Pietro Enria testvér emlékiratai értékes forrást jelentenek Don Bosco élete utolsó évtizedeinek megértéséhez. A kolera árvává tette, 1854-ben egy testvérével együtt befogadták az oratóriumba, és egész életében ott maradt, ahol sokféle gyakorlati és szervezési szolgálatot végzett. Nagy odaadással megáldva Don Bosco egyik fő belső munkatársa és mindenekelőtt megbízható ápolója lett súlyos betegségei idején az 1870-es és 1880-as években, részletes beszámolókat hagyva maga után. Segítette a Szentet utolsó betegsége alatt, és tanúbizonyságot tett szentségéről a boldoggá avatási eljárás során. 1898-ban, hosszú szenvedés után halt meg, értékes önéletrajzi emlékiratokat hagyva maga után.
Mert akik ismerték, szerették.
Pietro Enria testvér terjedelmes önéletrajzi emlékiratai – öt jegyzetfüzetben – Viglietti emlékiratai után a második legfontosabbak Don Bosco életének különböző időszakaira, különösen utolsó napjaira vonatkozó forrásként. Az elbeszélés azzal kezdődik, hogy felidézi azokat az 1854-es körülményeket, amikor Don Bosco befogadta őt és testvérét, Giovanni-t az oratóriumhoz tartozó házba, miután a kolerajárvány árvává tette őket. A könyv Don Bosco utolsó napjainak és halálának elbeszélésével zárul, ahogyan az odaadó ápoló megélte és emlékezett rájuk. Az utolsó rész címe: "1887. Don Bosco utolsó betegsége".
Életrajzi jegyzetek
Ahogy ő maga is elmeséli, Pietro Giuseppe Enria (1841-1898) San Benigno Canavesében (Torino) született. Alig múlt hét éves, amikor édesanyja meghalt, édesapja pedig újranősült. 1852-ben a család Torinóba költözött, és egy ideig jólétben éltek, mígnem először malária, majd 1854-ben kolera sújtotta őket, ami Pietrót és testvéreit árvává tette. Befogadták őket abba az ideiglenes árvaházba, amelyet Páli Szent Vince konferenciái nyitottak koleraárvák számára. Itt találkozott Don Boscóval. Enria meghatóan meséli el, hogyan vette magához Don Bosco őt és egyik testvérét az árvaházból, és vitte őket az Oratóriumba, ahol élete végéig maradt. A szent először kovácsinasnak adta a városba, majd amint a belső műhelyek létrejöttek, a fiatal Enria "otthon" dolgozott.
Végül munkát talált a Giuseppe Rossi asszisztens által vezetett raktárban, és az Oratórium tevékenységeinek egyik fő szervezője lett. Zenekari hangszeresként, színpadmesterként, szakácsként, festőként és sok másként Enria gyakorlati készségei folyamatosan keresettek voltak.
De még jelentősebb az a segítség, amelyet Don Boscónak nyújtott az 1870-es és 1880-as években őt sújtó súlyos betegségek során. Amikor 1871-ben Varazzéban megbetegedett, Don Bosco kifejezetten Enria segítségét kérte, aki kéthónapos betegsége alatt ápolta. Enria számos, Giuseppe Buzzetti testvérhez és másokhoz írt levelében, valamint saját emlékirataiban napról napra leírja betege tüneteit és állapotát. Elbeszélései lehetővé teszik a mai orvosok számára, hogy pontos diagnózist állítsanak fel a Don Boscót sújtó kórtörténetekről.
1878 áprilisában a Szent megbetegedett, miközben Sampierdarenában tartózkodott, abban az intézetben, ahol Enria lakott, aki ismét két-három hétig segített neki. Ősszel Enria csatlakozott ahhoz a csoporthoz, amely Este-ben (Padova) megalapította a "Manfredini" szalézi iskolát, és ott tette le szerzetesi fogadalmát, és de jure azzá vált, ami de facto mindig is volt: Enria szalézi testvér.
