"Grigio", vagy piemontiul „èl Gris” – magyarul „Szürke” –egy titokzatos kutya volt, aki több mint harminc éven át kísérte Bosco Szent Jánost, védve őt a veszélyektől.
Az 1850-es években Don Bosco gyakori támadások áldozata lett, és ezekben az években kezdett megjelenni ez a kutya, mindig védve az ifjúság szentjét. Hogy ki volt ez a kutya, aki nem evett, mindig a legjobbkor jelent meg, anélkül, hogy hívták volna, és eltűnt, anélkül, hogy az ajtót kinyitotta volna? Don Bosco is gyakran kérdezte magától, és a többiek is minden alkalommal, mikor látták. De soha nem lehetett más választ adni a kérdésre, csak azt, hogy egy rendkívüli eszköz volt Isten kezében, arra, hogy megoldjon bizonyos helyzeteket, amelyekbe néha buzgó tevékenysége miatt Don Bosco belekeveredett.
Don Boscótól többször kértek véleményt e meglepő állat természetéről. Don Bosco azt mondta Fassati bárónőnek: „Ez a kutya figyelemre méltó lény az életemben! Ha azt mondanánk, hogy ez egy angyal, mosolyra késztetne minket, de azt sem lehet mondani, hogy ez egy közönséges kutya.” Egy másik alkalommal Don Bosco így fejezte ki magát: "Gyakran elgondolkodtam rajta, honnan ered ez a kutya... Csak azt tudom, hogy számomra a gondviselés ajándéka volt."
Nem ő látta egyedül, kivéve néhány ritka alkalmat, amikor úgy tűnt, nemlétező akadályokkal küzd, vagy lehetetlen dolgokra vállalkozik. Látta Margit mama is, aki pedig nem volt egy földtől elrugaszkodott asszony, látták a munkatársai és a tanítványai, és látták és érezték, nem csak a szemükkel és fülükkel az ellenségei is. Egyesektől verést kapott, másoktól simogatást, és soha nem mutatott más érzelmet, csak afeletti örömét, hogy védelmezője lehet egy olyan mindenki által szeretett embernek, mint Don Bosco.
Akik látták, megpróbálták leírni a külsejét. Ezért tudjuk Carlo Tomatis leírásából, hogy „majdnem olyan volt az alakja, mint egy farkas, hosszú pofája volt, egyenes fülei, szürke volt a szőre, és egy méter magas volt.” Tényleg egy tekintélyt parancsoló kinézetű kutya volt, és a kortársak elmondása szerint Margit mama nem egyszer így kiáltott fel, mikor meglátta:
– Ó, micsoda csúf állat!
Csúf volt, valóban, inkább a kinézete, és nem a tisztelet miatt, amit megjelenése az emberekből kiváltott, de nagy ajándék volt a Gondviseléstől szegény Don Boscónak, aki akkoriban a külvárosban élt.
Don Bosco azt írta, hogy 1866-ban látta utoljára a Szürkét, aztán rejtélyes módon eltűnt, hogy 1883. február 13-án ismét megjelenjen. Don Bosco a vallecrosinai szalézi házban volt, innen ment a ventimilgiai püspökhöz, akinél késő estig töltötte az időt. Mikor hazaindult, hasztalan keresett kocsit, így aztán kénytelen volt gyalog megtenni a visszautat. Napközben sokat esett, ezért az egyre növekvő sötétség mellett még az utcán lévő sár is nehezítette a gyaloglást. Mikor az egyre gyengébb látási viszonyok miatt Don Bosco lassan már azt sem látta, hova lép, hirtelen előbukkant egy régi jó barátja, a híres Szürke, akit már jó évtizede nem látott.
A derék állat vidáman odament hozzá, aztán elindult, úgy, hogy nagyjából fél méterrel Don Bosco előtt haladt, hogy jól lehessen látni a sötétben. Lassú és egyenletes léptekkel haladt, úgy, hogy a nehezen gyalogló is követni tudja, és arra is volt gondja, hogy segítse elkerülni a pocsolyákat, mert mindig kikerülte őket. Mikor hazaértek, eltűnt.
Don Celestino Durando, aki azzal volt elfoglalva, hogy ne lépjen a sárba, kitartott amellett, hogy nem látott semmit, Don Bosco viszont többször is elmesélte az esetet.
Egyik nap Marsigliának mesélte ebéd közben az Olive-házban. Az asszony megkérdezte tőle:
– De hát hogy lehetséges, hogy ez a kutya hosszabb ideig él, mint a többi?
Don Bosco erre mosolyogva felelte:
– Talán valamelyik fia vagy unokája lehetett.
Az anekdotán túl
A Don Bosco és a kutya közötti kapcsolat túlmutat az anekdotán.
Egy olyan nevelő, mint Don Bosco, a Szürkét olyan lényként mutathatta be, amely képes az erőszak ellenőrzésére. A kutya megtanítja a fiatalokat arra, hogy már nem kell félniük agresszióiktól, arra irányíthatják, hogy a jó szolgálatába állítsák, és hogy végső soron lehetséges, hogy viszonozzák a rosszat a jóval.
Más szempontból a kutya Don Bosco alteregója: ez sugallja az Istennel való kapcsolatának bizonyos aspektusait. Ahogyan a kutyát az ember alkotta hosszú életű közös története során, úgy maga Don Bosco is az Istennel folytatott hosszú történelem hagyta formába hozni, egy "képződmény", amely nem torzítja el, hanem éppen ellenkezőleg, javítja a személyiségét. Don Bosco Isten által örökké formált ember, az isteni ügy "szeretője". Ha a gazdáját eltávolítják belőle, a kutya agresszívvá válik, mert elveszíti önbizalmát, és megvédi azt a házat vagy autót, amely megőrzi a tulajdonos megnyugtató szagát. Hasonlóképpen nem lehet Istent elvenni Don Boscótól anélkül, hogy elveszítené identitását, energiáját, mély örömét. És ő lesz az Isten hűséges védelmezője.
Szaléziak.HU
