Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Évközi 23. vasárnap - Az Isten uralma
Szalézi szavak - Évközi 23. vasárnap - Az Isten uralma
2021-09-03 Péntek | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Súlyos terheket, nehéz élményeket hordoz az emberi család, a közösségek és az egyének egyformán. Eszerint az emberiség történetének és minden kor emberének meghatározó élmény-anyaga, emlékezetének tartalma a mindenféle rabság, fogság és elnyomás.
Az tudniillik, hogy az ember legelemibb vágyait, igényét, így a szabadság és a boldogulás utáni vágyát újra meg újra és hányszor erőszakosan visszaszorították azok, akiknek feladata éppen ezeknek a mély igényeknek a kielégítése lett volna. Ezzel szemben mind az ószövetségi, mind az újszövetségi kinyilatkoztatás az ember ősi és gyakran csak pislákoló reménykedésére adott biztató választ, mégpedig isteni választ. Ennek a kinyilatkoztatásnak az volt a lényeges üzenete, mondanivalója, hogy eljön az Isten országa, az Isten uralma, amelyben az ember felszabadul, megszabadul mindenfajta rabszolgaságból, és amelyben az ember, az emberi közösség megtalálja boldogságát az Istennel való bensőséges egységben. S ez magában foglalja, hogy az ember belsőleg megbékél önmagával, továbbá megbékél embertársaival, sőt, megbékél az addig gyakran ellenséges természettel is. Mindez folyománya annak az alapvető megbékélésnek, amelyben Isten és ember egymásra talál. Pontosabban: az Isten magához békíti az szeretetközösségébe vonja a tőle elpártolt, elszakadt embert.
Ezt az egyetemes megbékélést hirdették a próféták írásai az Ószövetségben, ezt jelentette be és valósította meg Jézus Krisztus, a Megváltó, az Újszövetség szerzője. És ez volt az első keresztény közösségek végső birodalma, s ez természetesen a mi hitünk és reményünk legfőbb célja is.
A kételyeket ébresztő és bizonytalanságba taszító tények a világban, a társadalomban, továbbá a természet ijesztő megnyilvánulásaiban, sőt, magában az Egyházban, a keresztény közösségben is tapasztalható nyugtalanító jelenségek igencsak próbára tették az apostolok utáni keresztény nemzedékek hitét. Hát még a miénket, a hitünket és reményünket, amikor életünk folyamán nehéz, sőt, megoldhatatlannak látszó helyzetekben találjuk magunkat! Amikor szorongás kerít hatalmába, esetleg a kétségbeesés környékez bennünket, amikor kajánul szólal meg bennünk az ószövetségi zsoltárost is megkísértő gondolat: „Hol van a te Istened?”
Ebben a világban, ebben az üdvtörténeti helyzetben számunkra is biztatóan hangzik föl a próféta szava az ószövetségi olvasmányban, a prófétáé, aki már megtapasztalta az emberi tehetetlenséget a történelem és az egyéni életsors semmi jót sem ígérő taposómalmában: „Bátorság! Ne féljetek! Íme, eljön Istenetek, hogy szabadulást hozzon nektek.” Isten kiemeli az embert a nyomorúság legmélyebb és legreménytelenebb kátyúiból: „Akkor megnyílik a vakok szeme, és a süketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve örvendezve ujjong.”
Az evangéliumok Jézus csodáiban érzékeltetik, az az Isten országa közel van, az Isten uralma lassan, de biztosan megvalósul. A mai evangéliumban ez a jelzés szinte csak egy pillanatra egészen nyilvánvalóvá válik, Jézus egyetlen eseményben jelenvalóvá teszi. Jelzi csodájával, hogy az Isten uralma az ő eljövetelével csendben bontakozik ki, mintegy erjeszti a világot, azaz lassan átalakítja. Az Isten országa valójában köztünk, bennünk van. Amikor Jézus meggyógyítja a süketnémát, megnyitja fülét, megoldja nyelvét, s azt mondja: „Effata!” azaz „Nyílj meg!”, ezzel élő tanújelévé teszi Isten irgalmas szeretetének és megvalósuló uralmának, amely Jézus személyében közénk jött.
Jézus egy-egy csodájának önmagában is megvan az értelme, főleg azok számára, akik ezeknek a csodáknak, így a gyógyításoknak kedvezményezettjei vagy közvetlen tanúi. De ezen túl mindegyik csoda egy-egy jel, amely messze túlmutat önmagán, mert az Isten országának a megvalósulására utal, azt igazolja.
Mindezt összefoglalva, mintegy egyben látva, bátran elmondhatjuk: nincs okunk arra, hogy megrekedjünk a puszta földi jólét, az ún. emberi „boldogulás” készítgetésében, hiszen abból nem lesz önmagától Isten országa, akármilyen hangaszorgalommal tennénk is ezt. Ugyanakkor nincs okunk sem jogunk arra, hogy kishitűen kételkedjünk Isten atyai gondviselésében. Érdemes még meggondolni azt is, hogy az Isten országa jeleit kiken viszi végbe Jézus, kiket tesz ezek tanúivá, és végső soron hirdetőivé. A kicsinyek, a jelentéktelenek azok, akik által megnyilvánul az Isten uralma. „Magasztallak téged, Atyám, ég és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek” (Mt 11,25) – imádkozik egy alkalommal Jézus. A boldogságos Szűz Mária pedig azért magasztalja az Urat, mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát, kicsinységét, és „nagyot művelt vele a Hatalmas, és Szent az ő Neve” (Lk 1,48-49).
Szent Jakab pedig ezt írja a mai szentleckében: „Hát Isten nem azokat választotta-e ki, akik a világ szemében szegények, hogy a hitben gazdagok legyenek, és örököljék az országot, amelyet azoknak ígért, akik őt szeretik?”
Mi vagyunk, pontosabban, mi lehetünk tanúi, egyszersmind jelei az Isten országa közelgésének és eljövetelének. Éppen ezért örüljünk kicsinységünknek. Legyünk hálás részesei és hirdetői a Jézus Krisztusban köztünk élő Isten „szelíd” uralmának.
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
