Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis hernyó, amely apró lábacskáinak minden erejével elszántan kúszott a nap felé. Egy szöcske meglátta, és bármennyire is kíváncsi volt, megkérdezte tőle: "Hová mész?"
A hernyó anélkül, hogy lassított volna a tempóján, így válaszolt: „Tegnap éjjel álmodtam: annak a hegynek a tetején voltam, és megcsodálhattam az egész völgyet. Nagyon tetszett, amit láttam, és úgy döntöttem, hogy megvalósítom."
"Megőrültél? Egyáltalán, hogy is merült fel benned, hogy feljutsz oda? Számodra egy kavics is már hatalmas hegy, egy pocsolya tenger, egy gally pedig leküzdhetetlen akadály!
A kis hernyó nem is hallgatott rá, tekergőzve, kúszva menetelt tovább.
Egy fényes, fekete páncélos bogár meglátta: – Hova mész, hernyó, ilyen sietősen?
A hernyó a fáradtságtól lihegve így válaszolt: „Volt egy álmom, és szeretném megvalósítani. Megmászom azt a hegyet, hogy onnan nézzem a világunkat."
A bogár kiadós nevetésben tört ki: „Azt még én sem tudnám a hosszú és erős lábaimmal. Nézd csak a kis vakarcsot!" Akkorát nevetett, hogy a hátára borult, miközben a hernyó nagy nehezen, centiről centire haladt tovább.
Mindenki, aki találkozott vele - pókok, vakondok, békák, virágok, még egy egér is -, folyton ugyanazt a refrént ismételgették: „Felejtsd el. Soha nem fogsz sikerülni!"
De a hernyó folytatta. Ereje egyre fogyott, mígnem kimerülten megállt pihenni, de előbb épített magának egy menedéket éjszakára. Amolyan erős hálózsákot, amibe teljesen bebugyolálta magát. – Így jobban fogom érezni magam – mondta magában.
Az erdő összes kis állata összegyűlt, hogy megnézzék a sírját annak, akit a világ legostobább állatának tartottak, aki belehalt egy meggondolatlan álom megvalósítása érdekében tett erőfeszítésbe.
Egy reggel, amikor a nap különös módon sütött, sokan összegyűltek a hernyó sírja körül, amely az értelmetlenség emlékművévé vált, figyelmeztetésül azoknak az őrülteknek, akik lehetetlen vállalkozásokba vetik magukat. Hirtelen észrevették, hogy a tömör burok felszakad, és először két csáp bukkan elő, majd apránként két gyönyörű, irizáló szárny, amelyek egy pillangó apró testéhez illeszkedtek, amely a levegőben lebegett, és szárnyait szélesre tárva teljes pompájukban megmutatta őket.
Az összes kis állat zavartan elhallgatott. Tévedtek, és nagyon ostobának érezték magukat.
A hernyó most könnyedén megvalósíthatta álmát, amiért élt, meghalt és újra életre kelt: hogy feljusson a hegy tetejére.
Kívánok neked véget nem érő álmokat,
féktelen vágyat, hogy megvalósíts néhányat,
kívánom, hogy szeresd, amit szeretned kell
és felejtsd el, amit el kell felejtened
kívánok szenvedélyt
kívánok csendet
Bruno Ferrero – Bollettino Salesiano/Szaléziak.HU
