Főoldal / Kiemelt / STRENNA2025: Horgonyozzunk le a reményben és zarándokoljunk a fiatalokkal együtt
Ezúttal a strenna bemutatója „négykezes” (mint amikor két ember együtt játszik egy zongoradarabot ugyanazon a zongorán). A témát a rendfőnök, Á.F. Artime és vikáriusa, Stefano Martoglio atya együtt fogalmazták meg, amit később Stefano Martoglio atya, mint a Szalézi Kongregáció elöljárója és így Don Bosco Szalézi Családjának animátora fogja előkészíteni és kibővíteni a strenna kommentárjának szövegében, amelyet ő fog kidolgozni és bemutatni a Segítő Szűz Mária Leányainak és az egész Szalézi Családnak.
Amikor a csapattal együtt gondolkodtunk a 2025-ös Strennán, egy dologban azonnal egyetértettünk: a témának összhangban kell lennie a 2025-ös év rendes jubileumának nagy egyházi eseményével, amelyet Ferenc pápa a Spes Non Confundit (Róm 5,5) (A remény nem csal meg) bullájával hirdetett meg. A pápa ezután egy érdekes perspektívára mutat rá az alcímben: „A remény töltse be a szívüket mindazoknak, akik olvassák ezt a levelet.”[1]
Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy 2025-ben lesz a Don Bosco által Argentínába küldött első missziós expedíció 150. évfordulója is. 2025 tehát rendkívüli év lesz.
Mindez arra késztetett bennünket, hogy úgy gondoljuk, hogy a 2025-re szóló strenna középpontjában a „remény” kell hogy álljon, és az út, amelyet a fiatalokkal együtt fogunk követni. Ez indokolja „A reményben lehorgonyozva, zarándokok a fiatalokkal együtt” címet.
- A remény, amely a félelmen túlra visz minket
A Szentatya azt írja a jubileumi szentévet meghirdető bullában: „Pál apostol a reménység szellemében intézte ezeket a bátorító szavakat a római keresztény közösséghez.”[1] Gondolva a jubileumra azt jelenti, hogy mindenkire úgy gondolunk, mint a remény zarándokára. Mi leszünk a remény sok zarándoka a világ minden részén, számos különleges templomban; zarándoklaton leszünk a fiatalokkal, egy úton, amely személyes és élő találkozásra vezet bennünket Jézussal, aki a megváltás „ajtaja” (vö. Jn 10,7.9). Együtt képesek leszünk tanúságot tenni arról, hogy ő, Jézus a „mi reménységünk”. (1Tim 1,1)
És ismét a pápa szavaival élve: „Mindenki tudja, mit jelent reménykedni. A remény minden ember szívében úgy lakozik, mint vágyódás és várakozás az eljövendő jó dolgokra, annak ellenére, hogy nem tudjuk, mit hoz a jövő. Még így is, a jövővel kapcsolatos bizonytalanság időnként ellentmondásos érzéseket szülhet, a magabiztos bizakodástól az aggodalomig, a nyugalomtól a szorongásig, a szilárd meggyőződéstől a tétovázásig és a kétségekig.
Gyakran találkozunk olyan emberekkel, akik csüggedtek, pesszimisták és cinikusak a jövőt illetően, mintha semmi sem hozhatna számukra boldogságot.”[2] Szembenézve ezzel a valósággal, amely része az életnek, a mi életünknek, a fiatalok családjainak és maguknak a fiataloknak, hisszük, hogy az új év és benne ez a jubileum csodálatos lehetőség lesz mindenki számára a remény megújítására.
A fiatalokkal együtt felfedezzük − és segítünk nekik felfedezni, személyesen és közösségként −, hogy a remény, az igazi, az Úrban lehorgonyzott remény nem adja meg magát a nehézségekkel szemben, mert „a hitre épül és a szeretet táplálja”.[3] Így folytathatjuk az élet útját, nem akárhogyan, nem egyszerűen túlélve, hanem keresztény hitelességgel élve. Szent Ágoston tökéletesen fogalmazza meg ezt: „Bármilyen élethelyzetben is vagyunk, nem élhetünk a léleknek e három hajlandósága nélkül, nevezetesen a hit, a remény és a szeretet nélkül.”[4]
- Ezt az utat a keresztény reménységben lehorgonyozva fogjuk járni.
