Francisco Marto, az alázatos győztes
2019-04-04 Csütörtök | #Aktuális | ARCHIVÁLT
szent • megemlékezés •
Francisco Marto, a fatimai jelenések tanúja égi születésnapjának centenáriumáról emlékezünk meg 2019. április 4-én. Ezt a szelíd, kedves fiúcskát a mai szabványok szerint mérve könnyedén tekinthetnénk vesztesnek, gyenge, gyáva, jelentéktelen személyiségnek: hiszen ő volt az a fatimai látnok, aki nem hallotta a Szűzanya szavait, csak látta és érezte a jelenlétét, a pásztorfiú, aki nem élte meg a tizenegyedik születésnapját sem, aki csak vállat vont, amikor veszített kedvenc játékában és hagyta, hogy mások döntsék el, hogy mit kezd a napjával. Engedékeny természete és „sose bánd” hozzáállása társai árnyékában tarthatták volna, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyhatnánk. Ehelyett Franciscót világszerte ünneplik alázatossága és olyan kimeríthetetlen lelki mélysége miatt, amit kevesen érhetnek el.
Francisco tanulékony hozzáállása volt az az üres edény, amelyet Isten gazdag és mély szentséggel töltött meg. Ez az egyszerű kisfiú Krisztus céltudatos tanítványa lett, aki kizárólag arra összpontosított, hogy véghezvigye az Ő akaratát. Mintha csak Francisco személyére szabta volna Mária szavait a kánai mennyegzőn: „Tegyetek meg mindent, amit mond.”
Kedvesen és szeretettel fogadta el a Szűzanya kijelentését, hogy „sok rózsafüzért kell elmondania”, mielőtt elviszi őt a Mennybe. Ez nem egy negatív állítás volt, ami a bűnösségéről szólt, ahogyan néhányan hitték: Francisco nagy kiváltságnak tekintette ezt a kérést és nagyszerű jutalomként fogta fel. Az a képessége, hogy maga mögött hagyja a világot, alapjául szolgált annak, hogy szorosan belesimuljon a Megváltó tervébe, akivel folyamatosan igyekezett kapcsolatban maradni, különösen az Oltáriszentségben.
Francisco, Krisztus vigasztalója
Az, hogy Francisco nem hallja az angyalt és a Szűzanyát a jelenések során, arról a lelki karizmáról beszél, amit kapott. Mert Francisco Istent a szívével hallotta meg, és folyamatosan tapasztalta az Úr nagy bánatát. És mint egy gyermek a szülője iránt érzett nagy szeretetében, csak azt akarta, hogy jobb legyen Neki, ezért engedelmeskedett a Szűzanya kérésének, amikor napi imákat és bűnbánatot kért tőle.
Ez abban is segített neki, hogy készen álljon megérteni Lucia központi szerepét a felbukkanó természetfeletti eseményekben, és teljes szívével támogassa őt. Amikor Luciát kétségek és belső konfliktusok gyötörték, felkiáltott: „Soha ne aggódj! Hát nem mondta a Szűzanya, hogy sokat fogunk szenvedni? Milyen boldogok is leszünk, ha ki tudjuk engesztelni ezekkel a szenvedésekkel.” Pedig a Szűzanya a kislányhoz szólt, nem őhozzá! Igen, Francisco képes volt a szívével „meghallani”, hogy ha Lucia nem jönne el újra a Covába, hogy végrehajtsa küldetését, Jézus és Mária még szomorúbbak lennének.
A pokol látványa, amely majdnem elriasztotta Jacintát a júliusi jelenés során, nem tett nagy benyomást Franciscóra. Koncentrált Isten nagy fényére, ami a Szűzanya kezeiből áradt, és érezte, hogy Isten elszomorodik a bűntől - még a csodálatos fényben is. „Ott álltunk, lángolva abban a fényben, ami Isten, és nem égtünk el. Milyen az Isten! Nem lehet elmondani. Igen, mi ezt soha nem tudjuk elmondani”- mondta
Francisco – a rettenhetetlen és alázatos győztes
Francisco alázatossága és kedvessége sok szenvedést okozott neki, különösen az iskolában, ahol a tanító, aki nem hitt a jelenésekben, ismételten csalással vádolta. Ezek a megaláztatások követték őt a játszótérre is, ahol a társai rosszul bántak vele.
Jacintához és Luciához hasonlóan őt is állandóan felkeresték olyan emberek, akik a kérdéseikre válaszokat kerestek és többet akartak tudni az üzenetekről. Francisco ugyan nem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy mit mondott a Szűzanya, de megmutatta nekik, mit akar. Egyszer, amikor egy asszony letérdelt előtte, az imáit és a közbenjárását kérve, Francisco is letérdelt, leereszkedett az ő - egy bűnös – szintéje, elővette rózsafüzérét, és kérte, hogy imádkozzon. A kegyelmet, amit kért, megkapta. Máskor elszökött az emberektől, hogy egyedül lehessen Jézussal és imádkozott a szándékaikra. Sokszor azt is meg tudta mondani nekik, hogy a kért kegyelmet meg fogják kapni - ami csak néhány nappal később következett be. Egy esetben megígérte, hogy amikor a mennybe jut, kérni fogja a Szűzanyától a kért kegyelmet. Az apa és a fia kibékültek azon a napon, amikor a fiatal látnok meghalt.
Öt hónapig tartó betegsége idején a látogatók gyakran arról számoltak be, hogy milyen megnyugtató volt a közelében lenni. „Nem tudom, mi van Franciscóval - mondták -, de úgy érzem, hogy jó ott lenni.”
Amikor a szenvedései megnövekedtek, bevallotta Lúciának, hogy az a legnehezebb neki, hogy nem tudja meglátogatni Jézust a tabernákulumban, és kérte, hogy menjen el helyette. Halála közeledtével boldogan elmosolyodott: „Nem sok időbe telik, és a mennybe megyek - mondta neki. - Amikor ott leszek, nagyon sokat fogom vigasztalni az Urat és a Szűzanyát. Jácinta sokat fog imádkozni a bűnösökért, a Szentatyáért és érted. Te itt maradsz, mert a Szűzanya ezt akarja. Jól figyelj, mert mindent meg kell tenned, amit mond neked.”
Francisco, a kis pásztor, aki nem hallotta a Szűzanya szavát, megmutatja nekünk, hogyan éljük meg a szívünkben a fatimai üzenetet. Nyilvánvaló, hogy ő egy győztes.
www.bluearmy.com/Szaléziak.HU