De a legodaadóbb szolgálatot utolsó betegsége alatt tette Don Boscónak, és az általa írt memoár utolsó része ennek az időszaknak van szentelve.
Don Bosco halála látszólag a fiú saját hanyatlásának előhírnöke volt. Emlékiratainak függelékében beszámol arról, hogy 1890-ben rábízták Augustus Czartoryski szalézi klerikus gondozását, aki a svájci Luganóban tartózkodott, és tuberkulózisban szenvedett. Enria rendkívül depressziósnak érezte magát, és gerincbetegség támadta meg. Szinte azonnal elvesztette a jobb keze használatának képességét. A szálloda személyzete ágyba fektette. Ekkor hívta segítségül Don Boscót, és végül jobban lett. Addigra azonban már beteg ember volt. 1898-ban cerebrospinális betegségben halt meg, súlyos fizikai és lelki szenvedések közepette. Ebben az időszakban azonban egy utolsó szolgálatot tett szeretett tanítójának: tanúskodott boldoggá avatási eljárásában, és Don Giovanni Battista Lemoyne kérésére megírta emlékiratait.
Vallomásai a rendes tárgyalás kézirata nyilvános példányának a 982–1043. oldalán találhatók.
1854 szeptemberében találkoztam Don Boscóval a domonkosok kolostorában, ahol a tomboló (Torinóban és Olaszországban) kolera miatt árvává vált gyerekeket gyűjtötték össze. Egy nap Don Bosco meglátogatott minket (körülbelül százan voltunk) az árvaház igazgatójának kíséretében. Még soha nem láttam őt korábban; vidám és kedves arckifejezése volt, ami már azelőtt megszeretette velem, hogy beszéltem volna vele. Mindenkire mosolygott, majd megkérdezte a nevünket és a vezetéknevünket, hogy ismerjük-e a katekizmust... Végül elhaladt mellettem, és éreztem, hogy a szívem ver, nem a félelemtől, hanem az iránta érzett szeretettől. Megkérdezte a nevemet és a vezetéknevem, majd azt mondta: "Akarsz velem jönni? Mindig jó barátok leszünk, amíg a mennybe nem jutunk. Boldog vagy?"
És én azt mondtam: „Ó, igen, uram.”
Majd hozzátette: „És ez, aki veled van, a testvéred?”
– Igen, uram – feleltem. – Nos, ő is el fog jönni.
Varazze, nagyon súlyos betegsége
(1871. december 6. A varazzei állomáson Don Bosco elájul és a földre rogy. A jelenlévők Don Francesia irányításával a szalézi házba viszik. Betegsége nagyon súlyosnak bizonyul. Don Rua Pietro Enriát küldi Valdoccóból a segítségére. Közlöm az eskü alatt tett vallomását erről az eseményről.)
Azonnal elindultam, készen arra, hogy életemet adjam Don Bosco egészségéért. Don Bosco hálás volt még a legkisebb szolgálatért is, amit érte tettem, és teljes szívéből megköszönte. Néha, amikor kissé visszataszító szolgálatokat kellett végeznem érte, azt mondta nekem: „Nézd, Enria, milyen állapotba kerültem. Tedd ezt Isten szeretetéért!”
És én így válaszoltam: „Mit mond, Don Bosco úr? Amit teszek, az semmi ahhoz képest, amivel viszonozhatom azt, amit értem és társaimért tett. Ó! Sokkal alantasabb szolgálatokat tett értünk. Megmosdatott, megfésült, ruhát varrt, megtette értünk azt, amit csak az anyáink tehettek volna, sőt még többet is, mint ők. És nem akarja, hogy én tegyem meg ezeket Önért? Hány társam mondaná magát szerencsésnek, ha az én helyemben lehetne!”
