Főoldal / Szalézi világ / Egyes szám első személyben – „Mindannyian jól vagyunk”
Egyes szám első személyben – „Mindannyian jól vagyunk”
2025-10-31 Péntek | #Szalézi világ
Giovanni Battista Allavena (1855-1887) volt az első szalézi missziós kiküldetésre induló csoportban a tíz misszionárius közül a legfiatalabb, és egyike volt az utolsóknak, akik felvettek a Savoie gőzhajó utaslistájára. Nagyon jól fogadták a különböző helyeken, ahol élt és dolgozott. Ő volt az első szalézi, aki Paraguayba érkezett, ahol a kongregáció mindössze húsz évvel később telepedett le. 1887. december 20-án, mindössze 32 éves korában halt meg az uruguayi Villa Colónban.
A nevem Giovanni Battista, Pignában születtem, egy kis faluban, amely a Liguria hegyei között fekszik, a francia határ közelében. Az alassiói szalézi iskolába jártam, és tanulmányaim befejezése után úgy döntöttem, hogy belépek a noviciátusba. „Ha úgy gondolja, hogy hasznos lehetek a missziókban – mondtam egyszer Don Boscónak –, belépek a rendbe, mert ez az én valódi vágyam .”
Éppen akkor csatlakoztam a szalézi rendhez, amikor Don Bosco az első amerikai missziós expedíció előkészítésével volt elfoglalva. Kezdetben nem voltam azok között, akiket a hosszú útra jelöltek. De amint valaki lekerült a listáról, Don Bosco emlékezett az ajánlatomra, és nagy örömmel és lelkesedéssel csatlakozhattam a csoporthoz a római út előtt, hogy bemutatkozzunk a pápának, mint az első szalézi misszionáriusok.
Egy fillér nélkül
„Hol vannak az én kis misszionáriusaim?” – kérdezte IX. Piusz, amikor meglátott minket, hiszen mind még olyan fiatalok voltunk, amikor fogadott az Apostoli Palotában. Mindössze húszévesen én voltam az egyik legmagasabb a csoportban, de az arcom egyértelműen elárult. Volt ok arra, hogy Don Cagliero „Allavena fiúnak” nevezett a leveleiben.
Mivel még nem teljesítettük a katonai szolgálatot, Vicente Gioia és én, lévén a legfiatalabbak, még nem szállhattunk hajóra Genovában. Így Don Boscónak az az ötlete támadt, hogy átlépjük a francia határt, ahol nem kellett útlevél a hajóra szálláshoz. A franciaországi Marseille kikötőjében csatlakoztunk a csoporthoz, a Savoie gőzhajó első megállóhelyén.
Cagliero azonnal leszállt, arra számítva, hogy a mólón talál minket, de később érkeztünk a vártnál, éppen időben a beszálláshoz. Mindenki aggódott a késésünk miatt, de mi jobban aggódtunk az éhség miatt, mert egyetlen fillér sem volt a zsebünkben, és egész nap nem ettünk semmit. Don Cagliero dupla vacsorát rendelt nekünk, és azonnal elküldött minket pihenni. Ő a maga részéről a lehető leghamarabb táviratot küldött Don Boscónak, a megbeszéltek szerint. Ha nem találnak minket a kikötőben, akkor ezt kellett írnia: „Jól vagyunk.” De ha mind a tízünket sikerült összegyűjtenie, akkor hozzá kellett tennie: „mindannyian”. Így amikor leszállt az éj a partra, az expedíció vezetője nagy megelégedéssel ezt táviratozhatta: „ Mindannyian jól vagyunk.”
Engem, aki még soha nem ültem hajón, ámulatba ejtett, amikor átkeltem a Gibraltári-szoroson, elértem a Zöld-foki-szigetek afrikai szigeteit, és miután Amerikában voltam, megláttam Rio de Janeiro csodálatos öblét.
Amikor megérkeztünk Buenos Airesbe, Cagliero atyánál szálltunk meg Don Benítez házában, annak a kedves és nagylelkű öregúrnak a házában, aki levelet írt Don Boscónak, felajánlva neki az iskolát San Nicolásban, amelynek építését akkor fejezték be. Ott telepedtünk le. Azonnal összebarátkoztam a fiúkkal, elkezdtem spanyolul beszélni, órákat adni és lovagolni. Három évvel később Monsignor Aneiros pappá szentelt. Papi pályafutásomat Paraguayban kezdtem, ahová a pápa képviselője elvitt, hogy segítsek neki a nagyhéten a gyónásoknál. De végül majdnem két hónapot töltöttem ott. És ha nem lett volna Fagnano atya, aki kitartóan hívogatott San Nicolásból, még mindig innám a tererét és guaraníul beszélnék.
Néstor Zubeldía (Boletín Salesiano De Argentina)/Szaléziak.HU
