Óbuda volt a szaléziak 1920-as letelepedésekor a főváros egyik legszegényebb része. A Szent Alajos Ház alapítója, Fischer Ágoston egyházmegyés pap tragikus balesete után két évvel Csernoch János bíboros-prímás a gazdátlan otthont a szalézi atyákra bízta. Ez volt az első szalézi rendház Budapesten. A II. világháború alatt számos zsidó és menekült lengyel szalézi atya talált menedéket az Intézetben.

1951-ben a szerzeteseknek el kellett hagyniuk az ingatlanokat, melyek csak 1991-ben kerültek ismét a rend tulajdonába. 1992-ben kezdtek hozzá az újjáépítéshez: a Bécsi út 175. számú telken 1000 négyzetméter alapterületű, háromszintes új rendház épült, melyben 13 összkomfortos szoba, közösségi-, étkezési-, előadói- és könyvtárterem kapott helyet, számtalan kulturális program helyszíne. A belső udvarban labdarugó-, kosárlabdapálya és füves-homokos játszótér létesült. 1994-ben, Krisztus Király ünnepén szentelték fel az új Segítő Szűz Mária kápolnát, melynek helyén eredetileg kocsiszín volt . 2002-ben került ismét szalézi tulajdonba a volt Szent Alajos Ház, ahol jelenleg oratórium működik.

Az óbudai rendház és kápolna különleges helyet foglal el a magyar szalézi életben: az egész tartomány féltő szeretettel, egyfajta mintaként tekint a házban folyó munkára. Itt van a központ, a tartományfőnökség, itt laknak a szerzetesnövendékek, itt formálódik a társaság jövője. A közösség alapvetően két ok miatt nagyon sokszínű: egyrészt az ide járó hívek nagyon különböző kulturális és anyagi körülmények közül jönnek, másrészt ebben a rendházban négy nemzet fiai– magyar olasz, indiai, vietnami – szerzetes kispapok és papok élnek együtt. Ezt a sokféle, látszólag össze nem illő embertömeget formálja közösséggé a hit és a Don Boscó-i lelkület.

Az egységesnek látszó óbudai rendház valójában több, külön funkciójú és irányítású részből áll: a szerzetesek tanulmányi- és rendháza, a kápolna és közössége, az oratórium és a kollégium.

A szerzetesek rendháza és a kispapok, szerzetes növendékek tanulmányi háza egy belső, meghatározott rend szerint szükségszerűen „befelé élve” működik. A létszám és a személyek viszonylag gyakran változnak. A kápolnába járó hívek közössége, a gyerekek rajtuk keresztül tapasztalják meg a lelkiséget.

A vasárnapi szentmisék rendje hosszú évek alatt alakult ki úgy, hogy mindenki megtalálja a maga korosztályának és ezzel szűkebb közösségének szóló istentiszteletet. Ezen belül is külön „fogalom” a 9-es gyerekmise, amelyre a város távolabbi részeiből is érkeznek családok. Itt nem szégyen, ha egy gyerek mocorog. Az itt eltöltött idő során vannak, akiket „megfertőz” a szaléziság, és maradnak, beépülnek a közösségbe. Ez azért is fontos, mert az atyák és a templomhoz kötődők véleménye és szándéka szerint nem elég csak vasárnap egy órát a templomban eltölteni. Az Egyház a kápolnaközösségen keresztül válik érzékelhetővé, személyessé. A felnövekvő fiataloknak is szükségük van egy nekik szóló szentmisére, ahol a gitáros zene, a prédikáció bekapcsolja őket a közösségbe, ami azután meg tudja tartani őket zűrzavaros élethelyzeteik folyamán. Ezt felismerve egy éve vasárnap esténként 6 órakor kezdődik az ifjúsági mise.

A kápolnába járók a lelki programokon– szentségimádás, imaórák– történő részvétel mellett hitbeli tudásukat is bővíthetik a biblia óra vagy a Szellemi Műhely látogatásával. Ezek mellett a különböző szabadidős együttlétek is segítik a kötődést. A kisgyerekes anyukákat várja a Baba-mama klub, az idősebbek a Nyugdíjas klubban találkozhatnak rendszeresen. Heti két alkalommal van fociedzés is a gyerekeknek, az oratórium keretében pedig sokféle program várja a fiatalokat.

A megélt hit sok fiatalban és felnőttben is nagyobb elköteleződésre sarkal, így az animátorok és a szalézi munkatársak csoportja is működik. A szerzetesekkel és önkéntesekkel együtt szervezik a táborokat, a családoknak és a különböző korú gyerekeknek lehetőséget adva a hasznos és értékes időtöltésre, az örömhír megismerésére és a szalézi lelkület megtapasztalására.

Igazgató:  P. Puthukulathil Sabu Joseph SDB
Kápolnaigazgató: P.  Tran Dihn Biet Pál SDB