Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Évközi 13. vasárnap
Szalézi szavak - Évközi 13. vasárnap
2026-06-28 Ma | #Magyar Tartomány
Amit ma Szent Márk elénk állít az evangélium 10. fejezetéből, két gondolatkör köré fűződik: az első a követés, a másik a befogadás, és igazából azt látjuk, hogy a kettő valahol egy. Jézust követni az azt jelenti, hogy nem úgy tekintünk rá, mint valakire, aki egy sztár, egy példakép, egy vonzó egyéniség, hanem a követés lényege sokkal mélyebb, és ez a befogadásban fogalmazódik meg: nem csak csodálni, nem csak utánozni, hanem azzá válni, aki ő maga.
Ezért is hallottuk a szentleckében a keresztségről. Hiszen a keresztség által válunk Krisztusivá.
Már VI. Pál is sokat emlegeti, aztán ami rendfőnökünk, Pascual Chávez is többször emlegette, hogy kevés, ha mi Jézus csodálói vagyunk, kevés, hogyha mi Jézusnak az utánzói vagyunk.
Számunkra nem is maradt fönn olyan, hogy Jézus milyen frizurát hordott, vagy milyen ruházata volt. Ugye tudjuk, hogy az iszlámban az megvan, hogy Mohamednek a frizuráját, a ruházatát, azt hordani kell, merthogy egy külső utánzás is. Ez a kereszténységben lényegtelen. Próbálunk a lényegre koncentrálni, ezért a kereszténység időnként nagyon nehéz, és nem csodálóvá vagy utánzóvá lenni, hanem Krisztus befogadóivá. És már pedig őt befogadni, az azt jelenti, hogy vele eggyé válni. Vele egyesülni azt jelenti, ahogy az az egységimában, a Szeretetláng mozgalom egységimájába is szerepel, hogy együtt dobban a szívünk, együtt van a tekintetünk, együtt mozdul a kezünk, együtt mozdul a lábunk. Nincs olyan, hogy külön én vagy külön te a Jézussal való kapcsolatban. Nincs olyan, hogy: „Figyelj, Jézusom, most egy kicsit ne tudj rólam.”
Emlékszem egyszer egy elég komoly vitánk volt az óbudai rendházban, fiatal igazgató voltam, hagytam ott a fiatal rendtársakat kicsit elszabadulni. Valami jóért vitatkoztunk. Az egyik rendtárs fölállt, ez lent volt az alagsorban egy könyvtárteremben, és ott volt egy Don Bosco kép. És a vita hevében az egyik rendtárs fölállt, mosolygott egyet, és odalépett a Don Boscóhoz, és elfordította, hogy ezt a vitát Don Bosco ne lássa.
Nagyon sokszor vagyunk így mi Jézussal, hogy: „Uram, te most egy kicsit ne nézz ide… Hát nem érted, ez a világ szava, az idők szava? Időnként kell egy kis kompromisszumot kötni, hát nem lehet mindig… Meg hát, tudod, mert Uram, hát azért emberből vagyunk…”
Hát persze, tudja, de ez nem azt jelenti, hogy mi kompromisszumot köthetünk úgy, hogy kikapcsoljuk Jézust az életünkből.
Egyesülni vele ugyanakkor ez egy hatalmas ajándék, és igazából innen kéne megközelíteni.
A befogadás az egy teljes részesedést jelent, ahogy Szent Pál fogalmaz: társörökösök vagyunk Krisztusban. És nincs ennél több, nincs ennél magasztosabb. Ez az ember legfőbb tisztessége, legfőbb méltósága, rangja, presztízse. Ezt már nem lehet ragozni, ebből már csak rontani lehet, hogy én Krisztus társörököse vagyok az atya minden ígéretének.
Küldetés és befogadás, követés és befogadás egységét halljuk a mai evangéliumban. Igazából idáig szántam egy rövid predikációt, delesz egy rövid kitétel, egy olyan B tétel, mint régen a töri érettségin. Mert nagyon elgondolkodhatott ez a mondat, amit sokszor hallunk: „Aki egy pohár vizet ad a legkisebbeknek, nem marad el az ő jutalma.”
De van egy közbeszúrás. És ez megint a követés és a befogadás gondolatvilágához tartozik, persze elsősorban. Azt mondja, hogy: „Ha valaki csak egy pohár friss vizet ad is a legkisebbek egyikének azért, mert az én tanítványom…” És úgy tűnik, hogy azt a végtelen felebaráti fogalmat Jézus egy picit leszűkíti: „Azért, mert az én tanítványom.”
