Francis Desramaut merész kifejezéssel azt írja: „Don Boscóban mintegy kizárólag a kérő imádság volt megfigyelhető.” Annak, aki a közvetlen közelében élt, néha az volt a benyomása, hogy az imádság Don Boscónak csak kevés idejét foglalta le. Úgyannyira, hogy mons. Curia, aki kötelességszerűen tanulmányozta a boldoggáavatási aktákat, olyan hírhedt ellenvetést tett, ami megdöbbentette a szaléziakat: „De hát Don Bosco mikor imádkozott?”
Egy másik pap azonban, Achille Ratti, aki a későbbi XI. Piusz pápa lett, 1883-ban meglátogatta Don Boscót. Éles elméjével és olyan érzékkel, ami általában hiányzik annál, aki a mindennapi élet taposómalmában él, néhány óra alatt lefotografálta azt az imádságos légkört, amely Don Bosco minden cselekedetét áthatotta. Mialatt Valdoccóban időzött, a szalézi intézetek igazgatói is éppen jelen voltak. Az ebéd végeztével, miközben Don Bosco az asztalnak támaszkodva állt, ők egymás után elébe járultak, hogy előadják neki nehézségeiket. Don Ratti vissza akart vonulni, de Don Bosco váratlanul ezt mondta neki: „Ne, ne, maradjon csak.”
Negyvenkilenc évvel később, XI. Piusz a római szeminaristák előtt elbeszélve ezt a történetet, azt mondta: „Az emberek mindenünnen jöttek hozzá, ki ezzel a nehézséggel, ki amazzal. És ő, állva, mintha csak egy pillanatnyi ügyről lenne szó, meghallgatott mindenkit, megértett mindent és megfelelt mindenkinek. Olyan ember volt, aki odafigyelt mindenre, ami körülötte történt, és ugyanakkor azt mondhatták volna róla, hogy nem törődik semmivel, hogy a gondolatai máshol járnak. És valóban így volt: máshol jártak, az Istennél. A helyes választ adta mindenkinek, ami csodálatos volt. Ez az a szent és folytonosan imádkozó élet, amit Don Bosco folytatott a mindennapok állandó és nehéz elfoglaltságai között.”
Don Bosco megmutatta, hogy lehet beszélni Istennel úgy is, ha az ember verejtékes vagy poros, az udvaron végzett eszeveszett futkározás után. Ezt az imádságot, amely mint légkör veszi körül minden tevékenységét anélkül, hogy megszakítaná annak ritmusát, sokféleképpen hívják. Egyes életrajzírói a „tevékenység eksztázisának” nevezik.
Ez nemcsak Don Bosco kizárólagos tulajdonsága, hanem közös nagyon sok személlyel, akik alázatban dolgoztak az Úrért minden időben. Már ezerötszáz évvel ezelőtt találkozunk vele Aranyszájú Szent János írásaiban. Íme, az ő szavai, amiket az egyház hamvazószerda utáni pénteken olvastat:
„Az imádság ne legyen meghatározott időkhöz vagy órákhoz kötve, hanem virágozzék állandóan, éjjel és nappal.”
Valóban, nemcsak akkor kell felemelni lelkünket Istenhez, amikor egész szellemünk az imádság felé fordul. Szükséges, hogy amikor más teendőkkel vagyunk elfoglalva, akár a szegények gondozásával, akár más tevékenységgel, meglegyen bennünk az Isten vágya és emlékezete, hogy így az isteni szeretettől, mint sótól megízesítve, minden ízletes táplálék legyen bennünk a mindenség Ura számára. Előnyének folytonosan, egész életünkön át örülhetünk, ha a lehető legtöbb időnket az effajta imádságnak szenteljük... Ez az Isten utáni vágy, valami kimondhatatlan szeretet, amely nem emberektől származik. Ha az Úristen megadja valakinek az imádságnak ezt a módját, gazdagsággá lesz benne, amelyet értékelni kell. Égi eledel, amely betölti a lelket. Aki megízlelte, égi vágyakra gyúl az Úr iránt, mintha lobogó tűz égetné lelkét.”
Tehát XI. Piusz azt mondja: „Olyan ember Don Bosco, aki odafigyel mindenre és ugyanakkor gondolatai Istennél időznek.” Aranyszájú Szent János pedig: „Szükséges, hogy amikor más teendőkkel vagyunk elfoglalva, akkor is meglegyen bennünk az Isten vágya és emlékezete.”
Ez több, mint a fohászokkal átszőtt napi munka. Ez az Isten gondolatától, a rávaló emlékezéstől átitatott, körüllengett napi munka. Midőn tanítok, vagy egy gépet működtetek, irodai munkát végzek, szenvedek, játszom, társalgok, sikerek és csalódások érnek, állandó lelki állapotom ez: „Az Isten itt van mellettem, az ő kezében vagyok. És így, ezekben a dolgokban, amik olyan szegényesnek és jelentéktelennek tűnnek, megvalósul az Isten országa.”
Carlo Carretto egy interjú során azt mondta: „Ez valódi elmélkedő ima, amit én annyi idős földművesünknél is megleltem, midőn ők a rózsafüzért imádkozzák esténként, lassan, belevonva Istenre való emlékezésükbe a házat, a szülőket, a gyermekeket, a mezőt, az élőket és a holtakat.” Én azt hiszem, hogy Don Bosco ezt az elmélkedő imádkozást (vagy ha jobban tetszik: „a tevékenység eksztázisát”) az anyjától szívta magába. Ennek a nagy asszonynak a lelkisége a sarló alá érett gabona és széna, a foltozni való ruhák, a mosás és a mosogatás között érlelődött. Ezekben a lebecsült szolgálatokban benne volt az Isten vágya és emlékezete, és a legszürkébb napját is, mint só, megízesítette az Isten szeretete.
Kérjük ezt az asszonyt, a Szalézi Társaság valódi anyját, nyerje meg számunkra azt a lelkiséget, amely azon a nagy szereteten alapszik, amelyet a fiában látott kifejlődni, azon a szándékon alapszik, amely feláldozza magát a legkisebbek üdvösségéért, és azon az imádságos légkörön alapszik, amely az ő és fia napjait körüllengte.
Forrás: Teresio Bosco – Lelkigyakorlat Don Boscóval
Szaléziak.HU
