XIV. Leó pápa pápaságának kezdetén különös érdeklődést keltett új mellkeresztjének híre, amelyen Nagy Szent Leó, Szent Ágoston, Villanovai Szent Tamás és Boldog Anselmo Polanco Fontecha ereklyéi is nyugszanak. Ez beszédes jele volt a Szentatya mély tiszteletének a szentek iránt és közbenjárásukba vetett bizalmának, amit tovább erősített a kegyhelyek gyakori látogatása és az ereklyéik előtti imádkozás.
Ebben az összefüggésben természetesen felmerül a kérdés: milyen értéket képviseltek az ereklyék Don Bosco számára?
Egy megérinthető hit
Egy olyan korban, mint a miénk, amely hozzászokott ahhoz, hogy a dolgokat közvetlen hasznosságuk alapján mérjük, az ereklyék tisztelete távoli, szinte felfoghatatlan gyakorlatnak tűnhet: a múlt maradványának, amelyen a modern keresztények már túltették magukat. Mit mondhat ma egy csonttöredék, egy ruhafoszlány, egy valaha egy szenthez tartozó tárgy?
Az Egyház azonban a legkorábbi századok óta nem amulettként vagy szerencsehozó talizmánként őrzi az ereklyéket, hanem a szentek közösségének konkrét jeleiként: azoknak az embereknek az élő emlékeként, akikben Isten kegyelme testet öltött, történelemmé, áldozattá és kitartássá vált. Ez a test feltámadásába vetett hit megvallása: annak a teste, aki Isten kegyelmében élt, és dicsőségre van rendelve, tiszteletet és védelmet érdemel, mert a Szentlélek temploma és a szeretet eszköze volt.
Bosco Szent János ezt a meggyőződést a rá jellemző gyakorlatiassággal élte meg. Számára az ereklyék nem múzeumi tárgyak voltak, hanem élő jelenlét: annak a kézzelfogható jele, hogy a szentség lehetséges, hogy az Egyház évszázadokon át egyetlen család, és hogy a szentek a mennyből továbbra is közbenjárnak és elkísérik a földön még úton lévő keresztényeket.
Írásaiban szívesen hangsúlyozza e gyakorlat bibliai alapjait. Felidézi Illés köpenyét, amelyet Elizeus felvett, Elizeus csontjait, amelyekhez hozzáérintve egy halott ember visszatért az életbe, Jézus palástjának szegélyét, amelyhez a beteg asszony hozzáért, Szent Pál zsebkendőit, amelyeket a betegeknek vittek, Péter árnyékát, amelyet a betegek kerestek. Az érvelés egyszerű és népszerű: ha Isten úgy döntött, hogy szolgáihoz kapcsolódó tárgyakat használ fel irgalmasságának kinyilvánítására, a keresztények hittel tisztelhetik ezeket a jeleket anélkül, hogy bármilyen független hatalmat vagy önálló erőt tulajdonítanának nekik. A kegyelem Istentől származik; a szentek közbenjárnak; az ereklye emlékeztet, felidéz, bátorít.
A mártírok írója
Ezen tiszteletnyilvánítás első fejezete az író fáradhatatlan tevékenysége, amellyel a vértanúk emlékét népszerűsítette. Az 1853-ban alapított népszerű „Katolikus olvasmányok” sorozatban Don Bosco számos életrajzot publikált a korai századok hitvallóiról: Szent Pankrácius vértanú életét , I. Lucius és I. István vértanú pápák életét, Szent Dénes pápaságáról szóló beszámolót, valamint a „ Vértanúk családja ” című füzetet. Egyháztörténete szenvedélyes oldalakat szentel azoknak a helyeknek is, ahol a mártírok testét eltemették és tisztelték a korai keresztények.
Érdeklődése nem pusztán irodalmi jellegű volt. Számára a katakombák történelmi bizonyítékot jelentettek arra, hogy korának katolikus egyháza ugyanaz volt, mint a mártírok egyháza: erőteljes apologetikai érv a keserű katolikusellenes viták éveiben, de egyben mély személyes odaadás forrása is.
