Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Halottak estéje
Szalézi szavak - Halottak estéje
2021-10-30 Szombat | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
prédikáció • elhunyt •
Halottak estéje titokzatos, rejtelmes est! Kinézek az éjbe, a novemberi ködbe, mintha valakik után néznék, akik elmentek ugyan, de voltaképp nem hagytak el egészen. Elmentek a másik világba, de érzem, hogy a kötelékek, amelyek hozzájuk fűztek, nem szakadtak el, s hogy nekik közük van hozzám, és nekem hozzájuk.
Azt mondják, hogy meghaltak, de én élőknek látom őket; élettel és érzéssel keretezem emléküket. Sírjuk ugyan bezárult, de a szívem sebe, melyet távozásuk szakított, az nyitva maradt, abba van beírva a nevük, bele van rajzolva a képük, s ha testüket nem is menthetem meg, a lelkük nem halt meg, az él. S ma este különösen érzem ezt. Érzem, hogy a kötelékeim nem szakadtak el, hogy emlékeim nem fakultak el, hogy szeretetem nem hamvadt el. Sőt érzem, hogy épp ma este közel vannak hozzám, körülöttem járnak, intünk egymásnak, megértjük egymást, cseppet sem félek tőlük, sőt ellenkezőleg, örülök nekik.
- Ó, szentek közössége, mily természetes, édes hit vagy te, s milyen jól ismered a szívünket, amikor így sorba fölvonulsz emlékeiddel, ünnepeiddel, s köztük ezzel az estével is. Szent este ez is. A karácsonyest is szent est, akkor is eljött hozzánk valaki, akit nagyon vártunk, s angyal hirdette, hogy eljött már és köztünk lakozik: ma pedig a közösség szent angyala hirdeti, hogy akik meghaltak, azok mind élnek. Akik így hisznek, azokról a novemberi ködben is igaz, hogy „az Isten fényessége körülragyogja őket”. (Lk 2,9)
S tényleg, látok is sok fényes sávot a novemberi estében: az est homályán elömlik a temetők világossága, mert ma ez a sötét hely egészen világos: az élő és szerető emlékezet világosságot gyújtott a sírhantokon, jeléül annak a világosságnak, melyet a hit gyújt szívünkben, mely vezet éjben is, sírok közt is, s ezt mondja: gyere, ne félj, ez mind élet, ez nem halál. Ezek a világoskodó sírok ma este szent helyekké lesznek, s a kereszténység zarándoklatot jár hozzájuk. Templom is, temető is szent helyek. A templom Krisztus teste miatt, a temető e test tagjai miatt. A templom az örök élet Kenyere miatt, a temető az itt lappangó örök élet miatt. A templom a föltámadt Úr miatt, a temető a napját váró föltámadás miatt. Amikor a temetőbe megyek, nem is sírokhoz, hanem az „örök kapukhoz” zarándokolok, s úgy tűnik, mintha ezek az örök kapuk ma megnyílnának, s hosszú sorban jönnének ki rajtuk a lelkek, az enyémek is. Jönnek, jönnek, úgy tetszik, mintha énekelnének is, de az az ének még nem a diadalmas üdvözültek dala, hanem valami olyan, melynek alaphangja ez: „Kinél ingyen a kegyelem, Örök jóság, légy jó velem!”
Én is megállok az ismerős sírok mellett, szent helyen állok. Nemcsak az emlékezet miatt szent nekem a hely – az kevés volna -, hanem szent a lelkek miatt. Csak ha vannak, csak ha élnek még, akkor ésszerű igazán ez az emlékezet és kegyelet. Mert ha nincsenek, minek mindez, minek e fájdalmas emlékek fölélesztése? Minek a fájdalmak ünnepeinek rendezése? Kell talán szaporítani a fájdalmas tapasztalatokat, s nem inkább eltörölni és feledni kell azokat?
Azt mondják sokan, hogy erre az ünnepre és e szentelt emlékekre önmagunk miatt, a hála, a kegyelet érzései miatt, saját lelkünk nemessége miatt van szükségünk, hogy jó emberek legyünk, s a társadalom az emberséges érzésektől nemesedjék. Nem! A sír fölött, az enyészet e némaságában szétszakítok minden illúziót. Értem mindezt a sok szép beszédet, de az a feleletem rá, hogy minek a hála és minek a kegyelet, ha én sem leszek, s ők sincsenek. Minek nemesedjék a világ, ha az is elpusztul, s nem marad belőle semmi?!
Istenem, kemény szavak ezek, de szent igazak! Sírok fölött a kegyelet is csak akkor nem őrület, ha van lélek, s van feltámadás és örök élet.
Ezért „hiszem a test feltámadását és az örök életet. Ámen.”
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
