Főoldal / Magyar Tartomány / Mesél a szalézi múlt - P. Dauner János SDB
Mesél a szalézi múlt - P. Dauner János SDB
2022-07-19 Kedd | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
tartománytörténet • szalézi élet • zene • megemlékezés • történelem •
Dauner János atya nagyszerű pedagógusi munkájának köszönhetően több kiváló kórust is alapított és vezetett. Olyan időszakban élt és tevékenykedett, amikor a hatalom mindent elkövetett azért, hogy a hozzá hasonló küldetésű embereket elnémítsa, életüket ellehetetlenítse. Szívós akaratának és szerzetesi fogadalmának köszönhetően sok száz gyermek jutott nemcsak zenei, hanem tartalmas közösségi élményhez is. A gyermeki szívekbe erényt ültetett, több generáció nevelője volt.
Dauner János Etyeken született 1915-ben, egy ötgyermekes, buzgó katolikus családban. Már mint gyermek megismerkedett a szép liturgiával, az egyházi zenével, hiszen édesapja kántortanító volt, édesanyja pedig tanított és zongorázott.
A kispesti Deák Ferenc Gimnáziumból egy év után a szaléziak nyergesújfalui gimnáziumába került, ahol hamar megszokta a szalézi életet, magába szívta Don Bosco szeretetét. Az ottani légkör, az elöljárók és a tanárok példája olyan hatással voltak rá, hogy az év végi vizsga után közölte szüleivel, hogy szalézi pap akar lenni. Ő maga így vall erről:
„Alig voltam tizenkét éves, amikor Don Bosco bűvkörébe kerültem, és élő, eleven szaléziakkal kerültem összeköttetésbe, akik megismertették Őt velem. Őt, aki olthatatlan szenvedélyt adott a szívembe, s ezzel állított a fiatalok, a gyermekek mellé, hogy teljesen megértsem őket, hogy megosszam velük a fáradságot és a reményt, hogy kísérjem álmaikat és terveiket. Don Bosco egyénisége és nagy szívének sugárzó példája mintaképem lett, az Ő szíve dobbanását, mely az ifjúságért dobogott, próbáltam átvenni, és az ifjúság iránti, megkülönböztetett szeretetet küldetésemnek fogtam fel, létem és életem céljává tettem.”
Az intézetben eltöltött évek után fellelkesült és 15 évesen felesküdött Don Bosco zászlajára és belépett a szalézi rendbe. Péliföldszentkereszten volt novícius, majd különböző házainkban fiatal nevelő. 1942-ben szentelték pappá. Idézzük ismét őt magát:
„…elsőmisés szentképemre ezt írtam mottóul: »Küldöttél: gyermeki lelkekbe erényt ültetni, dalos kis szívüket Tehozzád emelni, vigasztalni, kiknek könnyes a szemük, lelkeket menteni Istenem mindenütt.« Ahogy szent példaképem, ideálom, Bosco János tette, aki kijelentette: Kész bármire, még arra is, hogy az ördög előtt kalapot emeljen, csak az ifjúság, a gyerekek, a fiatalok lelkét megmenthesse.”
Az elöljárók ezután a Pázmány Péter Egyetemen küldték. A tanulmányok évei közben már, mint fiatal pap, a papi munkából is kivette részét, gyóntatás, misézés, prédikálás és természetesen az egyes szalézi intézetekben az ifjúsággal való közvetlen foglalkozás formájában. Szalézi szerzetesként szerzett biológia-földrajz szakos tanári diplomát, de a szerzetesrendek feloszlatása miatt csak egy évig taníthatott. Amikor az egyetemet elvégezte, beiratkozott a Zeneakadémiára, egyházzenei szakra, de oda csak fél évig járhatott, mert ezt is megszüntették, így beiratkozott a Kántorképzőbe, amit el is végzett.