A római zarándok
A keresztény Róma éppen ezen emlékek sűrűsége miatt nyűgözte le. Első római útján, 1858-ban, bazilikákat, szentélyeket és templomokat látogatott meg, amelyek ereklyéikről és a mártírok emlékéről voltak híresek. A Pantheonban szemlélte azt a pogány templomot, amelyet Máriának és az összes mártírnak szentelt templommá alakítottak át, és amelyet a katakombákból átszállított ereklyék gazdagítottak. A Santa Maria Maggiore-ban tisztelettel adózott a Szent Jászol ereklye és Máté apostol emléke előtt. A Santa Pudenziana templomban misét celebrált egy olyan helyen, amely Szent Péter és Róma első keresztényeinek emlékéhez kapcsolódik. A San Clemente-ben megállt a vértanú pápa és Antiochiai Szent Ignác ereklyéi előtt. Leszállt Szent Sebestyén katakombáiba az Via Appia mentén, valamint Szent Kallixtusz katakombáiba, amelyeket éppen azokban az években tártak fel, és amelyeket a Gondviselés később a fiaira bízott. A következő napokban tovább folytatta az olyan templomok látogatását, amelyek "vagy a Boldogságos Szűz Mária iránti odaadásról, vagy a szentek ereklyéiről, vagy a hit diadalainak emlékeiről nevezetesek".
Az Örök Városban, ahol évszázadokon át a vértanúk földi maradványait, és a hagyomány szerint Péter és Pál apostolok ereklyéit őrizték, a piemonti pap első kézből tapasztalta meg a hit folytonosságát, amelyről később tanítványainak és kiadványai olvasóinak is beszámolt.
A torinói vértanúk és a Segítő Szűz Mária szentély
Don Bosco kapcsolata az ereklyékkel a valdoccói Segítő Szűz Mária-szentély történetében éri el csúcspontját. Saját beszámolója szerint a Madonna álmában pontosan azt a helyet mutatta meg neki, ahol a római időkben Szent Avventor, Solutore és Ottavio, a thébai légió katonái és Torinó első mártírjai haltak meg: pontosan ezen a helyen épült fel a nagy templom. Nem véletlen, hogy Don Bosco a három mártír szobrát a homlokzat timpanonjára helyezte, belül pedig kápolnát építtetett a tiszteletükre.
A legünnepélyesebb pillanat a templom felszentelése volt 1868. június 9-én. Előző este az ősi szertartás szerint a torinói érsek, Alessandro Riccardi di Netro, a kis Szalézi Szent Ferenc templomban a hívek tiszteletére kihelyezte a szintén a thébai légióhoz tartozó szent vértanúk, Mauricius és Secundus ereklyéit. Annak ellenére, hogy aznap éjjel heves vihar sújtotta Torinót, az ereklyék előtti imavirrasztás hajnalig folytatódott, amikor is azokat – ahogyan azt a liturgia minden felszentelt oltár esetében előírja – ünnepélyesen átszállították és az új templom oltárába zárták. Az Életrajzi Emlékiratok részletesen leírja ezeket az órákat: Don Bosco azt akarta, hogy fiataljai részt vegyenek a virrasztáson, hogy megértsék, hogy az új templom szó szerint a vértanúk sírjai fölé épül, az egyház ősi szokásának megfelelően, amely szerint az Eucharisztiát Krisztus tanúinak csontjai felett ünneplik.
Az ereklyék, mint oktatási eszköz
Gyakorló nevelőként Don Bosco tudta, hogy a gyerekeknek látniuk kell, meg kell érinteniük és emlékezniük kell. A hit növekedéséhez szükség van az Igére, a szentségekre és a katekézisre, de olyan jelekre is, amelyek a képzelethez, az emlékezethez és az érzelmekhez szólnak. Ezért pedagógiájában helyet kaptak a szentképek, szentek ünnepei, zarándoklatok, példaértékű életek elmesélése és az ereklyék tisztelete: nem azért, nem a kíváncsiság kielégítése érdekében, hanem az utánzás iránti vágy felkeltése céljából.
