Főoldal / Szalézi világ / Az én nevem Sean Cayd - a rendfőnök júniusi üzenete
Az én nevem Sean Cayd - a rendfőnök júniusi üzenete
2022-06-14 Kedd | #Szalézi világ | KIEMELT | ARCHIVÁLT
Szeretném megosztani veletek, amit néhány héttel ezelőtt éltem át, amikor épp Afrikában, Zimbabwéban látogattam meg a Don Bosco Nővéreket, Hwange kis városában. Ott találkoztam szalézi rendtársaimmal, a Szalézi Család tagjaival, nevelőkkel és helyi fiatalok kb 200 fős csoportjával is, de voltak még Malawiből, Namíbiából, akik nem kis áldozatok árán tudtak csak eljönni.
Nagyon mozgalmas három nap volt, tele élettel, örömmel és találkozásokkal. Az első pillanattól kezdve több mint 50 gyerek csatlakozott hozzánk a környező házakból, akik velünk töltötték a napot és nagyon rácsodálkoztak arra, amit láttak: éneklés, tánc, öröm.
Afrika gazdagsága a gyerekek. Mindenhol ott vannak. Mindig vidámak és mosolygósak (minthogy nincsenek tudatában annak a szegénységnek, amiben élnek, mindig mosoly van az arcukon).
Seanról szeretnék szólni nektek. A tömegben, amely mindenhová elkísért engem, ott volt ez a 12 éves kisfiú is a barátaival együtt. Ott volt mindig, kb. egy méter távolságra attól, ami éppen történt. Nem messzebb, nem félve, de mintha minden, amit látott, újdonság lett volna számára.
Természetesen sokszor köszöntem nekik, reggel, délután, este és amikor haza indultak. És beszélgettünk egy kicsit.
Amikor eljött az indulás pillanata, a furgon mellett, ami továbbvitt engem következő úticélom felé, ott állt ez a fiú is. Épp be akartam szállni az autóba, amikor egészen közel lépett hozzám, a jobb ökle össze volt szorítva. Rögtön megértettem, hogy van valami a kezében számomra. Nem tudtam, mi lehet az. Talán egy kérés? Valami, amire szüksége van? Kinyújtottam a tenyerem, és megkaptam azt, amit a kezében tartogatott. Egy ajándék volt, az ő ajándéka nekem. Megnéztem, hogy mit adott át, becsuktam a tenyerem, megköszöntem szavakkal és mosollyal, és zsebre tettem. Egy kis darabka papírba volt csomagolva.
Miért fontos ez az ajándék? Pontosan ez az, amit meg akarok osztani veletek. Ez a fiú szükségét érezte, hogy megköszönje nekem, hogy elmentem az ő földjére, hogy köszöntem neki, hogy a közelében voltam, és adta, amit tudott. Az ajándék egy egyszerű kis kavics volt, ezernyi feküdt ilyenből a földön, de ő úgy döntött, hogy nekem adja. Valamit a földjéből, valamit belőle. Így kaptam meg. Velem van és velem fog maradni. A kis papírfecnin ez állt: „Pray for you. My name is Sean Cayd.” (Imádkozom érted. A nevem Sean Cayd.)
Sean felajánlotta nekem az imáját és megajándékozott az emlékével.
Hogy ne hatotta volna meg a szívemet ez a pillanat? Hogyan felejthetném el azt az arcot és azokat az élettel teli szemeket? És azt kérdezem magamtól, vajon mi zajlott ennek a fiúnak a lelkében, hogy úgy érezte, adnia kell valamit annak az idegen embernek, aki én voltam, és aki olyan messziről eljött, hogy meglátogassa őt?
Sok hasonló kérdésen töprengtem és, az igazat megvallva, töprengek azóta is. Eszembe jutott az evangéliumból az a jelent, amikor az Úr Jézus méltatja a szegény özvegyasszonyt, aki csendesen becsúsztatja két fillérjét a jeruzsálemi templom perselyébe, pedig ez volt minden vagyona. És mint nevelőt, nagyon komolyan elgondolkodtatott a hétköznapok nevelési tevékenysége a szalézi házakban. De nem csak ott, hanem minden otthonban, minden családban mennyire fontos minden apró gesztus, minden szó, minden kedvesség.
Az én „hitvallásom”, amit igyekszem magamra nézve is alkalmazni, hogy soha nem tudhatjuk, hogy egy szó, egy mosoly, egy köszönés, egy tekintet mennyire érinti meg egy gyermek vagy fiatal szívét, és mit jelenthet az ő életében. Ami számotokra egy kis semmiség, az mindent jelenthet annak, aki kapja.
Don Bosco élete tele van fontos találkozásokkal, fülbesúgott szavakkal, szívhez és lélekhez szóló pillantásokkal, mint a fiatal Paolo Albera, aki Don Bosco második utóda lett, vagy Luigi Variara, aki megígérte abban a pillanatban, 10 évesen, amikor a tekintetük találkozott, hogy soha nem fog elszakadni Don Boscótól. És szalézi lett belőle, misszionárius, alapítója egy kongregációnak a leprásokért, és ma már a boldogok között tisztelhetjük.
De eszembe jut az a fiú is, aki nem értette, miként lehetséges, hogy Don Bosco emlékszik a nevére, pedig csak egyszer találkoztak, akkor is véletlenül az udvaron, az előző héten. Majd miután összeszedte a bátorságát, megkérdezte tőle: „Don Bosco, hogy-hogy emlékezett a nevemre?” „A fiaimat én nem felejtem el sohasem!” – válaszolta neki.
Ezek azok a „csodák”, amelyek megtörténnek nap mint nap a szalézi házakban szerte a világon, szoktam mondani. Barátom, Sean nagy leckét jelent nekem, és nagyon megérintette a szívemet. Nem fogom elfelejteni a nevét. A Jóisten áldja meg őt és mindnyájatokat.
Don Ángel Fernández Artime SDB
rendfőnök
Szaléziak.HU
