A kulturális légkör oda vezet, hogy az otthonok tele vannak holmival, holmival és még sok különféle holmival. Az árral szemben úszó szülők inkább kapcsolatokkal töltik fel őket: meg vannak győződve arról, hogy az igazi szegénység nem a holmik, hanem az emberi kapcsolatok hiánya.
Manapság az élet shoppinggá vált, a világ pedig egy nagy szupermarket. A "dolgok az orrunk előtt" vannak, és már észre sem vesszük az embereket. Fiatalok és idősek pedig egyformán szenvednek a legrosszabb betegségtől: a magánytól. Legalább hat értéket kellene visszaállítani:
Élesszük fel a köszönést
Az üdvözlés egy kis láng, amely fellobbant egy kapcsolatot. A köszönés megtöri a magányt: ezért az üdvözöl nem csak ige, hanem melléknév is: „üdvözlés” és „üdvös”: ez jó!
A köszönés a másikat névtelenségből közelivé emeli. Ez az oka annak, hogy egy olyan világban, ahol az üdvözlés eltűnik, újra szeretnénk éleszteni. Az őszinte üdvözlés: „Jó reggelt!” - tegyen igazán jóvá egy reggelt! Spontán üdvözlés: aki először köszön, annak mindig igaza van. Széleskörű üdvözlés, amely mindenkihez eljut, még az ellenséghez is. Szívélyes, meleg üdvözlés. A köszönés egy egész napot kevésbé szürkévé tehet! Az üdvözlés nem kerül semmibe, de sokat nyút.
Együnk együtt
A köszöntés mellett még az együtt elfogyasztott étkezések is a kapcsolatok ápolásának kiváltságos alkalmai. Az asztalnál mindannyian "társak" vagyunk ("ugyanazt a kenyeret esszük").
Az asztalnál szemben állunk egymással (nem "szemben"); a tekintetek találkoznak, keresztezik egymást. A latinok az étkezést „convivio”-nak nevezték, ez a szó az együttélésre utal. Éppen az együttlét teszi az étkezést a kapcsolat erős pillanatává.
„Együtt” és nem „mellette”, mint a székek. Az árral szemben álló szülők mindent megtesznek, hogy megmentsék az egészet.
Ezért van az, hogy náluk evés közben nem néznek tévét; apa és anya nem tart "prédikációt", sem hatod fokú vallatást arról, hogyan ment az iskola; az asztalnál mindenki beszélhet, még az óvodás gyerek is. Senki sem mondja: "Itt én vagyok a főnök! Pofa be! Nem értesz te semmit..."
Az asztalnál nevetünk; az asztalnál hallgatunk: a meghallgatás mindig a legteljesebb kommunikáció.
Az árral szemben álló szülők az asztalt az emberi kapcsolatok legszebb iskolájává alakítják.
Helyezzük forgalomba a kedves szavakat
A szó az a híd, amely leginkább összeköt bennünket. Amíg beszélünk, a híd tart; amikor már nem beszélünk, akkor teljes az elszakadás!
Talán soha nem gondoltunk rá, mégis a szó a legnagyobb eszköz, ami egy ember rendelkezésére állhat. Annyira sokoldalú hangszer, annyira hajlékony, hogy bármilyen célra felhasználható.
Vannak szavak, amelyekkel simogatni lehet, másokkal bemocskolni; szavak, amelyek feltámasztanak és szavak, amelyek eltemetnek.
Az árral szemben álló szülők mindezt jól tudják, ezért csak kedves szavakat, selymes szavakat ejtenek ki, mint például: „Köszönöm!” „Elnézést.” „Kérem.” „Bocsánat.” „Viszontlátásra.”
Amikor kedves szavakat mondanak és hallanak, valami rendkívüli történik: a lelkek átölelik egymást.
Megvédjük a vasárnapot
Amikor Konstantin császár 321. március 7-én megállapította, hogy a hét első napját (vasárnapot) a pihenésnek kell szentelni, egy kifejezetten terápiás törvényt hozott.
Nem csak ezt, hanem egy olyan törvényt, amely a bölcsesség nagy elvét feltételezi: az ember azért dolgozik, hogy éljen, nem azért él, hogy dolgozzon. Más szóval: a munka relatív, nem pedig abszolút érték.
Az emberi kapcsolatok magasabb rendűek, mint a munka. A vasárnapnak valóban a kiváltságos napnak kell lennie a másokkal való kapcsolatteremtésre, kezdve a családtagokkal és a rokonokkal.
Kirándulások, nagyszülők látogatása, részvétel a szentmisén, közös ebéd, közös fagyizás (vasárnap szigorúan tilos a házi feladat!), közös pizzázás... Ezek mind rendkívüli lehetőségek a kapcsolatok humanizálására!
Megsokszorozzuk a találkozásokat
Ma az elektronikus technológia olyan találkozásokat tesz lehetővé, amelyek egykor elképzelhetetlenek voltak.
Gondoljunk csak arra a számtalan kapcsolatra, amelyet az internet lehetővé tesz számunkra. Minden jó, de egy hatalmas korlátozással: az elektronikus közelség pusztán virtuális!
Ezért ez egy olyan közelség, amely szegény és hideg! Luigi Zoja pszichoanalitikus "A szomszéd halála" címet adta egyik tanulmányának: a horizontális kapcsolat halála, ami az Istennel való vertikális kapcsolat halálához járul hozzá, így egyre inkább egyedül maradunk. „Vissza kell nyernünk a bátorságot, hogy szomszédaink arcába nézzünk, hogy másokkal körülvéve kevésbé érezzük magunkat egyedül” – buzdítja egy másik tudós. Pontosan ezt próbálnak tenni az árral szemben álló szülők. Íme néhány stratégia: olyan gyakran sétálnak, amilyen gyakran csak tudnak: így több emberrel találkozhatnak; SMS-ezés helyett személyesen keresik fel a barátaikat; társasházi bulikat szerveznek, iskolatársak „találkozói”, azonos vezetéknevű családok összejövetelét... Egyszóval az árral szemben álló szülők a testi közelséget keresik, ami mindig végtelenül gazdagabb, mint a pusztán virtuális közelség.
Híressé vált egy film sora: "A világ összes könyve nem ér fel egy kávéval egy barátommal!"
Elutasítjuk a verbális agressziót
Valamikor csak a szamarak beszéltek egymással rugdosódva, ma már az emberek között is szokássá válik rugdosással kommunikálni. A verbális agresszió egyre inkább elhazapódzik. Főleg a televíziós talkshow-k teremtettek ebből irányvonalat. Agresszív és heves stílusuk, amely nem hallgatja meg a másikat, hanem kiabálással és goromba gesztusokkal támad rá, mindenkit megfertőz: kis közlekedési baleset, elég egy mélyebb pillantás, egy félreérthető mosoly, és máris verekedés kezdődik. Mit is mondhatnánk hát arról a sok társasházi találkozóról, iskolai megbeszélésről, amely néhány percnyi béke után azonnal háborúvá fajul a szülők és a tanárok között? A kiabálást az igazság bizonyítására emelik, és az arrogancia átveszi a bölcs, régi logika helyét!
Pino Prellegrino - bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