A keresztény remény nem okoz csalódást, nem csal meg, mert azon a bizonyosságon alapul, hogy semmi és senki sem választhat el minket Isten szeretetétől. Erre a bizonyosságra Pál apostol is emlékeztet (Róm 8,35-37). Ezért Isten Igéje biztosít bennünket arról, hogy a sötétség közepette észleljük a világosságot, és elnyerjük az erőt, amely magából az Úrból és az ő feltámadásából származik.
Természetesen ez az élet útja, minden életé, és mindenekelőtt a valódi keresztényé, egy olyan út, amelyet különleges pillanatoknak, különleges alkalmaknak, erős lehetőségeknek kell támogatniuk. Ezek szükségesek ahhoz, hogy táplálják és megerősítsék a reményt, amely elvezet bennünket az Úrral való találkozáshoz és ahhoz, hogy igazi és teljes értelemben vett életet éljünk.
Zarándoklatra menni − valami, amit a jubileumi év alatt ezernyi módon és ezer helyen fogunk megtapasztalni a fiatalokkal az egész világon – valami, ami közös azok számára, akik akarnak és szükségük van rá, hogy elhagyják a kényelmes helyeiket, elhagyják azokat a helyeket, ahol mindegyikünk kényelmesen berendezkedett, és amelyek talán még kiábrándulttá, demotiválttá is tettek bennünket. A zarándoklat megkívánja tőlünk, hogy sokszor erőfeszítést tegyünk, hogy csendben legyünk, és a lényeg mellett döntsünk.
A rendelkezésre állásnak ebbe a magatartásába kell belehelyeznünk magunkat, együtt a fiatalokkal. Ez sok jót fog nekünk tenni, és lehetővé teszi az Úr számára, hogy találkozzon mindannyiunkkal, amikor és ahol ő jónak látja, de mindig megérintve szívünk, lelkünk, lényünk legértékesebb és legmélyebb részét. Nekünk pedig az adott pillanatban elérhetőnek kell lennünk a találkozásra. Nem szabad félnünk „kockáztatni”, amikor az Úrral való találkozásról van szó. Ő soha nem okoz csalódást, különösen akkor nem, ha ragaszkodunk hozzá, lehorgonyozva őbenne.
- Sok fiatal van, aki valódi reménnyel álmodik
Nekünk, szaléziaknak és a Szalézi Család minden tagjának lehetetlen beszélni Don Bosco életéről anélkül, hogy ne beszélnénk az álmairól. Elméjében és szívében őrizte álmait egész életében, még azután is, hogy megvalósította őket.
Don Bosco álma és mindaz által, amit a szalézi környezetben megéltek és megtapasztaltak, a fiatalok felfedezik, hogy csodálatos vágyaik a hajtóerő, amely nagy dolgokra teszi őket képessé, és megtanulják, hogy bátorsággal és önbizalommal minden kihívást le lehet győzni. A fiataloknak nagy álmaik vannak, de bátorítani kell őket, hogy álmodjanak! Nekünk, nevelőknek pedig az a feladatunk, hogy elkísérjük őket az élet hiteles útján.
A fiataloknak joguk van ahhoz, hogy egy jobb holnapról álmodjanak; a kezükben van az újjászületés és a mindig újrakezdés lehetősége, a tanulás és a munka, az emberségben és reményben gazdag jövő építése.
A fiatalok, akikkel megosztjuk az életünket, akiket a szalézi házakban, az egész Szalézi Család házaiban megtalálunk, a fiatalok, akiknek álmaik vannak (amelyek közül néhányat megosztanak velünk)[1], a holnap kézművesei, akik fiatal kezükkel fogják formálni a világot. Ők a fejlődő és javulni akaró emberiség arca. Egy olyan emberiségé, amelyet megsebzett a háború, a szegénység és a fájdalom, de az arcáról sugárzik a jótékonyság és a szeretet. Egy olyan emberiségé, amely képes újra felemelkedni és reménykedni, felállni a földről és újra elkezdeni járni. Egy olyan emberiségé, amely képes befogadni és adni anélkül, hogy valaha is megszűnne mosolyogni és szeretni.