Amikor az államhatalom megvonta a szerzetesrendek működésének jogát, előbb Pestszentlőrincen, majd Kispesten végzett kántori teendőket, majd zenei képzettsége jóvoltából hivatalos kántori állást kapott a Kispest-Wekerle-telepi templomban, ahol 1950 decemberében kezdte el működését, mint kántor-karnagy. Először csak a kántori teendőket látta el és csak titokban, hajnalban misézhetett, de egy-másfél év múltán már papként is kiállhatott a templom hívei, gyermekei elé, s a vasárnap reggeli diákmiséken hivatalosan prédikálhatott.
Hogy miért hívták „bácsi”-nak, nem pedig atyának, ezt így írja le:
„Mert Kispest-Wekerlén töltött időmben az első egy-két évben nem mint pap szerepeltem, hanem mint »kántor bácsi«. Akkor nem »atyáztak« a gyerekek, mert amennyire lehetett titkolni kellett az ötvenes években, hogy tulajdonképpen pap vagyok... Nem bánom, hogy így alakult, megszoktam...”
A Wekerle-telepi plébániatemplomban 25 évig, 1950 és 1975 között teljesített szolgálatot. Ez idő alatt teremtette meg a Harmonica Sacra nevű, több száz fős gyermek énekkarát. Kíváló pedagógusi munkájának köszönhetően olyan kórust formált, amellyel fellépni minden hazai és külföldi művész számára rangot jelentett.
Kántor-karnagyi működéséről így vall:
„Én a negyven évi »kiűzetés« ideje alatt énekkarokba toboroztam a gyermekeket, az ifjúságot. A muzsika meg a zene iránt érdeklődőkből alakítottam ki két helyen, Kispest-Wekerle-telepen 25 évig, az Egyetemi-Templomban 23 évig dolgozva, 160-180 tagú ének- és zenekaromat. Ez a tevékenységem tulajdonképpen csak eszköz volt, hogy a .templomhoz kapcsolódjanak, a templom légkörét megérezzék, megszeressék már ifjú korukban és legyenek ebben a léleknélküli, minden nemesebb eszményt, Istent és lelket tagadó, csak az anyagot, a matériát dicsőítő világban, hacsak néhányan is, akiknek a vallás, a hit, a becsületes, tiszta élet, egyszóval »Krisztus világa« valamit mégiscsak jelentenek.”
A hívek megsiratták, amikor 1975-ben nyugdíjba vonult és működését áttette a Központi Szemináriumba, ahol ismét karnagyi állást vállalt. Karizmatikus személyiség volt. Itt is megnyerte a zenélésre, éneklésre a fiatalokat, csakhamar itt is többszáz felnőtt és gyermek csatlakozott zenekarához, amelyet Don Boscóról nevezett el. Megtanította a gyermekeket és az ifjakat a liturgia és a szent zene szeretetére. Úgy nőttek fel az oltár mellett, hogy szinte észrevétlenül belenőttek a szolgálat lelkületébe: pontosságot, önfegyelmet, alkalmazkodni tudást tanultak. Megszólaltatták a közös erőfeszítés gyümölcseként a liturgikus zene legnagyszerűbb darabjait. Közben beleépültek az egyház szentségi életébe a hittanok és a lelkigyakorlatok által. S mindnyájan kialakíthattak egy keresztény baráti kört a kirándulások és táborozások jóvoltából.
Dauner János „bácsi” szerint „ha az ember dolgozik és őszintén, odaadással teszi, akkor az Úristen segítsége nem lehet, hogy elmaradjon. Ha nincs látszatja a munkájának, az azt jelenti, hogy vagy nem jól csinálja, vagy nem szívvel-lélekkel”.
A nyolcvanéves kort elérve János „bácsi” átadta az általa kinevelt zenészeknek és áldozatos szervezőknek a kórus tényleges irányítását. A rendszerváltozás után visszatért a szalézi szerzetesi közösségbe, derekasan kivette a részét az újrakezdésben. Aktívan részt vett a Magyar Szalézi Tartomány életében 1991-től előbb Újpest-Megyeren a Szalézi Tartományfőnökségen, majd élete végéig az Óbudai Szalézi Rendházban élt, ahol hosszas, példás türelemmel viselt szenvedés után 2002. január 28-án elhunyt.
Szaléziak.HU
