Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Virágvasárnap
Jézus szenvedéstörténete elgondolkoztat bennünket. Két dologról tesz tanúságot: hogy milyen nagy az Isten szeretete, a másik pedig már rákérdez, hogy miért is van erre szükség? A Passió megerősíti azt a gondolatot, hogy az ember bűne nem valami szerencsétlenség vagy baleset, hanem elfordulás az Istentől, átállás, elpártolás, hűtlenség, és bizony ennek a bűnnek olyan nagy a súlya, hogy csak az Isten Fia tudja önmagát, mint engesztelő áldozatot fölajánlani és ezzel az Atyát kiengesztelni.
A bűn ugyanis az ember számára nem valami bocsánatkéréssel elintézhető történet, hanem önmagában az ember létét meghatározó esemény, ahogy ezt legdrámaibban és legmarkánsabban az ősbűnben szemlélhetjük. Az az ijesztő minden bűnben, hogy elfordulva az Istentől átáll az ember az istenellenes erőkhöz, a sátánhoz, azoknak a fogságába kerül. Akkor is, ha persze nem ezt akarja, nem erre gondol, de ez egy egzisztenciális fordulatot okoz az ember számára, éppen ezért ebből a szolgaságból, ebből a fogságból nem képes önmagát kimenekíteni.
Minden korban divatosak azok a filozófiák, vallások, irányzatok, amelyek azt hirdetik, hogy az ember képes önmagát megszabadítani. Amelyek olyan beavatási szertartásokat, vagy olyan tudást akarnak ránk aggatni, amelyekkel elhitetik velünk, hogy az ember képes önmagát megváltani.
Miért népszerű ez? Miért fontos ez?
Mert akkor az embernek nincs olyan érzése, hogy rászorul valaki másnak a kegyelmére. Hogy rászorul az Isten szeretetére. Nem szeretünk rászorultak lenni más szeretetére, más kegyelmére. Azt szeretjük, hogy mi magunk intézzük a dolgainkat, mi magunk beosztjuk, felosztjuk, eltesszük, eltervezzük, megoldjuk, és nagyon sokszor a legszebb, a legszentebb családi életbe is beszüremlik ez a gondolat, hogy nem akar a feleség a férjtől, a férj a feleségtől olyan függő viszonyban lenni, ami igazából a szerelemnek, a szeretetnek a része, a hozadéka, hogy igenis, az én sorsom alakulása függ tőled.
Ez egyébként megvalósul egy szerzetesrend közösségében is, hogy az egyik rendtárstól függ a másik sorsának, életének alakulása. Nem jó, ha ezt a függő viszonyt nehézségnek éljük meg. Hiszen ez nem arról szól, hogy kevés a szeretet, kevés a bizalom, hanem arról szól, hogy fontosak vagyunk egymás számára, hogy megerősíthetjük a másikat.
Sorsunk Istentől függ. Isten az, aki a bűnben sem hagyja el az embert, megígéri és elküldi nekünk a Megváltót, aki kiszabadít bennünket, mert az övéi vagyunk. Csak ő az, aki kiszabadíthat és a sajátjává tehet minket. Nem véletlenül olvassuk János evangéliumának elején, hogy Jézus a tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ez még a megváltás előtti világ, ami szintén Jézus tulajdona, de elpártolt Jézustól és ezért nem fogadja be. Amikor Jézus elér hozzánk, akkor már eleve a tulajdonába jön, de azért jön, hogy mi visszakerülhessünk Istenhez és újra, még inkább, most már megváltottként, Jézus társörököseiként az Isten gyermekeivé legyünk.
Jézus szenvedéstörténete ilyen értelemben beszél arról, hogy milyen nagy Isten szeretete irántunk. Milyen végtelen az a szeretet, amely önként adja önmagát áldozatul értünk, helyettünk vállalva a szenvedést. Arról is beszél, hogy milyen nagy az ember bűnének a katasztrófája, hogy az nem csupán egy játék, nem csupán egy pillanatnyi kisiklás, egy baleset, hanem egzisztenciálisan lényegi, az ember sorsát és közösségét érintő dolog. Éppen ezért olyan nagyszerű, hogy a mai napon az evangélium, az örömhír a Passió! Hálát adhatunk a megváltás kegyelméért. Hiszen Jézus azért jött, hogy életünk legyen, és az életünk teljes legyen! A teljes élet pedig azt jelenti, hogy Isten közel lép hozzánk, lehajol értünk és magához emel bennünket. Ez a megváltott ember életének a reménye és bizalma.
Nagyhéten legyen rá időnk, hogy meg-megállva, elcsendesedve, elmélkedve végigolvassuk Jézus szenvedésének történetét. Nem azért, mert talán fizikailag vagy lelkileg ez a világ legnagyobb fájdalma, és nem a fájdalom mértéke az érték, hanem azért, mert a megváltásunk csúcseseményéről van szó. Amikor Jézus szenvedéstörténetét hallgatjuk, vagy éppen olvassuk, akkor jó, ha belegondolunk, hogy ennyire szeret bennünket az Isten. Ennyire fontosak vagyunk a számára. Ennyire nem akarja, hogy elvesszünk. Ennyire fel akar szabadítani bennünket, óvni a gonosztól és minden rossztól. Mindezt megteszi értünk, a végsőkig elmegy a szeretet gesztusával, áldozatával.
Amikor a Passiót hallgatjuk, akkor már ott a szenvedés, a fájdalom, de mégis, a lelkünkben valami boldogság lehet, mert ez az Isten felénk való szeretetének története, cselekvése, kinyilvánulása. És erre a szeretetre, erre az önfeláldozásra a Hitvallás szavaival válaszolunk.
P. Ábrahám Béla SDB
Szaléziak.HU