Ezeken a történeteken és a rejtett vágyakon keresztül, amelyeket mindenki magában hordoz, mindannyian felfedezhetjük, hogyan győzhetjük le a korlátokat, hogyan nézhetünk szembe a legnagyobb problémákkal, és még a legnehezebb pillanatokban sem hagyjuk, hogy legyőzzenek bennünket, hanem megtaláljuk a személyes, és a különböző társadalmi kontextusokból származó erőforrásokat, hogy szembenézzünk bármilyen kihívással. Nem minden álom egyforma, de egy dolog biztos: mindannyiunknak vannak álmai!
A fiatalok több száz álma közül hadd mutassunk be néhányat példaként. Hozzájuk hasonlóan napról napra folytatnunk kell mindennapi zarándoklatunkat, követve azt az utat, amely a fiatalokat a reményteli életre vezeti, mert a fiatalok tudják, hogyan lehet álmodni, meggyőződve arról, hogy ha az őket támogató Úr garantálja az álmaikat, akkor azok valósággá válnak.
A Costa Rica-i San Joséból származó 18 éves Ámar Gazel Hernández álmának akár az is lehetne a címe: Elveszett csillagok.
Ámar azt mondja nekünk: „Ha hat évvel ezelőtt megkérdezték volna tőlem, mi az életem álma, valószínűleg azt válaszoltam volna, hogy arról álmodom, hogy táncos leszek, balettcipőt fogok viselni és színpadon táncolok. Az idő múlásával és az életkörülmények változásával azonban ez az álom háttérbe szorult. Ma, tizenhét évesen rájöttem, hogy az álmom még mindig létezik, de a figyelem, amelyet fordítok rá, már más; a valóság az, hogy manapság a társadalom túl sokat követel tőlünk, és sokszor ezek az álmok végül frusztrációkká válnak, mert magas elvárásokkal, nagyfokú stresszel és irracionális követelményekkel kell szembesülnünk. Számomra álmodni azt jelenti, hogy a kis dolgokban találom meg a boldogságot, a célok elérésében a világ elvárásaival szemben, legyenek azok bármilyen kicsik is, mert végül mindannyian „elveszett csillagok” vagyunk az égen, akik megpróbálják elérni a teljességet és megmutatni a fényüket. Végezetül a „mi az én álmom” kérdésre a következő a válaszom: az álmom az, hogy elérjem a céljaimat, hogy a körülöttem élőknek is tudjak boldogságot adni. Így nem csak az élet értelmét találom meg, hanem azt az elégedettséget is, hogy azt tehetem, amit akarok, azt az örömöt, hogy tudom, hogy haladok előre, bármilyen nehéz is legyen, és hogy minden este a remény és az öröm által támogatott életem értelme azokból az aprócska eredményekből áll, amelyek büszkévé teszik szeretteimet. Az álmaim a boldogulásért folytatott állandó küzdelemben fejlődtek ki, annak tudatában, hogy mindent megtettem, hogy eljussak idáig, de élvezem, amit a pillanat kínál nekem. Erre a kérdésre nem tudok konkrétan válaszolni, mert mint mindenki, én is az az »elveszett csillag« vagyok a hatalmas égbolton, amely még keresi a ragyogását, de soha nem hagyja abba a munkát azért, hogy elérje amit akar, és türelmetlenül várja, hogy mit érhet el ezen az életnek nevezett úton.”
A 18 éves Anani Henry Joël Kouadio Elefántcsontpartról elmondja, hogy az ő álmának címe A választás lehetne.
„Az az álmom, hogy orvos legyek. Először is, miért ezt választottam? Azt mondhatom, hogy mindazok, akik erre a munkára törekszenek, azért teszik, hogy életeket mentsenek. Ez a fő gondolat, ami eszembe jut. De az én motivációm személy szerint ennél nagyobb. Látva a beteg embereket, akiknek nincsenek meg az eszközeik a gyógyuláshoz, és akik orvosok híján meghalnak, keresztényként ez a kérdés merült fel bennem: »Miért ne lehetnék eszköz, amelyen keresztül Isten gyógyít és életeket ment?« Ami engem hajt, az az a tény, hogy édesapám orvos, és az ő oldalán sokkal ösztönzőbbnek, motiváltabbnak, érdeklődőbbnek érzem magam. Ez ad reményt arra, hogy az orvosi szakma része legyek. Szeretnék neurológus szakorvos lenni. Nagy vágyam, hogy Isten akarata szerint megvalósítsam az álmomat, és Don Bosco példája motivál engem.”
