Főoldal / Szalézi világ / Artemide Zatti, aki maga volt a gyógyszer
Artemide Zatti, aki maga volt a gyógyszer
2019-11-13 Szerda | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Az Szalézi Család november 13-án Boldog Artemide Zatti szalézi testvérre emlékezik, aki egész életét a leginkább rászorultak gondozására áldozta. Személyesen Jézus Krisztust látta, felismerte és szolgálta a szegényekben, betegekben és rászorulókban.
Szülei a nagy szegénység miatt Olaszországból kivándoroltak Argentínába, ott próbáltak új életet kezdeni. Artemide már fiatalon napszámosként kereste kenyerét. A szaléziak karolták fel.
- április 19-én, a 20 éves Zatti, őszinte hittel követve az Úr hívását megkezdte első évét mint aspiráns Bernalban, a szalézi közösségben, ahol voltak novíciusok és posztnovíciusok is. Feljebbvalói kérésére, akik látták érettségét, 11-14 éves fiúkkal foglalkozott és elvégzett minden mást is, amit rábíztak; belemélyedt a tanulmányokba s soha nem panaszkodott. Követni a hivatását, ez volt minden gondolata, tette hátterében, nem hagyta magát zavartatni a nehézségektől, megpróbálta kiaknázni az összes talentumot, amit az Úr rábízott. Megbízhatóságának tudatában elöljárói rábízták egy fiatal, tuberkolózisban szenvedő szalézi támogatását. Zatti teljesítette a feladatot, de közben ő is elkapta a betegséget. A gyógyulás kegyelmét kérte és megígérte, hogy egész életét a betegeknek szenteli.
Egy orvosi konzultációt követően döntöttek úgy elöljárói, hogy Viedmaba küldik Zattit, mely végleges állomása lesz missziójának. Befolyásolta ezt a döntést, hogy a városban virágzó volt a szalézi jelenlét, sugárzó központja volt a patagóniai missziós mozgalomnak, itt volt az Apostoli Vikárius rezidenciája, nem beszélve a kellemes klímáról és Don Evasio Garrone, szalézi orvos jelenlétéről. A szalézi jelenlét nagyon jelentős volt. A két kollégium (egy a nővéreké, egy a szaléziaké) nagy hatást gyakorolt a városi élet erkölcsi és anyagi felemelkedésére. A szaléziaknak egy elemi iskolát, szakiskolát és egy mezőgazdasági iskolát magába foglaló centrumuk volt, ahonnan az első szakképzett munkások kerültek ki Patagóniában. A szalézi mű központjában a katedrális állt, mely parókiaként működött. A templom mellett volt még egy kórház és egy gyógyszertár is – ez lesz majd Zatti munkahelye.
A tanulmányok, amikkel még szembe kellett volna néznie 23-24 évesen, túl hosszúak voltak és nem biztos, hogy jót tettek volna egy tüdőbeteg fiatalembernek, azért az elöljárók felajánlották Zattinak, hogy tegye le a fogadalmat, mint segítőtestvér; mivel egészségi állapota elég bizonytalan volt, s Artemide elsősorban Istennek akarta adományozni életét, ez tűnt a legokosabb megoldásnak.
1908-ban letette örökfogadalmát, mint szalézi szerzetes testvér. Szeretet, szalézi misszió, szentség: ezek voltak életének kulcsszavai. Tökéletes összhangba hozta a betegápolást a szerzetesi élettel. Először a gyógyszertár vezetője, majd a kórház felelőse lett Viedmában.
Az imádság embere volt és hivatását öntudatosan élte meg. A rengeteg munka ellenére közismert volt „szalézi vidámságáról”, szentsége erejét sugározta mindazok számára, akik a közelében voltak.
Nézzük meg egy átlagos napját:
Isten Szolgája fél ötkor, ötkor kelt, szentelt időt személyes imájára a templomban, részt vett a közös elmélkedésen és Eucharisztián.
Ezután végiglátogatta a betegek termeit, vidáman lépve be mindenhova ezekkel a szavakkal: „Jó reggelt! Éljen Jézus, József, Mária”, majd megkérdezte: „Mindenki lélegzik?” Az öregek megfordultak ágyaikban és válaszoltak: „Mindenki, Don Zatti.” „Deo gratias!” - mondta és végigjárt minden ágyat, megnézte, kinek mire van szüksége. És ha valaki már nem lélegzett, ő maga vitte le vállán a hullaházba.
A vizit után ment reggelizni, majd a feladatai ellátása után biciklire ült és hajadonfőtt, fehér ingben végigjárta az injekcióra váró betegeket. Amikor elterjedt az antibiotikum használata, munkája megsokszorozódott, hiszen kétóránként kellett beadni az injekciókat, akár még éjjel is. „Ritkán volt alkalma - mondta egy segítője - végigaludni az egész éjjelt.” Mindig biciklivel ment vagy teherautóval, ha felajánlották neki, de autóval soha.
12-kor - nem tudni, hogy csinálta, de mindig pontos volt - készen állt elmondani az ebéd előtti imát a közösséggel. Hittel imádkozott, behunyt szemmel, összezárt ajakkal és kezekkel. Szinte mindig ő kongatta meg az ebédre szólító kisharangot, ami ilyenkor egész máshogy szólt.
Ebéd után gyakran lelkesen tekézett a lábadozó betegekkel. 14 órától kb. 16 óráig újra a biciklin látjuk viszont. Az uzsonnát soha nem hagyta ki, ami után még bement a városba vagy meglátogatott néhány kórtermet, számlákat írt stb.
18 órakor lelki olvasmány következett ill., ha volt, segédkezett az Eucharisztián. Miután a betegek megvacsoráztak, újra végigjárt minden kórtermet, hogy elmondja velük az esti imát és kívánjon nekik jó éjszakát egy kis történettel egy szentről, Don Boscóról, a liturgiáról, kevés szóban, de sok mondanivalóval. Majd munka, jó éjszakát az ápolóknak, amelyben gyakorlati tanácsokat, tanításokat is adott.
20 órakor vacsora, még egy rövid körút a kórtermekben, majd végre visszavonulhatott szobájába. Éjjel készségesen felkelt a betegek minden hívására.
Nem csak „felírta a gyógyszert, ő maga volt a gyógyszer embertársai számára jelenlétével, dalaival, hangjával…” Valóban egy igazi „jó szamaritánus” volt, a szó Don Boscó-i értelmében „Isten szeretetének jele és hordozója”: mindenkit szeretett és meg tudta szerettetni magát mindenkivel, épp úgy, ahogy Don Bosco akarta. Ő az első nem vértanú szerzetes testvér, akit boldoggá avattak.
Szaléziak.HU