Igenis, Jézus számára kiemelten fontos az, hogy az ő követői, azok, akik őt befogadják, egymással is egységben legyenek. Ezt neveznénk egyháznak. Tevékeny, szeretetközösség, odafigyelés, részvét, támogatás, igaz, bekapcsolódás… Nem közömbösen ülünk egymás mellett a templomban, és nem közömbösen vesszük tudomásul, hogy mi történik az egyház közösségében. Egy pohár friss vízzel a kezünkben.
És egy picit talán van ennek egy olyan értelmezése is - ez már C tétel, ez már a lábijegyzet, erre mondja a tanár úr fizika órán, hogy ez már nem lesz a dolgozatban, aztán, ha mégis lesz, akkor ez egy jó poén.
Nekem ez egy kicsit arról is szól - javítson ki mindenki, hogyha úgy gondolja, hogy nincs igazam -, hogy ebben Jézus arról is beszél, hogy amikor a világ azt gondolja, hogy a hívő az egyelő a hiszékennyel, a keresztény az egyelő a lúzerrel. Ez nem igaz.
Tehát nem esünk abba a csapdába, hogy majd a külvilág, bármilyen is az, megmondja nekünk, hogy hogy kell nekem kereszténynek lenni. Mi az én dolgom? Nem, köszönöm szépen, oké, tudom én azt jól. Csetelve botolva, néha elesve, néha gyengén, de járva maga a útját, nem kell, hogy te megmondd, hogy én hogy legyek keresztény, köszönöm.
És nagyon sokszor azért munkahelyen, az élet dolgaiban azt látjuk, hogy a keresztényre próbálják ráhúzni azt, hogy neked mindig mindent értem, hogy nekem könnyebb legyen, nekem egyszerűbb legyen, nekem ne legyen feladatom, ne kelljen küzdenem, azt majd neked meg kell tenni helyettem is.
Mert hiszen hát Jézus – nem, Jézus nem azt mondta, hogy lúzerek legyünk.
Amikor mi kispapok voltunk, szegény Ladocsi dogmatikatanár rettegett volt, de egyszer a kirándulásra hozott magával egy ballonkabátot, amit hát - nagyjából ilyen hasonló meleg volt, mint most -, nem kellett volna. A karján cipelte, gyalogoltunk, de nagyon megunta. És az egyik, pechjére pont egy ilyen nagyon jópofa, nagyon nagyszájú kispaphoz fordult, a Laci barátomhoz, és azt mondta neki, hogy: „László, nem hozná a kabátomat?” Ugye, erre a dogmatika professzor azt várta, hogy majd meghajolva azt mondja, hogy: „Megtiszteltetés, hogy vihetem. Igen, örömmel” -, de Laci csak annyit mondott, hogy: „Atyám, keresztény vagyok, nem hülye” - és továbbment.
És azt gondolom, hogy kell ez a distinkció.
Mert a világ minket hülyének akar nézni. Lúzernek, kihasználhatónak. Az pedig hamis lenne, az nem alázatosság, hanem gyalázatosság lenne.
Nagyon nehéz sokszor ez a distinkció. A munkahely világában, a gazdasági élet világában, a mindennapokban. De jusson eszünkbe, hogy Jézus azt mondja, hogy: „Azért, mert az én tanítványom.”
Az első kötelesség a családhoz, a keresztényhez, a hitben való közösségemhez szól, hiszen velük együtt vagyok én Jézus követésében és befogadásában – hogy visszatérjünk az elejére, és lezárjuk. És akikkel együtt járom én a kereszthordozás, a Jézus követés, és a keresztségem óta a Krisztus befogadás útját, azok az első számú szeretteim. Rájuk van az időm, a figyelmem, a törődésem. Mert hiszen őket bízta rám elsősorban a Krisztussal való egységünk nem egy külső rábízáshoz, hanem összetartozunk. Ha dagad a bokám és fáj, akkor azért nem vígasztal, hogy a jobb kezem kisujja éppen egészséges.
Mert összetartozunk.
Krisztus adja meg, hogy minél jobban megértsük az ő követésének titkát, és tudjunk hálát adni azért, hogy ő befogadott, és ebben a befogadás, befogadottság örömében létezhetünk keresztségünktől fogva. Ámen.
P. Ábrahám Béla SDB
Elhangzott Nyergesújfalu, 2026. június 28-án.
Szaléziak.HU