Anita Martòn 24 éves. Olasz, Mogliano Venetóból és ma az álmáról mesél nekünk, amely valóra vált: ő úgy hívja: A teljes élet.
„Harmadik évfolyamba jártam (kb. 11. évfolyam, vagy a középiskola utolsó éveinek megfelelő), és Dantét tanultuk. A tanárnő lusta volt, és szenvedély nélkül magyarázott. Csak annyit tett, hogy közvetítette az unalmat és a türelmetlenséget, mi pedig megtanultuk utálni Dantét.
A tanárok »nyomot hagynak« az előttük levő gyerekeken, és ha, ahogy D Avenia mondja, inkább a hangulatukat, mint a szeretetüket hozzák az osztályba, akkor ez az, amivel az előttük álló szomjas lelkekhez kötődnek és eltompítják őket. Ehelyett azt akartam, hogy az osztálytársaim felfedezzék a szépséget. Abban a pillanatban rájöttem, hogy ez az én álmom, a hívás, amelyre válaszolnom kell.
Nyolc év telt el az a nap óta, és nyolc év elteltével ez az álom valóra vált. Ma egy osztályteremben tanítok. Látom a fiatalokat, akik előttem ülnek, és látom magam, amint keresek egy álmot... amely felé irányíthatom az életem iránytűjét. Ki tudja, milyen vágyak lakoznak a szívükben. Ki tudja, milyen remények és félelmek. Itt állok ezek előtt a fiatalok előtt: nem tudják, hogy egész életemben arról álmodtam... hogy velük legyek.”
Indiából, Tripura államból, Agartalából, a harmincéves Bipasha Hrangkhawl folytatja álma megvalósítását: Fény lenni valakinek az útja mentén.
Íme, az ő szavai: „Arról álmodom, hogy jobban megvilágítsam néhány hátrányos helyzetű ember életét, bármilyen módon, ahogy csak tudom. Felnőttként rájöttem, hogy sok olyan ember van ezen a világon, akinek az útja sötét, a remény el van zárva számukra, a jövőjük borús és a boldogság messze van.
Mivel szerencsésebb vagyok és jobb lehetőségeim voltak, rájöttem, hogy ki tudom venni a magam kis részét abból, hogy legalább egy kicsit javítsak néhány ember életén. A jótékonykodás otthon kezdődik, és csak apró tettekkel tudom végül megvalósítani az álmomat nagyobb léptékben.
Egy olyan társadalomról álmodom, amelyben boldog emberek élnek, akik szeretik az életüket, és akik a különbözőségek ellenére szeretetben és békében élnek együtt. Arról álmodom, hogy ennek boldog részese lehetek, egy hatékony eszköz, amely értelmet és célt ad, és egyúttal jobbá teszi ezt a világot: egy fény az úton, aki cselekvésre és fegyelemre hív. A fényben fogok járni, az én varázslatos utamon, ahol maga Isten az én fényem, amelyet az utamon sugározni fogok, hogy mások útját is megvilágosítsam.”
Clarissa Budianto Indonéziában, Ázsia-Óceániában él, pontosabban Jakartában. 26 éves, és az az álma, hogy egy igazi nevelő legyen.
Azt mondja: „Akasszátok az álmaitokat olyan magasra, mint az ég! Álmodj magasat, egészen az égig érőt. Ha lezuhansz, a csillagok közé zuhansz - ahogyan Soekarno Hatta, Indonézia első elnöke mondta.
Az álmom az, hogy elkísérjem a fiatalokat, amikor az élet bonyolulttá és nehézzé válik számukra. Hogy mellettük legyek, nem azért, hogy függjenek tőlem, hanem azért, hogy rajtam keresztül meglássák a reményt Istenben és az emberiségben. Tudom, milyen érzés egyedül és összezavarodva lenni. Az a vágy tart ébren, hogy ott legyek mások számára, akik olyanok, mint én, hogy végigkísérjem őket az álmaikon, és hogy szembenézzek az élet bonyolult dolgaival, ez az, ami hajt engem. Ami engem életben tart, azok a Lélek meglepetései az életutamon. Ezek emlékeztetnek időnként az álmomra, és az élet apró, de fontos jutalmai, amikor továbbra is követem azt.
Az álmom az, hogy kedves, őszinte és rátermett nevelő legyek, mélyrehatóan megismerjem a diákjaimat, és mindenekelőtt olyan tanár legyek, aki képes segíteni a fiatal elméket abban, hogy megtalálják és megvalósítsák az álmaikat.”
