Főoldal / Szalézi világ / Spanyolország – Interjú Fabio Attard szalézi rendfőnökkel
Spanyolország – Interjú Fabio Attard szalézi rendfőnökkel
2025-09-18 Ma | #Szalézi világ
rendfőnök • Fabio Attard • interjú •
Ebben az interjúban, amelyet Fabio Attard rendfőnök atya a szalézi Vida Nueva magazinnak adott, a rend előtt álló kihívásokról beszél.
Milyen kihívásokat rótt Önre az Önt megválasztó Egyetemes Káptalan?
Kétségtelenül úgy gondolom, hogy a legnagyobb kihívás, amellyel szembesülünk, az identitás, de nemcsak mint szaléziak, hanem az egész Egyház kihívása is. Egy széttöredezett társadalomban, ahol látszólag nincs egység, az identitás kérdésének felvetése egyedülálló lehetőségeket nyit meg a valóság megértésére, valamint arra, hogy megértsük, mire vagyunk hivatottak és mit kell kínálnunk Aki tisztában van a saját identitásával, az dinamikus párbeszédet alakíthat ki egy olyan valósággal, amely megkérdőjelezi a lelkiségét. Amikor mi, szaléziak Don Boscóról elmélkedünk, azt mondjuk, hogy megélte az egység kegyelmét, hogy mélyen emberi és mélyen szent ember volt, aki megtestesült lelkiséget élt. Az ilyen élet segít nekünk abban, hogy megértsük és válaszoljunk a kihívásokra, amelyekkel szembesülünk. A káptalan arra szólított fel, hogy legyünk „szenvedélyesek Jézus Krisztus iránt” és „szenvedélyesek a fiatalok iránt ”, hogy együtt járjunk egy olyan világban, ahol a hitről más a felfogás, mint régen, de az értelem iránti szomjúság, az emberek szomjúsága a spirituális iránt nem változik. Don Bosco azt mondta nekünk, hogy mindenkinek, különösen a fiataloknak, van egy hozzáférési pontja, még akkor is, ha az néha nagyon rejtve lehet a negatív tapasztalataik miatt.
Ferenc pápa üzenete a káptalannak az identitás mellett az interkulturalizmus kihívására is rámutatott. Hogyan lehet ezt megélni a világ egyik legnagyobb rendjében?
Valóban, az identitást az interkulturalizmussal kell ötvöznünk. Karizmánk a Szentlélektől származik, az emberhez szól, és kulturális kategóriákba fordítható le; ugyanúgy, ahogy az evangélium, amikor találkozik a kultúrákkal, fényforrásként ragyog rájuk, növekedésre ösztönzi őket és éretté teszi a bennük rejlő jót. Ugyanígy a saját elemeink, mint például a megelőző módszer, a lelkipásztori szeretet a pedagógiai intelligenciájával együtt, az egész világon és minden kultúrában jelen vannak. Felelősségünk, hogy fejlesszük ezt a karizmát, amely nem a miénk, hanem a Szentlélek működése Don Bosco alakján keresztül, amely keresztény környezetben, de másokhoz, nem hívőkhöz vagy agnosztikusokhoz is eljut. Láttam, hogy a szalézi karizmához hasonlóan ez is egy karizma, amely átlépi a kulturális határokat. A világ különböző részeiről származó szaléziakból álló közösségek számára azonban kihívást jelent, hogy megtalálják karizmatikus identitásukat, örömmel, lelkesedéssel éljék meg azt, és képesek legyenek másoknak is átadni. De a multikulturalizmus számos európai iskola tantermében is megtalálható, ahol 30 vagy 40 nemzetiségű diák tanul, és segítenünk kell nekik felfedezni a közös pontokat, hogy együtt haladjanak és ne hozzanak létre különálló gettókat. Ez is egy multikulturális tapasztalat a szalézi karizma körül.
És a szalézi rendben, mint ilyenben hogyan élik meg a hivatásválságot?
