Főoldal / Szalézi világ / Az Oratórium harangja
Az Oratórium harangja
2021-10-21 Csütörtök | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Don Bosco • oratórium • történelem •
Don Bosco 1846 novemberében helyezte el az első harangot a Pinardi-ház tetején. A harangot a Vercelli tartományban, Valduggiában található „Mazzola” harangöntő műhelyben öntötték. Súlya 22 kg volt, és Giovanni Vola valamivel több mint 88 lírát adott érte; megrendelte és megáldotta.
Don Bosco többször emlékeztetett arra, hogy ez a harang a környező fiatalokat legalább olyan hatékonysággal hívja ünneplésre, mint egy jó prédikáció. 1853-ban azonban a Szalézi Szent Ferenc-templom új harangtornyához ez a harang túl kicsi lett volna, ezért Cays gróf adományozott egy másikat, amely nagyobb és hatékonyabb volt a hangzás szempontjából.
1929-ben a két harangot összeolvasztották.
Isten alázatos hangja
- Din-don-din-don… din-din-doooon… Így szólalt meg a csengő hangom. A harangöntő mester összeolvasztotta a rezet és ónt, hogy megformálja bronz testemet, hogy világos és tiszta hangon szólaljon meg.
Mazzola di Valduggia harangöntő mester öntödéjében születtem. A mindössze huszonkét kilós súlyom nem engedte, hogy nagy álmokat hordozzak. Feltételeztem, hogy kisebb harang vagyok. Soha nem helyeznének engem egy torony tetejére. Soha nem látnám a várost a lábam előtt. De a hangom, melyet Istentől kölcsönöztem, már a becsület és a dicsőség harangja volt.
November egyik reggelén érkeztem az Oratóriumba. Egy láda védte a testem, amely finom faforgácsba merült, a kocsi lengésének csillapítására.
Amikor kivettek a csomagolásból, körbenéztem. Azt vártam, hogy egy templomban vagy remeteségben leszek, de csak egy fiatal papot láttam, akit gyerekek vettek körül. Soha nem fogom elfelejteni azt a fogadtatást, amellyel azok a gyerekek vártak, akik óvatosan hozzám érintették az ujjuk hegyét és simogatták fényes, bronz bőröm. Mosolyogtak. Énekeltek. Örömük elárasztott.
Amikor Don Bosco egy apró haranglábra mutatott egy szegényes épület csúcsán, megértettem, hogy onnan fogok himbálózni, hogy ütemes dalokat énekeljek.
- Din-don-din-don… din-din-doooon… Folytattam a próbát, miközben vártam, hogy szenteltvízzel „megkeresztelkedjek”. Több napot és éjszakát vártam az épület egyik sarkában.
Az első éjszaka folyamán halk beszédre ébredtem. Hallgattam. A közelemben a trombita és a dob keservesen jajgatott. Rémülten rájöttem, hogy én vagyok az oka a szorongásuknak.
Átkozták a jelenlétemet. Eddig ők ketten voltak felelősek azért, hogy imáa és játékra szólítsák az Oratórium fiatajait... Sajnálták, hogy elbitoroltam ezt a feladatot, amelyet akkor végeztek, amikor Don Bosco és fiai olyan szegények voltak, hogy egy lábnyi földjük sem volt ; amikor rétről rétre vándoroltak ...
Az éjszakát a könnyeiket törölgetve töltöttem. Megígértem, hogy csendben fogom tartani erőteljes, csengő hangomat, amikor összehívják a fiúkat. Én csak Isten hangja leszek, aki a misére és a katekézisre hív... És így is lett. Több éven keresztül megosztottam a trombitával és a dobbal azt a megtiszteltetést, hogy Don Bosco hangjának kiterjesztője lehetek. Gyermekeket és fiatalokat gyűjtöttünk össze, hogy élhessenek a család méltóságával.
De egy szép napon Don Bosco egy nagyobb templomot épített. Mellette egy tornyot emelt nagy harangokkal... Már nem a trombita és a dob ütemére hívta egybe a fiúkat.
- Din-don-din-don… din-din-doooon… A harangozásom elhallgatott, a dob és a trombita hangjai megszűntek. Mi hárman a feledés csendjébe merültünk. De mindig megmarad a megtiszteltetés, hogy Don Bosco jó hírének első hírnökei lehettünk: hírnökök, akik több száz gyermeket és fiatalt hívtak össze, hogy felfedezzék otthonukat az Oratóriumban.
Írta José J. Gómez Palacios MB II, 431-432 nyomán
salesianos.info/Szaléziak.HU