És ott van Daniel Flores, 28 éves, eredetileg Caracasból származó venezuelai. Mély meggyőződése, hogy: ha meg tudod álmodni, meg is tudod csinálni.
Íme, az ő szavai: „Venezuelából származom. Gyermekkorom óta arról álmodtam, hogy orvos leszek. Egy szalézi iskolában tanultam, és a missziós tapasztalat táplálta az álmomat, hogy másokat szolgáljak. 2016-ban, egy évvel az orvosi diploma megszerzése után a családom úgy döntött, hogy az országban uralkodó helyzet miatt kivándorol Chilébe. A nehézségek ellenére egyszerre dolgoztam és tanultam; így 2022-ben általános orvosi diplomát szereztem, és a jó jegyeimnek köszönhetően ösztöndíjat nyertem a gyermekgyógyászat szakirányra, amit jelenleg is folytatok. Santiago de Chile egy alacsony jövedelmű negyedében gyakorlom a szakmámat, de az az álmom, hogy visszatérjek, hogy segítsek a venezuelai gyerekeknek, és ez az álom apránként valóra válik, mivel a caracasi egyetemről érkező barátaim segítségével Chiléből küldök némi ellátmányt, hogy támogassam az orvosi ellátást a külvárosokban. Azt is tervezem, hogy miután visszatérek Venezuelába, létrehozok egy közösségi gyermekorvosi ellátóközpontot.”
- Misszionáriusok a világban. Az élet misszionáriusai
Amint már rámutattunk, ez a jubileumi szentév párhuzamosan fut valami mással, ami Don Bosco Családjának eredetét képezi ma a világban, mert – és ezt hadd fogalmazzuk meg újra határozottan, és bizonyossággal – közülünk senki, és egyik intézmény sem létezne az Egyházban, amely ma a Szalézi Család, Don Bosco Családjának nagy fáját alkotja, ha a Szentlélek nem adta volna kezdetektől fogva a missziós szenvedélyt.
Ebben a jubileumi évben ünnepeljük a Don Bosco által 1875-ben Argentínába indított első missziós expedíció 150. évfordulóját.
E nagyon fontos esemény jubileumának megünneplése a 2025-ös szentévben kedvező helyzetbe hoz minket ahhoz, hogy felismerjük, újragondoljuk és újraindítsuk:
- Felismerni: hálát adunk Istennek a missziós hivatás ajándékáért, amely ma lehetővé teszi Don Bosco fiainak és Szalézi Családjának gyermekei számára, hogy eljussanak 136 ország szegény és elhagyatott fiataljaihoz.
- Újragondolni: mert ez egy lehetőség arra, hogy újragondoljuk és kifejlesszük a szalézi missziók megújított vízióját az új kihívások és perspektívák fényében, amelyek új missziológiai reflexiókhoz vezettek.
- Újraindítani: mert nemcsak dicsőséges történelmünk van, amire emlékezhetünk és amiért hálásak lehetünk, hanem nagyszerű történelmet is kell létrehoznunk és még megírnunk! Missziós buzgalommal és megújult lelkesedéssel tekintünk a jövőbe, hogy még több szegény és elhagyatott fiatalhoz eljussunk, hogy reménnyel és igazi életérzéssel, Istenben megélt életet élhessenek.
Felismerni, újragondolni és újraindítani: egy olyan hármas, amely feléleszti és táplálja a reményt, és a kongregáció és a Szalézi Család új missziós határai felé ösztönöz bennünket, különösen azért, hogy találkozzunk a legszegényebb és legelesettebb fiatalokkal.
Felismerni, újragondolni és újraindítani nem a könnyed optimizmus igéi. Ezek olyan cselekedetek, amelyek a Jézus Krisztusba vetett hitben gyökereznek, aki mindig velünk van, még akkor is, amikor az evangélium hirdetése során felmerülő aggodalom, félelem és nehézségek pillanatait éljük át.
Felismerni, újragondolni és újraindítani, feléleszteni és táplálni a reményt, amely új missziós határok felé indít bennünket. Vannak és mindig lesznek kihívások és missziós nehézségek, de „hittel teli” reménységgel felruházva bátran sarkallnak bennünket új társadalmi-kulturális, digitális és földrajzi határok felé, hogy mi magunk is a remény kis fáklyájává váljunk mások számára, különösen a legszegényebb és leginkább rászoruló fiatalok számára; mert ma mindenekelőtt arra vagyunk hivatottak, hogy az élet igazi misszionáriusai legyünk.