A hivatásválság fontos kérdés, amelyet magának a kultúra fejlődésének perspektívájából is értelmezni kell. Európában láhattuk, hogy a szekularizáció megmutatta nekünk, hogy bár kulturálisan keresztény volt, nem feltétlenül jelentette azt, hogy személyesen is a hit mellett tettük le a voksot; volt kereszténységünk, de nem feltétlenül keresztények. Ez egy kreatív kisebbséget hagyott maga után, amely létszámban kicsi, de minőségében nem. Ez az a kreatív kisebbség, amelyről XVI. Benedek beszélt. Ők azok az emberek, akik nagyon világosan látják a hivatásukat, akik teljes személyiségükkel vállalják azt. És a hivatások témájában, ahogy André Vingt-Trois párizsi bíboros évekkel ezelőtt mondta, a hivatások és a gyakorlók közötti kapcsolat ma is ugyanaz: korábban 100 gyakorló emberből volt 10 hivatás, most tízből egy. Ezen túlmenően a II. Vatikáni Zsinat felkészített minket arra, hogy az Egyházat hívő közösségként lássuk, ahol mindenkinek megvan a maga felelőssége, érzi az elkötelezettséget, amelyre szüksége van ahhoz, hogy éljen. Emiatt egy olyan világi elkötelezettséggel rendelkezünk, amely korábban nem volt jelen, olyan emberekkel, akik nagyon mélyen ismerik a karizmát, és teljes erejükkel vágynak arra, hogy küldetésüket megéljék. Ez arra késztet minket, hogy lássuk, a lelkipásztori folyamatok már nem eladható termékek, hanem felajánlott tapasztalatok. Ráadásul Európában megnőtt a felnőtt keresztelések száma. Ahogy Ferenc pápa mondta, nemcsak korszakváltásban vagyunk, hanem a változások korában, amelyben a tegnapi értelmezési kulcsok ma már nem működnek. És itt továbbra is ajtókat kell nyitnunk és lehetőségeket kell kínálnunk.
Egy háborús küldetés
Első nyilvános fellépései óta megemlékezik a háború sújtotta területeken élő szaléziakról. Mi ezeknek a testvéreknek és nővéreknek a tanúságtétele?
Az erőszak növekedése nem csupán egy növekvő szociológiai jelenség. Most, mint elöljáró, sokkal nagyobb felelősséggel tartozom ennek a sok rendtársnak, akik konfliktusok, háborúk, terrorizmus vagy bandák közötti erőszak közepette élnek. Amikor velük beszélek, azt mondják nekem: „Nincs szükségünk semmire, csak azt kérjük, hogy a rend továbbra is kísérjen minket, mert szeretetre, kísérésre és imára van szükségünk. Emberi és lelki közelségre van szükségünk, mert nem gondolunk a visszavonulásra” – mondják. Ezek a lelkipásztori téren tanúságot tevők a modern mártírok. A kezdetektől fogva az ukrajnai szaléziak világosan látták, hogy a kongregáció azért van ott, hogy a fiatalokért dolgozzon, különösen a nehézségek idején, és ezt lelkipásztori kreativitással tegye, hogy válaszoljon az új igényekre, mint például a pszichológiai támogatás vagy azok befogadása, akiknek nincs hol aludniuk és enniük, mert elvesztették a családjaikat.
És hogyan érez ezzel a felelősséggel kapcsolatban?
Tudván, hogy anyagi értelemben keveset tehetek, igyekszem közel lenni hozzájuk, testvéri szeretettel, folyamatos imádsággal és személyes érdeklődéssel. Apró jelek ezek, de sokatmondóak; nem csapnak zajt, de mély benyomást keltenek, mert a szív mélyéről fakadnak, és eljutnak hozzájuk. Kapcsolatban állok ezekkel a rendtársakkal, és tudják, hogy amikor szükségük van rám, hívhatnak, mert most már nem csak Fabio vagyok ezeknek az embereknek, hanem Don Bosco utódja. És van egy másik, közvetlenebb kíséret is, amely maguktól a tartományoktól ered.
Hogyan látja önmagát, ha figyelembe veszi, hogy nem annyira Fernández Artime bíboros, mint inkább Don Bosco utódja? Milyen személyes követelményeket támaszt ez Önnel szemben?
Amikor megválasztottak, lehetőségem volt lefényképezkedni Don Bosco oltára előtt két elődömmel együtt. Gyönyörű pillanat volt számomra, hogy együtt lehettem azokkal, akiket még mindig „rendfőnök úrnak” hívok, és ők is engem „rendfőnök úrnak” hívnak. Így nemcsak az egységet érzem, hanem azt is, hogy ugyanazt a szeretetet tapasztaljuk meg. Ez egy egyszerű dolog, de túl nagynak érzem. Még időre van szükségem, hogy megszokjam ennek a küldetésnek a gondolatát, amely túlmutat az emberi elemeken. Megteszem, amit tudok, és kérem a rendtársakat, hogy imádkozzanak az Úrhoz, hogy munkálkodjon bennem és általam.