Torinóból gyermeki gyengédséggel teli leveleket kaptam. (Giuseppe) Buzzetti, a társam, ezt mondta nekem: „Nézd, Enria, atyánk a kezedben van. Jaj neked, ha nem gondoskodsz róla jól, Isten előtt kell majd számot adnod! Mondd meg neki, hogy teljes szívünkből imádkozunk az Úrhoz és Máriához, a Keresztények Segítségéhez, hogy hamarosan jó egészségben térjen vissza hozzánk.”
Eközben betegsége rosszabbodott, a láz tovább emelkedett.
Rendkívül sok hólyag jelent meg a bőrén és a kiütések erősen kínozták, nagy szenvedést okozva neki. De soha nem panaszkodott. Mindig értünk aggódott, akik féltünk, hogy elveszítjük, és nagy hittel mondta nekünk: „Isten gondoskodik az ég madarairól, ezért az Oratórium szegény gyermekeiről is gondoskodni fog.”
Közben híreket akartak Torinóból, és én nem tudtam nekik jó hírt mondani, mert a betegség még mindig súlyos volt. Ahogy később megtudtam, sok fiatal az Oratóriumból elment templomba a Segítő Szűz Mária oltárához, és felajánlotta életét Istennek Don Bosco gyógyulásáért. Amikor meghallotta ezeket és más híreket, Don Bosco a meghatottságtól sírva fakadt, és azt mondta: "Szegény fiatalok, mennyire szeretik ezt a szegény Don Boscót!", és megkért, hogy köszönjem meg nekik.
Don Bosco a plébánosnál akart gyónni, és Francesia atya (a szalézi ház igazgatója) másnap elhozta neki a Szent Viaticumot. Don Bosco hálaadással töltötte azt a napot.
Másnap a fájdalom valamelyest enyhült. Nem panaszkodott, és azoknak, akik azt mondták neki: „Mennyit kell szenvednie!”, nevetve így válaszolt: „Lusta vagyok, és élvezem az ágyat, akik szenvednek, azok, akiknek gondoskodniuk kell rólam.”
Egy fiú, aki sírt
A betegség lefolyt a maga útján. Don Boscónak több mint két hónapig ágyban kellett maradnia mozdulatlanul. Hátán a bőr több helyen sebes volt, és az egész bőre levált. Mégsem panaszkodott soha, és mindig azt mondta, hogy Isten kezében van, készen arra, hogy teljesítse akaratát.
Miközben súlyosan beteg volt, hallotta egy fiú sírását. Nem tudott ellenállni, és azonnal azt mondta nekem: „Kérlek, Enria, menj, nézd meg, mi baja annak a fiúnak.” Odaszaladtam, és megtudtam, hogy egy fiúcska azért sír, mert az édesanyja, aki meglátogatta, elment. Don Bosco szíve nem bírta elviselni, hogy fiai szenvedjenek.
Élvezte, amikor valaki az Oratórium korai éveiről mesélt neki. Gyakran, amikor beteg volt, meséltem neki erről: „Emlékszel, Don Bosco, amikor édesanyád leszidott, amiért mindig új fiúkat fogadtál be? Azt mondta: »Mindig befogadod őket, de hogyan tartod majd el, hogyan öltözteted fel őket? Nincs semmi a házban, és kezd hideg lenni!« Előfordult, hogy több éjszakát is néhány levélen kellett aludnom, semmi máson, csak egy kis takaróval takaródzhattam be. És este, amikor ágyban voltunk, te, Don Bosco, és az édesanyád megvarrtátok a nadrágunkat és a kopott kabátunkat, mert csak az az egy volt.” Don Bosco erre elmosolyodott, és azt mondta: „Milyen keményen dolgozott az én jó anyám!... Szent asszony!... De a Gondviselés soha nem hagyott cserben minket!”
Azon a napon, amikor Don Bosco felkelt az ágyból, táviratoztam Buzzetti barátomnak Torinóba, és nagy ünnepséget rendeztek az Oratóriumban, a zenekar pedig játszot
Arthur J. LENTI, Don Bosco története és szelleme, III. kötet, 488. oldal
donbosco.press/Szaléziak.HU
