Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Évközi 16. vasárnap - A pásztor szíve
Szalézi szavak - Évközi 16. vasárnap - A pásztor szíve
2021-07-16 Péntek | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
A Szentírásban, mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségben gyakran találkozunk a pásztor képével. A pásztor képéhez soha nem az uralkodás, hanem sokkal inkább a gondoskodás szerepe társul. A pásztor minden korban elsősorban gondozója volt juhainak, a rábízottaknak, nem pedig ura és parancsolója. Az Ókori Keleten a pásztor vezette nyáját, amely hallgatott hangjára, szavára. Előtte ment, és a juhok követték. A mi kultúránk szóhasználata szerint a pásztor, a magyar juhász „terelgeti nyáját”, tehát mögötte megy, de ebben is benne van a gondoskodásnak mély és közvetlen kapcsolatot sejtető módja.
Nem csoda tehát, hogy a pásztor képe és szerepe hasonlósági értelemben, emberekre vonatkoztatva bekerült már az ószövetségi, de legfőképpen az újszövetségi Szentírásba, és kiemelkedően jelentős mondanivalót hordoz. Még gyakoribbá vált a pásztor kifejezés az egyházi szóhasználatban. Így pl. a papot lelkipásztornak, a püspököt meg főpásztornak nevezzük. Ezekből az összefüggésekből érthetjük meg jobban a mai vasárnap szentírási olvasmányainak mondanivalóját.
Jeremiás próféta az ószövetségi olvasmányban azok ellen a pásztorok ellen beszél, akik rossz pásztoroknak bizonyultak, akik elvesztették hivatástudatukat. A próféta „jajt” kiált a nép megbízhatatlanná vált vezetőinek. „Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják és szétszélesztik legelőm juhait!” De elhangzik a jövendölés is: az Úr maga gyűjti össze nyájának, azaz népének maradékát, és biztonságban, nyugalomban legelteti, új és megbízható pásztorok gondoskodása alatt. A jövendölés csúcspontja azonban az az ígéret, hogy elküldi „Dávid igaz sarját”, aki királyként bölcsen kormányoz, s gondja lesz a jogra és az igazságra. Ez lesz a neve: „Az Úr a mi igazságunk.” Az egyetlen, a tökéletes „Pásztor-király” valóban eljött. Eljött Jézus, az igaz pásztor, aki méltán jelentheti ki önmagáról az is, hogy „én vagyok az igazság” (Jn 14,6), s azt is, hogy „én vagyok a jó pásztor” (Jn10,11) Szent Pál a szentleckében nem nevezi ugyan Jézust sem királynak, sem pásztornak, de tevékenysége, műve az igaz „Pásztor-királynak” tevékenysége és műve. Hiszen ő azért jött, hogy Isten szétszórt gyermekeit összegyűjtse (Jn 11,52), hogy mindenkit, zsidókat és pogányokat egy néppé egyesítsen. „Eljött, hogy békét hirdessen a távol levőknek és a közel lévőknek.” Általa szabad utunk nyílt az egy Lélekben az Istenhez, az Atyához. Mindaz, amiről Szent Pál beszél Jézussal kapcsolatban, a legsajátosabb pásztori tevékenység.
Jézus pásztori szíve az evangéliumban nyilatkozik meg a teljes gazdagságában. A próbaútról visszatérő apostolokat Jézus azzal fogadja, hogy meghallgatja beszámolóikat, majd élményeik feldolgozására magányos helyre akar velük vonulni. Ennek a visszavonulásnak a célja, hogy a tanítványok megpihenjenek, és újra töltekezzenek, elmélyüljenek. Ám amikor Jézus látja a nagy tömeget, amely a tóparti városokból utána sietett, „megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. (Elgyötörtek és levertek. Mt 9,36) Ezért tanítani kezdte őket sok mindenre.” Titokzatos összefoglaló kijelentés ez, elgondolkodtat: vajon mit tartott fontosnak Jézus ebben a helyzetben a sokaságnak elmondani. Mindenesetre, egész nap hallgatták Jézust, hiszen az evangélista szerint már későre járt az idő, amikor a tanítványok az étkezés dolgában Jézushoz fordultak. Ekkor következik a csodálatos kenyérszaporítás leírása. Az evangélium nem mondja el tehát, hogy mi volt az a „sok minden”, amire Jézus a sokaságot tanította. Itt bizonyára nem is ez a fontos, hanem inkább az, hogy Jézus olyannyira azonosul küldetésével, hogy energiái megsokszorozódnak, valóban kiapadhatatlanná válnak. Tanítványai számára így válik modellé, mintává: a sok munka után a még több munkában is lehetséges a felfrissülés. Ha van mód a magányra, a csendes visszavonulásra, élni kell vele. Ám ha nincs lehetőség csendet teremteni, munka közben is feldolgozódik bennünk az a kegyelem, mely minket bízott meg küldetéssel, de másokat akar elérni általunk.
Hogyan festünk mi, Jézus Krisztus mai nyája, juhai és pásztorai? Ha Jézus ránk tekint, rajtunk is megesik a szíve? Pedig nem is vagyunk pásztor nélküli juhok. De viseljük még a verés nyomait. „Megverem a pásztort és szétszélednek a juhok.” (Mk 14,27) (Zak 13,7) A „verés” valóban a pásztorokon kezdődött. Hogy ne szóródott volna szét a nyáj! Mintha máig nem ocsúdtunk volna föl, még mindig aléltak vagyunk. Pedig ma – hála Istennek – derék pásztoraink vannak. És mégis: nem volt soha a történelemben a mi népünk ennyire tanácstalan, hogy nem tudja levonni a történelem tanulságait, hogy nem ismeri föl tulajdon érdekeit, nem látja saját döntéseinek következményeit.
Pedig Jézus ma is pásztori szeretettel emeli magához a fáradt pásztorokat, vinné őket megpihenni, feltöltődni őnála, és újra tanulni, lelkileg-testileg fölfrissülni. S ugyanezzel a pásztori szívvel fordul az elgyötört és levert nyáj felé is. Sajnos, nehezen figyelünk föl rá, főleg jó pásztori szívére, e szív túlcsorduló szeretetére. Mégis: hallgassuk a „sok mindenről” szóló tanítást, hogy tanácstalanságunkban eligazítást kapjunk, mély és tartós benyomásokat szerezzünk a jó pásztor gondoskodó szeretetéről, és megnyugodjunk benne. Végül ajánljuk föl magunkat és szeretteinket a gyakran visszautasított jó pásztor szívének. Menjünk, siessünk hozzá, hogy segíteni tudjon a pásztoroknak és a rájuk bízott nyájnak egyaránt.
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