Valdocco első oktatási intézményeiben minden kollégiumnak megvolt a maga névadó szentje. A fiatalok szentségekkel, énekléssel, imákkal és képek díszítésével ünnepelték az ünnepnapjukat; néha kaptak egy ereklyét is, amit megcsókolhattak. Az Életrajzi Emlékiratok megjegyzi, hogy ez, más jámborsági formákkal kombinálva, tovább táplálta az áhítat hevét.
A megelőző módszerben a vallás a három pillér egyike, az értelem és a szeretetreméltóság mellett, és a szenteket konkrét és elérhető modellként mutatják be a fiataloknak. A mártírok életének elmesélése, ereklyéik bemutatása és a fiúk ösztönzése, hogy előttük imádkozzanak, láthatóvá tette a szentséget, kiszabadítva azt az elvontságból, és magával ragadó ideállá alakítva. Nem meglepő, hogy az ő iskolájában virágzott fel Savio Domonkos, a tizenöt éves, 1954-ben szentté avatott fiú, akinek ereklyéit ma is tanítója ereklyéivel együtt tisztelik. Don Bosco gondosan őrizte az ajándékba kapott ereklyéket, elhelyeztette azokat az általa épített templomok oltáraiban – a torinói Szent János Evangélista templomtól a római Szent Szív templomig –, és lelki gyermekeit a szentek iránti józan, megalapozott és bizalommal teli tiszteletre ösztönözte.
Az utolsó kép: a Szent Szív templom Rómában
Élete végén egy különösen jelentős eseményre kerül sor a hatalmas áldozatok árán épült római Szent Szív templomban. Amíg Don Bosco a Vatikánban tartózkodott, megérkeztek a főoltárba szánt ereklyék: a Kisjézus jászolából származó töredék, valamint Péter, Pál és Jakab apostolok, Szent Lőrinc vértanú és Szalézi Szent Ferenc, a Szalézi Család védőszentjének ereklyéi. Ezeket egy aranyurnába helyezték, és a mártírok himnuszának éneklése közben a régi kápolnában kiállították őket.
Megindító kép: az idős Don Bosco, akit mostanra már teljesen kimerített a munkája, látja, ahogy római munkásságát Krisztus, az apostolok, a vértanúk és a lelkipásztori szelídség szentjének emlékében gyökerezik meg, akiről a szaléziak a nevüket kapták.
A tisztelőtől a tiszteltig
Don Bosco történetében egy ragyogó paradoxon rejlik: az az ember, aki egész életében szentek ereklyéit tisztelte, maga is a kereszténység egyik legtiszteltebb ereklyéjévé vált. Amikor XI. Piusz pápa 1929. június 2-án boldoggá avatta, a „Mirabilis Deus” apostoli breve kifejezetten engedélyezte, hogy testét és ereklyéit a hívek nyilvános tiszteletére kiállítsák. Azóta a szent földi maradványai a Segítő Szűz Mária bazilikában a neki szentelt oltár urnájában nyugszanak, míg egy jelentős ereklyét – agyának egy részét – a szülőháza közelében, a Colle Don Bosco-i bazilikában őrzik. Születésének kétszázadik évfordulójára (2015) készülve egy, jobb karjának jelentős ereklyéjét tartalmazó urna zarándoklatot tett az összes kontinensen, ahol mindenütt fiatalok és hívők tömege fogadta, jelezve, hogy Don Bosco gondolkodásmódja – a közeli, látható, megérinthető szentség – továbbra is szól a mai világhoz.
Valdocco, egy ritka kincs
Bosco Szent János, Mazzarello Szent Mária Domenica és Savio Szent Domonkos földi maradványait ma a torinói Segítő Szűz Mária bazilikában őrzik. A bazilika alatt található az Ereklyekápolna, ahol Boldog Michael Rua, Don Bosco első utódja, és Boldog Philip Rinaldi, harmadik utódja nyugszik, valamint az összes rendfőnök földi maradványai. A kápolna több mint háromezer szent és vértanú ereklyéjét őrzi.
