Főoldal / Szalézi világ / Élesen látni - A rendfőnök augusztusi üzenete
Élesen látni - A rendfőnök augusztusi üzenete
2026-08-17 Tegnap | #Szalézi világ | KIEMELT
Elmélkedés Márk evangéliumának 10,46–52 szakasza alapján – A vak Bartimeus története.
gyógyulás elbeszélése. Valójában egy példabeszéd arról, mit jelent Jézus tanítványának lenni. Ez a találkozás közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás előtt történik, és átvezet bennünket Jézus nyilvános működéséből szenvedésének és feltámadásának misztériumába.
A vak Bartimeus, miután meggyógyul és látni kezd, követi Jézust. Személye éles ellentétben áll a tanítványokkal, akik ugyan látnak, de még mindig nem értik igazán, ki Jézus. Ebből a sokatmondó ellentétből kiindulva három gondolatot szeretnék megosztani veletek.
1. Jézus kezdeményez
Már azelőtt, hogy Bartimeus segítségért kiáltana, Jézus elindul Jerikóból kifelé. Amikor azonban meghallja a vak ember kiáltását, megáll, és ezt mondja: „Hívjátok ide!” (Mk 10,49).
Isten mindig így cselekszik: jelen van azok számára, akik az út széléről kiáltanak hozzá.
Ez az isteni pedagógia: amikor segítségért kiáltunk, akkor döbbenünk rá, hogy ő már rég megtalált minket. Ez az első, és talán a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk. A lelki „vakság”, amelyet mindannyian hordozunk valamilyen formában, nem végleges állapot és nem ítélet. Inkább olyan seb, amelyet meg lehet gyógyítani. Amikor Jézus elé visszük, nemcsak bennünket gyógyít meg, hanem azokat is, akik körülöttünk vannak. Akár mi vagyunk azok, akik nem látnak tisztán, akár egy vak ember mellett állunk, Jézus jelenléte mindig változást hoz. Segít felismerni saját vakságunkat, közönyünket és azokat a dolgokat, amelyeket eddig észre sem vettünk. Megtanít arra, hogy mindannyiunknak szükségünk van az ő világosságára.
2. Alázat: annak felismerése, hogy segítségre van szükségünk
A gyógyulás első lépése, amikor őszinték vagyunk önmagunkhoz. Bartimeus nem lát, de van hangja. Bár sokan el akarják hallgattatni, ő még hangosabban kiált. Ez nem makacsság vagy erőszakosság, hanem az igazi alázat jele. Mert az alázat nem hallgat el mások közönye láttán, nem szégyelli kimondani, hogy segítségre szorul. Ezért kiáltja: „Dávid Fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10,48).
Ebben a kiáltásban két fontos igazság rejlik. Az első: Bartimeus a hite által felismeri Krisztust. Bár testi szemével nem lát, mégis tisztábban lát, mint sokan mások.
A második: őszintén beismeri saját nyomorúságát, mert tudja, hogy Isten Fia előtt áll.
Amikor Jézus magához hívja, eldobja köntösét – az egyetlen dolgot, ami a tulajdona volt. Semmi sem tarthatja vissza attól, hogy odamenjen hozzá. Erőteljes jelenet ez. A valódi gyógyulás, amely az igaz fényhez vezet, megköveteli, hogy elengedjük azt, amibe a biztonság kedvéért vagy félelemből kapaszkodunk.
Jézus ezután felteszi ugyanazt a kérdést Bartimeusnak, mint nekünk is: „Mit tegyek veled?” (Mk 10,51).
Bartimeus egyetlen dolgot kér: látást. Az igazi alázat annak a képessége, hogy pontosan nevén nevezzük Isten előtt saját szegénységünket, azt, amire igazán szükségünk van és
nem cseréljük fel felszínes vágyakkal.
3. A makacs lelki vakság
Érdemes egy pillantást vetni a tömegre is. Az emberek először el akarták hallgattatni Bartimeust. Felmerül a kérdés: vajon ki volt igazán vak, és talán még süket is? A tömeg közönye a vakság egy másik formáját mutatja. Nem testi vakságról van szó, mint Bartimeus esetében, hanem lelki vakságról. Azokéról, akik jól látnak, mégsem akarják, hogy bármi kizökkentse őket a megszokott, beszűkült látásmódjukból. Ugyanez a vakság jelenik meg ma is, amikor inkább nem veszünk tudomást a szegénységről, nem akarjuk nevén nevezni, és még kevésbé akarunk találkozni vele.
Talán ez a történet egyik legfontosabb üzenete számunkra. Van olyan vakság, amelyet Isten könnyen meggyógyít, mint Bartimeusét. De létezik egy másik is: amikor valaki makacsul ellenáll a világosságnak, mert Isten látásmódja tágasabb, szabadabb és sokkal meglepőbb annál, mint amit mi elfogadni szeretnénk.
Isten gyógyító szeretete mindenki számára elérhető. Nem érdemek alapján működik, nem tesz különbséget emberek között. Ezért mindig fennáll a veszély, hogy mi is elhallgattatjuk azokat, akik a társadalom vagy akár közösségeink pereméről kiáltanak: a szegényeket, a válságban lévő fiatalokat, azokat, akik kényelmetlen kérdéseket tesznek fel.
Ha felismerjük magunkban ezt a makacsságot, nincs okunk csüggedni. Éppen ellenkezőleg: ez egy új, felszabadító út kezdete lehet. Kérjük, hogy Bartimeus bátorsága legyen számunkra is ajándék, és hogy az ő kiáltása ne csak egyszer hangozzék fel bennünk, hanem szívünk állandó imádságává váljon. Mert mindannyiunknak újra és újra szüksége van arra, hogy Isten kegyelme megtisztítsa és élesebbé tegye a látásunkat. Csak így tudunk majd Bartimeushoz hasonlóan valóban Jézus nyomába szegődni az úton: nem csupán olyan emberekként, akik megtapasztalták a gyógyulást, hanem igazi tanítványokként, akik már felismerik, mi az, ami igazán fontos.
P. Fabio Attard SDB rendfőnök
ANS-Róma/Szaléziak.HU
