Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi Szent Ferenc és Don Bosco

Miért Választotta a paraszti származású, egyszerű pap, Don Bosco ezt a gazdag, arisztokrata származású püspököt példaképül? Mi az ő varázsa?

A Szalézi Társaság alapszabálya erről így ír:

"Szalézi Szent Ferenc humanizmusának szellemében (a szalézi szerzetes) hisz az ember természetes és természetfeletti erőforrásaiban, bár nem ismeretlen előtte az emberi gyengeség. Elfogadja a világ értékeit, s elutasítja a saját kora miatti siránkozást: megtart mindent, ami jó, különösen, ha az ifjak kedvére való."   (17. pont)

Ezek után vizsgáljuk meg Don Bosco példaképválasztásának néhány konkrétabb indokát.

Szalézi Ferenc egyéniségének legfőbb jellemzője a jósága, szelídsége.

Egy rövid példa erre: amikor egy ellensége rátámadt és ráförmedt:" Ha én most a jobb arcát megütném - mit csinálna akkor?" Ferenc ezt felelte: "Hogy mit tennék, nem tudom, mert szegény, gyönge ember vagyok - de megpróbálhatjuk."

Nem csak jósága, de realitásérzéke is kitűnik. Don Boscónak mindkettőre nagy szüksége volt a torinói csavargók és inasok formálásához. Nem lehetett se kenetteljes, se csak szociális gondolkodó. A természetes és természetfölötti erőket harmonikus összhangban tudta küldetése szolgálatába állítani.

A szelídség egyiküknél sem volt alkati dolog. Éppen ellenkezőleg: alapvetően heves, túlfűtött természetűek, akiknek önfegyelmezésük eredmény a megtapasztalható türelmes jóság.

Másik nagy közös vonásuk az egyszerűség. Az élet minden dolgában megnyilvánult ez: étkezésben, ruházatban éppúgy, mint a társalgásban, kapcsolataikban, sőt lelki életükben, imádságukban is. Az egyszerűséggel együtt járt a természetesség, ami akkoriban szokatlan volt a papoktól. Nagy hatásuk, erős vonzásuk evvel is magyarázható.

De ugyanakkor mindez nem jelentett igénytelenséget. De jelent egyfajta baráti szeretetet, ami felelőssége tudatában a legfőbb jót akarja a másiknak, s ezért bajlódik vele, utána megy, s növekedést eredményez.

Don Bosco Szalézi Ferenctől tanulta meg, hogy mit jelent az írott szó ereje.

Ferenc könyveket, röplapokat írt és fönnmaradt mintegy 2000 levele. Talán mondhatjuk, hogy legjelentősebb tevékenysége az írás volt.

Don Bosco is sokat és sokfélét írt. Például latin és matematika tankönyvet szerkesztett, életrajzokat és ifjúsági imakönyvet írt. Önálló nyomdát hozott létre és könyvsorozatot ("Katolikus olvasmányok") valamint újságot ("Szalézi Értesítő") szerkesztett.

Mindkettőjük hivatásának fontos részének tekintett a személyes lelkivezetést. Ez túlnőtt a gyónás keretein; egy, az egész életet átvilágító, döntéseket előkészítő beszélgetéssorozat. Míg Ferenc ezt felnőttekkel és általában levelezés útján gyakorolta, addig Don Bosco fiatalokkal és főleg szóban, bár neki is igen kiterjedt levelezése maradt ránk.

Teológiai gondolkodásuk is igen közel áll.

Fontos közös jellemzőjük az optimista istenfogalom. Ez leginkább Isten atyaságából táplálkozik. Mert hiszen, ha atyánk, akkor jobban szeret, mint mi magunkat. Ebből fakad az igazi öröm és megbecsülés, s ez sugárzódik vissza az optimista, reményteljes emberképben is. Lényegileg ez motivációjuk legmélyebb támasza.

Ezért merik mindketten koruk sok problémával küzdő világában meghirdetni a keresztény életszentség mindenkinek szóló reális lehetőségét, az evangéliumi élet minden élethelyzetben való megvalósíthatóságát.

Világiak felé fordulásukkal és lelkipásztori nyitottságukkal nagyban előkészítőivé is váltak a II. Vatikáni Zsinat (1962 - 1965) általi megújulásnak.

Szalézi Szent Ferenc halálának háromszázadik évfordulójára (1922) XI. Piusz pápa körlevelet írt. Az abban foglaltak nem csak az ünnepeltről, hanem az előtte élt Néri Szent Fülöpről, és az őt követő Bosco Szent Jánosról is elmondhatóak:

„Az Úristen azzal a szándékkal adta Szalézi Szent Ferencet az egyháznak, hogy életmódjával és előadó művészetével megdöntse azt a véleményt, amely már az akkori időkben is megrögződött s ma sem tűnt el, hogy az igazi életszentség, amilyennek a katolikus egyház bemutatja vagy el nem érhető, vagy legalább annyira nehezen megvalósítható, hogy a legtöbb embernek nem való, hanem csak keveseknek, a kiválóan nagy és emelkedett lelkeknek felel meg.”

P. Ábrahám Béla SDB/Szaléziak.HU