Megválasztása pillanatához közeledve mit jelenthetett a káptalan tagjai számára, hogy a gyűlésükön túlra tekintve új elöljárójukat keresték?
Ez a választás igazi meglepetés volt, oly sok mérföldet kellett megtennem, mire odaértem. Életem egy olyan szakaszában történt, amikor már nem könnyű lenyűgözni, de nincs magyarázat arra, amikor kaptam a hívást a Káptalantól. A Rómából Torinóba tartó úton azon gondolkodtam, hogy mit kér tőlem az Úr a rendtársaimon keresztül. De úgy éreztem, hogy szeretnek és kísének, és ezt úgy értelmeztem, hogy a Káptalannak nagy szabadsága van a választásban és a kongregáció szükségleteinek megosztásában. Az is lehet, hogy egy új pillanatban vagyunk, amikor tovább mélyítjük a megkülönböztetést, összhangban a szinodalitással, a Szentlélek előtt elmélkedve. A meghallgatás és a megkülönböztetés, a Káptalan által alkalmazott módszertan összhangban van az előző szinódussal, amelynek a kormányzás paradigmájaként kell folytatódnia. Évek óta van egy szalézi szinodalitási platformunk az oktató és lelkipásztori közösség formájában, amely összehozza a szaléziakat a misszió összes fő szereplőjével. Számunkra a lelkipásztori tevékenység mindig a nevelő és lelkipásztori projekt.
A laikus rendtársak bátorítása
A Káptalanon egy „történelmi mérföldkövet” értek el azzal, hogy kísérletileg jóváhagyták a laikus szaléziak – az úgynevezett koadjutorok vagy a mi terminológiánk szerint testvérek – helyi elöljárókká válását. Vajon ez a szinodalitás bizonyítéka lehet?
Ha Don Boscóra tekintünk, aki nagyon mélyen átlátta ezt a kérdést, külső szaléziakat akart. Most újra felidéztük ezt a témát, amit Ferenc pápa elénk tárt. Van egy egész hagyományunk, amely a papi dimenziót a kormányzattal együtt helyezi el, és ez a vélemények nagy sokféleségét eredményezte, ami segíteni fog nekünk abban, hogy a következő hat évben is tovább gondolkodjunk ezen. Maga a közösségi érzés is változik, és vannak nevelői és lelkipásztori közösségeink, ahol bizonyos kontextusokban különböző hitű emberek vannak, akik összhangban vannak Don Boscóval. Tapasztalatból fokozatosan olvassuk, értelmezzük és kísérjük majd ezt a lehetőséget, hogy a testvérek közösségi elöljárók lehessenek.
A káptalan jubileumi zarándoklattal zárult. Vannak-e okunk reménykedni a mai fiatalokban?
Gondviselésszerű volt, mert eredetileg a káptalannak 2026-ban kellett volna megrendeződnie. Mi, szaléziak arról vagyunk ismertek, hogy megtaláljuk a kiutat, amikor vészhelyzetbe kerülünk. A záródokumentum nagyon pozitív, és áthatott minket ez a meghívás a jubileumi reményre. Ráadásul Don Bosco első missziós expedíciójának 150. évfordulóját ünnepeljük, és látjuk, hogy még mindig sok nyitott határ van. A remény nem arra vár, ami már nem létezik, hanem a „már van, de még nem” feszültsége, amely kifejezi, hogy amennyiben abban gyökerezünk, ami létezik, képesnek kell lennünk a jövőbe tekinteni anélkül, hogy eltévednénk, mert ugyanazzal az örömmel várjuk a jövőt, mint ahogyan a jelent láttuk. Ez a nevelő bölcsességének egyik eleme, aki képes egy 15 évesben meglátni a 30 éves felnőttet. Ezt tovább kell adni a fiataloknak, remény magvait elültetve bennük ma, mert termékeny talajt jelentenek, ha a már meglévőkre építve kínálunk nekik egy jövőképet, hogy érezzék, hatalmas potenciál rejlik bennük. Ez az élő pasztorális szeretet, amelyet pedagógiai intelligenciával kell gyakorolni.
Salesianos.info/Szaléziak.HU