- A jubileumi és a missziós remény, amely valódi eredményekben nyilvánul meg
Ferenc pápa a 2025-ös jubileumindító bullájában azt mondja nekünk: „Az idők jeleinek, amelyek magukban foglalják az emberi szívek vágyakozását Isten üdvözítő jelenlétére, a remény jeleivé kell válniuk”[1] és arra hívja az Egyházat − és minket, mint az Egyház részét −, hogy éljük meg ezt a 2025-ös jubileumi és missziós évet azáltal, hogy elkötelezzük magunkat arra, hogy a remény kézzelfogható jeleivé válunk. Olyan jelekké, amelyek a következő eredményekben testesülnek meg:[2]
- A remény első jele a békét jelenti a világunkban, egy olyan világban, amely ismét elmerült a háború tragédiájában.
- A reményteljes jövőbe tekintés azt jelenti, hogy van egy lelkesedéssel teli jövőképünk, amit megoszthatunk másokkal. Keresztényként nem mulaszthatjuk el, hogy hozzájáruljunk a társadalmi szövetséghez reményért.
- Ebben a jubileumi évben arra vagyunk hivatottak, hogy a remény kézzelfogható jelei legyünk sok testvérünk számára, akik bármilyen nehézséget tapasztalnak.
- Felajánlani a remény jeleit a betegeknek otthonukban vagy kórházakban.
- Erre a reményre azoknak is szükségük van, akik a remény megtestesülései: nevezetesen a fiataloknak (mondja Ferenc pápa): „Nem szabad csalódást okoznunk nekik... Megújult szenvedéllyel mutassuk meg a gondoskodásunkat a serdülők, a tanulók és a fiatal házasok, a felnövekvő generáció iránt... Közeledjünk a fiatalokhoz, mert ők az Egyház és a világ öröme és reménye!”[3]
- A remény jeleinek meg kell mutatkozniuk a migránsok, az idősek számára, akik gyakran magányosak és elhagyatottnak érzik magukat.
- Végül a pápa arra kér bennünket, hogy a jubileumi év jeleit fordítsuk le a reményre szegények ezrei számára, akik a legalapvetőbb javakkal sem rendelkeznek ahhoz, hogy méltósággal élhessenek.
A pápa arra hív bennünket − és mi elfogadjuk ezt a meghívását −, hogy éljünk a reményben lehorgonyozva[4] , mert ez alkotja a hittel és a szeretettel együtt a keresztény élet lényegét, de mindenekelőtt „a remény az az erény, amely úgyszólván belső irányt és célt ad a hívők életének”... szükségünk van arra, hogy „bővelkedjünk a reményben”(vö. Róm 15,13),[5] és ebben a Jubileumi Évben Szalézi Családként ezt akarjuk és kell tennünk a fiatalokkal, hogy velük együtt hitelesebb és vonzóbb tanúságot tehessünk a hitről, talán a mi szegényes hitünkről, hogy „mindannyian képesek legyünk egy mosolyt, egy kis baráti gesztust, egy kedves pillantást, egy készségesen meghallgató fület, egy jócselekedetet felajánlani, abban a tudatban, hogy Jézus szellemében ezek azok számára, akik befogadják őket, a remény gazdag magvaivá válhatnak.”[6]
Mária, az Úr Anyja, az Egyház Anyja és a mi Segítőnk, aki szintén a remény zarándoka volt, kísérjen minket ezen az úton.
Ángel Fernández Card. Artime, sdb
rendfőnök
[1]FERENC, op. cit. 7.
[2] Cf. Ibid, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15.
[3] Ibid., 12.
[4] Ibid., 18.
[5] Ibid.
[1] Cf. PASTORALE GIOVANILE SALESIANA, Diamanti nascosti, Roma 2024, 225.
[1] Ibid., 1
[2] Ibid.
[3] Ibid., 3.
[4] SZENT ÁGOSTON, Beszédek, 198 augm., 2.
[1] FRANCESCO, Spes non confundit, Bolla di indizione del Giubileo Ordinario dell Anno 2025, Roma 9 maggio 2024.
