Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Nagyböjt 2. vasárnapja - A feláldozott fiú
Szalézi szavak - Nagyböjt 2. vasárnapja - A feláldozott fiú
2021-02-27 Szombat | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
prédikáció • áldozat •
Bizonyos, hogy az ószövetségi Szentírás egyik nagyon talányos, ha nem a legtalányosabb eseménye Ábrahám áldozata, amit a mai ószövetségi olvasmányban hallottunk. Ábrahám Istentől kapott meghívást, hogy vándoroljon szülőföldjétől egy ismeretlen, idegen világba. Istentől kapott ígéreteket is, hogy földet, utódot, áldást kap tőle. S most az öregségében Istentől kapott egyetlen fiát, Izsákot kell feláldoznia. A hit kettős próbatétele előtt áll.
A próbatétel az, hogy az adományozóhoz, Istenhez jobban ragaszkodik-e, mint az adományhoz, azaz fiához. Továbbá, hogy ebben a szorult helyzetben is hiszi-e, hogy Isten hűséges, és valamilyen módon teljesíti esküvel megerősített ígéretét, s utódaiból nagy nép lesz Isten és ember közös történelmében. S éppen mivel annyira szereti Izsákot, aki mindenre, és minden reménye őbenne összpontosul, Ábrahám által válhat a szeretet először teljesen áldozattá. Így lesz a teljes szeretet tökéletes önátadássá és tökéletes elfogadássá. Hiszen az apa a legnagyobb kincsét hajlandó föláldozni, a fiú pedig beleegyezik saját feláldozásába. Isten nem kívánja, hogy az áldozat, a feláldozás fizikailag megvalósuljon, sőt ő maga nem engedi – a próbatétel elérte célját, apa és fia lélekben kiküzdötte az áldozattal való teljes azonosulást. Megvalósult a szeretet, átalakulása áldozattá, és ez a sűrűsödési pont helyezte az emberiséget minőségileg magasabb állapotba. Ez a kiküzdött, megszenvedett döntés teremtette meg az újabb, immár végleges és egyetemes méretűvé tágult isteni ígéretet: „Utódaid által nyer áldást a föld minden népe.” Vagyis az emberiség ebben az összefüggésben: az áldozat és a szeretet összefüggésében fogja majd felismerni és megtapasztalni a megváltást, Isten emberszeretetének teljességét.
Ábrahám áldozata előkép: az Atya és az egyszülött, megtestesült Fiú, Jézus közötti tökéletes önátadásnak, azaz szeretetnek az előképe. Jézus a mai evangélium előtt közvetlenül megjövendöli tanítványainak szenvedését, halálát és feltámadását. Ezzel mintegy bejelenti, hogy vállalja, elfogadja az Atya tervét: „az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók által el kell vettetnie, és meg kell öletnie, és három nap múlva fel kell támadnia”. (Mk 8,31) Erre a vállalásra, elfogadásra mintegy Istentől jövő válaszul, részesül a színeváltozásban. Úton van Jeruzsálem, tehát a Golgota, a feláldoztatás színhelye felé, s most a hegyen (a „magas hegyen”, ahová tanítványait fölviszi) ég és föld találkozási pontján, többszörös jóváhagyást kap. Isten is tanúságot tesz mellette, s ez a tanúságtétel az ott lévő három kiválasztott apostolnak szül: a szenvedést vállaló Jézusra kell figyelni, hiszen Ő Isten üzenete a világnak. „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” S a látomásban megjelenik Mózes és Illés – ők a Törvényt és a prófétákat jelenítik meg – s ők is tanúskodnak: igen, Jézus az, akire az egész ószövetség irányult. Benne az összes isteni ígéret beteljesedik, ő a Megváltó. Mózes és Illés megjelenése a látomásban nagy jelentőségű azért is, mert a zsidó hagyomány és várakozás azt tartotta, hogy a két meghatározó szerepet játszó ószövetségi személyiség a messiási korban újra megjelenik. Mindkettőjük sírja ismeretlen volt a zsidóság előtt: Mózest Isten maga temette el (MTörv 34,6), Illést pedig tüzes szekér ragadta el, vitte az égbe (2Kir 2,11). A színeváltozás jelenetében tehát visszatérésük mintegy megvalósult, látomásban és kis időre ugyan, de a tanítványok számára meggyőző erővel.
A 20. század nagy elmélkedő hittudósa, nagyhatású gondolkodója, Romano Guardini összefoglalja mindazt, ami eddig elhangzott a szeretet és az áldozat egységéről, egyszersmind kiegészíti az elhangzottakat: „Az Isten Igéje, mint mennyei világosság, belép a bukott teremtmény sötétségébe. A sötétség azonban tartja magát. Itt, a színeváltozás hegyén mégis egy pillanatra a sötétségen áttör a világosság. A halálba vezető úton, mint valami lángoszlop, fölragyog a dicsőség, mely csak a halálon túl lehet nyilvánvaló. Amit a halálról és feltámadásról szóló szavak mondanak, az itt alakot ölt, és láthatóvá válik. Fontos, hogy ami itt nyilvánvaló lesz, az nem a puszta szellem dicsősége, hanem a léleké, de a testen keresztül. Így a test dicsősége is, de a lélekben, tehát az egész emberé. Nemcsak Isten dicsősége, hanem a Fiúisten dicsősége is a szenvedő Emberfiában. Tehát a színeváltozás az Úr eljövendő feltámadásának a hajnalfénye.” Ez az utolsó megállapítás nem csupán egy szép költői kép: „a feltámadás hajnalfénye”, hanem annál sokkal több. S ez nyilvánvaló abból is, hogy a látomás után Jézus pontosan megjelöli, megnevezi azt a határidőt, amíg nem szabad az apostoloknak a látomásról beszélniük: „A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia föl nem támad a halottak közül.”
Valóban, a feltámadás, a szenvedett és meghalt testnek a megdicsőülése, mondhatni: átistenülése adta meg a tanítványoknak utólag, hogy megértsék, milyen kinyilatkoztatásnak a részesei voltak. Akkor, húsvétkor ragyog föl előttük a tapasztalatra épült felismerés: a Szenvedő Szolga és a Dicsőséges Fiú ugyanaz, azonos. Mert az Atya őt adta áldozatul a világ bűnéért, s mert Jézus teljesen és fenntartás nélkül rábírta magát az Atya akaratára. Azóta Isten-ismerésünk többet jelent az Emmánuel-gondolatnál, azaz annál, hogy „velünk az Isten”. Ő Jézus ártatlan áldozatában „értünk való Istenné” tette magát. Ezért fogalmazza meg Pál apostol a szentleckében keresztény reményünk alapját ezekkel a szavakkal: „Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki nem kímélte saját fiát, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?”
P. Szikszay Sándor SDB
Szaléziak.HU
