körül virágkoszorú, fején rózsákból font korona. Csillogó, emberfeletti lény volt, olyan szép és vonzó, hogy szinte angyalnak látszott.

Domenico Savio beszélni kezdett:

– Miért hallgatsz? Nem te vagy az a férfi, aki valamikor nem félt semmitől, rendíthetetlenül ellenállt a rágalmaknak, az üldöztetésnek, az ellenségnek, a félelemnek és minden fenyegető veszélynek?

Dadogva válaszoltam:

– Tehát, te vagy Domenico Savio?

– Én vagyok! Fel sem ismersz már? Azért jöttem, hogy beszéljek veled. A földön sokszor beszélgettünk. Milyen sokszor meg voltam győződve barátságodról. Nem voltam hálás szeretetedért? Nagyon nagy a bizalmam benned!

– De hol vagyunk most?

– A boldogság helyén vagy.

– Miért vagy ilyen ragyogó tunikában? És miért az a bíborvörös öv a derekadon?

Egy gyönyörű hang énekelte a Biblia szavait: »…szüzek maradtak és mindenüvé követték a Bárányt« (Jel 14,4). Megértettem, hogy a bíborvörös öv a vér színe, a nagy áldozatokat jelentette, mintha vértanúság lenne a tisztaság erényének megőrzésében. És a ragyogó fehér tunika pedig a keresztségi ártatlanság megőrzését jelenti.

– Miért te vezeted a többieket? – kérdeztem tőle.

– Én Isten követe vagyok. A múltra vonatkoztatva kijelentem: Társaságod eddig nagyon sok jót tett. Látod azt a hosszú sereg fiatalt? Te mentetted meg őket, papjaid és kispapjaid, akiket te vezettél a papsághoz. Sokkal többen lehetnének, ha nagyobb a hited és a bizalmad az Úrban.

– És mi van most a jelenben?

Domenico egy csokrot nyújtott át: rózsa, viola, liliom, Szent László füve és búzakalász volt benne. Ezt mondta még:

– Add át gyermekeidnek. A rózsa a szeretet, a viola a szerénység, a Szent László füve a vezeklés, a liliom a tisztaság, a kalász pedig az Eucharisztia iránti szeretet jele.

– És a jövő?

– Tudd meg, hogy Istennek nagy tervei vannak Társaságoddal. Nagy dicsőség vár rá. Te csak arról gondoskodj, hogy a szaléziak ne térjenek le arról az útról, amelyen vezeted őket. Ha méltónak bizonyulnak küldetésükhöz, ragyogó jövőjük lesz, végtelen sok személynek hoznak majd üdvösséget. Az a feltétel, hogy gyermekeid tiszteljék a Szűzanyát és megőrizzék az Istennek nagyon tetsző tisztaság erényét.

– Na és mi lesz velem?

– Oh, ha tudnád milyen sok gondod lesz még!

Ekkor felé nyúltam, hogy megfogjam a szent fiú kezeit. Mintha levegő lett volna, kicsúsztak a kezeim közül és nem értem el őket...”

Szaléziak.HU