A templom igazi kincse a Szent Kereszt fájából származó ereklye, amelyet egy alabástrom talapzaton álló ereklyetartóban őriznek. Egy másik művészi kivitelű ereklyetartóban őrzik Urunk Jézus Krisztus legdrágább oldalából származó vérének egy töredékét, amelyet Michele Bert kommendátor erőfeszítéseinek köszönhetően szerzett meg Mantova akkori püspökétől, Msgr. Giuseppe Sarto-tól, a későbbi Szent X. Piusz pápától. Egy piros selyemszállal átkötött és lepecsételt üvegcsőbe zárták, és egy különleges címkére Msgr. Sarto személyesen írta fel az ereklye eredetét és hitelességét, amelyet 1886. október 2-án vettek ki a mantovai székesegyházban tisztelt ereklyéből. Ilyen sűrűségű relikviagyűjteményt máshol a világon nagyon ritkán találni, mint éppen Don Bosco bazilikájában.
Egy áhítat, ami folytatódik
Az ereklyék tisztelete, amely Don Boscónak oly kedves volt, nem a múlté: a jelenlegi pápa is él ezzel és tanúskodik róla. A 2025. május 8-án megválasztott XIV. Leó pápa még a szentek ereklyéit is viseli a mellkasán. A Circolo San Pietro által a megválasztásának napján neki ajándékozott ezüst mellkeresztbe négy nagy püspök csontdarabjait helyezték el: Nagy Szent Leóét, névrokon elődjét Péter székében; Hippói Szent Ágostonét, a szerzetescsalád atyjáét, ahonnan pápa származik; Villanovai Szent Tamásét, aki ágostonrendi püspök és Valencia érseke volt; és Boldog Anselmo Polanco ágostonrendi püspökét, aki Teruel püspöke volt és vértanú.
A kezdeményezés az Apostoli Kegyhely őrzője, Bruno Silvestrini ágostonrendi atyától származik, aki értelmezte a pápa azon vágyát, hogy Nagy Szent Leó oltalmába helyezze magát, és Antonino Cottone ereklyetartó-készítőhöz fordult. A hagyományos középkori „paperole” technikákat alkalmazva – aranyozott papírból készült apró filigránok moaré szövetre rögzítve –a kézműves megalkotta a kis ereklyetartó keresztet, miután már előkészítette a kereszthez tartozó ereklyéket is, amelyeket a leendő pápa 2023-ban kapott meg, és amelyek többek között Szent Ágoston és Szent Mónika maradványait tartalmazzák.
XIV. Leó gesztusa korunk nyelvén pontosan azt fejezi ki, amit Don Bosco tanított fiainak Valdoccóban: a szentek nem távoli alakok, hanem útitársak; ereklyéik nem mozdulatlan maradványok, hanem egy továbbra is működő kegyelem élő emlékei.
Mit tisztelünk?
Egy ereklye nem csupán egy szent testének egy darabja vagy egy tárgy, amelyhez hozzáért, és értéke nem abban rejlik, hogy egy híres személyhez tartozott, akinek erényeire emlékeztet minket. Olyan anyag, amelyben Isten szentsége jelenvalóvá vált a szent életében és halála után is, az örök élet tanúságaként. Azok a csodák, amelyeket Isten a relikviákon keresztül véghezvinni választott, azt mondják el nekünk, hogy a szent teste teljes mértékben a Szentlélek templomává vált, és hogy Isten ott kíván maradni még földi létezésük után is. Amit tehát tisztelünk, az nem egy darab anyag, hanem maga Isten, aki megszentelte ezt az anyagot.
Ez nem lephet meg minket. A keresztény hagyományban még a hétköznapi, nem szent elhunytak testének tisztelete is független az illető életének értékétől. Ez a tisztelet Istenre, minden emberi lény Teremtőjére épül. Nem véletlen, hogy a halottak eltemetése az irgalmasság hét testi cselekedetének egyike.
Az ereklyék tisztelete továbbra is tanúbizonyság Isten cselekedeteiről az emberiség történelmében; ez a tisztelet pedig hitre szorul ahhoz, hogy az Egyház megszakítás nélküli hagyománya folytatódhasson. Mert ahol nincs igazi hit, tt Isten cselekedeteinek elismerése sem létezik.
donbosco.press/Szaléziak.HU
