Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Advent 4. vasárnapja
Szalézi szavak - Advent 4. vasárnapja
2020-12-18 Péntek | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
advent • prédikáció •
Az olvasmányban arról hallottunk, hogy Dávid király nagy elhatározásra jut és templomot akar építeni az Úrnak. Izrael számára a kultusz a szent sátor volt, amelyet még a pusztai vándorlás idejéből hoztak magukkal. Annak leírását olvashatjuk a Számok könyvében, hogy hogyan kell kinéznie, mekkora és milyen legyen, és a pusztai vándorlás alatt vitték az Isten jelenlétét hordozó frigyládát a szövetségkötés után és minden egyes szakaszon azt mindig a szent sátorban őrizték. Megvolt ennek a maga rendje, szabálya, papsága, szertartása.
És Dávid ötlete jónak tűnik a maga szemében és tudjuk, hogy hosszú herce-hurca lesz majd ebből, hiszen Dávid igyekszik megépíteni, de azt hallja a prófétától, hogy ő ezt nem teheti meg, mert nem tisztakezű, mert bizony bűnöket követett el és majd a fia megépítteti – ez lesz, ugye, a salamoni templom. De Dávid ugyanakkor, ha már templomot nem építhet, mindent összegyűjt hozzá: a fát, a követ, minden más anyagot, esetleg a pénzforrást, anyagiakat, hogy elkészüljön.
Vajon miért volt fontos Dávidnak, miért volt fontos Salamonnak, hogy temploma legyen az Úrnak, holott úgy tűnik, hogy ez magának Istennek nem is volt annyira fontos?
Úgy gondolom, hogy valahol Dávid is és Salamon is a maga bűnössége ellenére, sőt, nagyon mélyen hitt az Úrban és nagyon mélyen meg akarta élni az Istennel való egységet, közösséget, mint Isten választott népének vezetője, fölkent királya, az Istennel való szövetség hordozója. És tudta, hogy ehhez minél inkább be kell fogadni az Istent és az Isten befogadásának egyik szimbóluma és egyben helyszíne a templom. A templom, ahová azért megyünk, hogy Istennel találkozzunk, bár tudjuk, hogy Isten mindenhol jelen van, de mégis, nekünk, embereknek szükségünk van arra a védett helyre, mely egy kicsit körülölel bennünket, kicsit megvigasztal, kicsit megerősít. Mely alkalmassá tesz bennünket, hogy jobban tudjuk dicsőíteni és imádni az Urat, hogy jobban tudjuk őt magát befogadni. Dávid is ezt akarja megteremteni. A templom jelképezi is a befogadást, hordozza is ezt és szolgálja is.
Nagyon érdekes, hogy ez az olvasmány, mint egy előképként jelenik meg, és ezért olvassuk advent 4. vasárnapján az angyali üdvözlet előképeként, ahol a legmélyebb befogadás és legmélyebb istentisztelet történik, amikor az Úr küldöncének, Gábor angyalnak a szavára Mária befogadja az Urat. Befogadja Isten igéjét, amely testté válik, Isten szavát, amely, ahogy a Biblia fogalmaz nagyon durva, de mégis az igazságot kimondó egyszerűségében „hússá lesz” – a görög az így fogalmaz –, azaz a lehetetlen lehetségessé lesz, Mária szíve alatt a láthatatlan, végtelen, hatalmas Isten emberré lesz. Mintegy kiszolgáltatja önmagát, nekünk adja önmagát, és Mária, akit az Isten szeretete eleve alkalmassá tett erre, hogy őt befogadja, hordozójává, mintegy templomává lesz az isteni jelenlétnek.
Templommá lenni.
Amikor rólunk, katolikusokról van szó, sokszor elhangzik a kérdés: voltunk-e vasárnap misén? A protestáns testvéreknél ez nem ennyire éles kérdés, szekularizált, elvilágiasodott ember számára meg csak néha ünnepi alkalom, de a katolikus papság szokta serkenteni a népet arra, hogy: „Gyere misére!”, „Gyere templomba!”, az a lényeg, hogy gyere és ülj ide közénk. „Foglalj helyet! Legyél jelen!” – Ez kevés! Nekünk azért kell eljönni a templomba, hogy templommá legyünk. azért kell eljönnünk ebbe a védett emelkedett, szívünket, lelkünket felemelő otthonba, azért kell hogy ide „hazajöjjünk”, hogy Isten is hazaérkezzen a mi életünkbe, a mi szívünkbe, hogy mi magunk templommá legyünk. Krisztushordozóvá legyünk. És ez történik igazából a szentmisében szentáldozáskor, amikor az eucharisztikus Krisztus ugyanolyan egyszerűségben, kiszolgáltatottságban, mint annakidején Mária méhében az isteni Ige, ott van a kezünkben, az életünkben, magunkhoz vesszük, de igazából ő vesz magához minket.
Régen szokás volt a tiszteletadás jelenként a szentáldozás után térdet hajtani, de bennünket már úgy neveltek, hogy ezt ne tegyük, hiszen akkor van legintenzívebben Krisztus bennünk, Krisztussá lettünk, és higgyük el ezt az egyébként hihetetlent, hogy akkor és ott egy kicsit Krisztussá lettünk.
Szokták azt mondani, hogy mindenki egy kicsit azzá lesz, amit eszik. Ha mi Krisztust – csúnyán fogalmazva esszük – vesszük magunkhoz, akkor nekünk is templommá, Krisztus hordozóvá, Krisztussá kell lennünk. Erről szól ez az előkép, hogy hogyan tudjuk ezt előkészíteni, kiformálva magunkban Isten kegyelmével, Istennel együtt munkálkodva.
Hogyan fog történni mindez? – tegyük föl mi is a kérdést.
Mi is egy kicsit zavarba jöhetünk, amikor erről elmélkedünk, de nekünk is azt mondja a Jóisten, hogy: „Ne félj! Ez az én munkám benned. És ahogy annyi csoda, annyi nagyszerű dolog és annyi nagyszerű megtérés, annyi életszentség történt és történik ma is a világban, egy vagy te is ezek közül. Egy vagy te is, akit meghívtam arra a szentségre, ami én vagyok.”
Krisztus az, aki megszentel bennünket. Ez a mi adventi küldetésünk, ez a mi karácsonyunk, hogy Krisztussá legyünk és Krisztus megszülessen bennünk.
Ezzel kívánok áldott karácsonyt, és sose felejtsük el, hogy azért jövünk a templomba, hogy mi magunk templommá legyünk! Ámen.
P. Ábrahám Béla SDB
Szaléziak.HU
