Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Húsvét vasárnap
„Krisztus feltámadt, valóban feltámadt” - így köszöntötték a 3. és 4. században egymást ilyenkor húsvét idején a keresztény testvéreink.
Ha már az őskeresztényekről beszélünk - nagyon hamar kialakult a tojás, mint a húsvét alap szimbóluma. És ennek semmi köze, mondjuk, a tyúkhoz, a csirkéhez, bármihez. Az őskeresztények egy képet, egy erős szimbólumot, egy erős üzenetet láttak ebben: hogy a tojás zárt, mint Krisztus sírja. Belülről az élet ezt feltöri, és megszületik az új élet, az a kis csibe. És ez, mint Krisztus sírjának a feltörését láttatta velük, láttatja velünk. Olyannyira így volt, hogy a keleti keresztényeknél, oroszoknál például, amikor a föltámadást ünneplik, akkor viszik is ezt a főtt tojást magukkal, és a liturgia végén ezzel mintegy koccintanak, köszöntik egymást a templom előtt. „Krisztus föltámadt, valóban föltámadt” - és a végén azt a tojást a földhöz csapkodják. Milyen szép és milyen erős kép ez: Krisztus legyőzi a sírt, legyőzi a bűnt és a halált, és nemcsak ő maga kel új életre, hanem mindannyiunknak egy új életet ad, akik őbenne vagyunk.
A húsvéti evangélium tanulságtétele szerint János, a szeretett tanítvány, aki magát csak így nevezi, arról tesz tanulságot, hogy a sötét éjszaka elmúltával, de még sötétben, hajnaltájt Mária Magdolna, az asszony, akit Jézus megszabadított a bűneitől, föloldotta az ő bilincseit, az fájdalommal a szívében a sírhoz megy. A halott Krisztust keresi, szeretne kicsit imádkozni, vígaszt lelni a sírja előtt, de ő az, aki a föltámadás első tanújává lesz.
Ebben két dolog is fontos. Az egyik: az asszonyok, főleg egyedül, a zsidó törvények szerint nem számítottak tanúnak. Jézus a föltámadása tanújának egy olyan valakit választ, aki nem is lehetne tanú. Ez a krisztusi rend: nem az emberi törvények és méltóságok, jogszerűségek útját járja, hanem a szeretetnek az útját, mert hogy Mária Magdolna is a szeretet útját járja, hiszen miért is menne, amint lehet, az ünnep elmúltával, kora hajnalban Jézus sírjához fájdalommal a szívében, vígaszt keresve, halottat keresve, az élőt találva.
Azért megy, mert szeret. Azért megy, mert nem akar Krisztus nélkül élni. Mert nem tud Krisztus nélkül élni.
Ha Krisztus új életet ajándékozott neki, akkor nem lehet, hogy ő maga meg meghaljon. Az a Krisztus, aki neki a bűnei megbocsátásával új életet ajándékozott, annak le kell győznie a bűnt és a halált, az maga az élet.
És Mária Magdolna vígaszt keresve örömet talál.
Először talán nem is az üres sír látványában, még nem mer igazán hinni, bízni, remélni. Mit tesz ekkor, aggodalmakkal, kétségekkel, reménnyel a szívében? Az apostolokhoz fut. Ugyan Júdás elárulta, Péter háromszor megtagadta, a többiek is szertefutottak nagycsütörtök éjszakáján a Getszemáni-kertből, Jézus elfogásakor, és úgy tűnik, mintha méltatlanná váltak volna, de mégis, Mária Magdolna ismeri az isteni rendelkezést és rendet, és az apostolokat keresi a hírrel: üres a sír.
Az apostolokhoz fut, korra egyházához. Hol keresnék én máshol útmutatást? Hol kereshetném máshol Krisztust? Hol kereshetnék máshol a kételyeimre bizonyosságot, a válaszaimra kérdést, mint Krisztusnál és az ő közösségénél az Anyaszentegyházban? Mária Magdolna fájdalmát, vígaszkeresését, ugyanakkor egy kis szikrányi reményét nagyon jó helyre viszi: az egyházhoz, az egyház közösségéhez, az apostolokhoz.
Jézus Maga egyénileg szólít meg és hív meg bennünket, de egy közösségbe hív. A megkereszteltek, a hívek közösségébe, a Krisztusban új életet kapottak közösségébe, az Anyaszentegyházba. Mária Magdolna tehát szeretettel a szívében keresi Jézust, mert Jézus nélkül nincs értelme.
Ezt tőle tanuljuk. Tőle tanuljuk azt, hogy lássunk át a sötétségen, lássunk át a borulatáson, és mindig, mindenkor Krisztust keressük. Lehet, hogy rossz helyen, lehet, hogy a halott Krisztust keressük, mert magányosság, betegség, fájdalom van a szívünkben, de Krisztus akkor is meg fogja neked mutatni, hogy ő él, és legyőzte a halált, ha te a halott Krisztust keresed.
Mert jót keresel: Krisztust. És Mária Magdolna azt is megmutatja, hogy ezt hol kell megtennünk az Anyaszentegyházban. Nem kell bizonytalanságban lennünk, hiszen van egy letéteményese a krisztusi hitnek, az apostoli közösség, az Anyaszentegyház.
És ebben az egyházban Mária eljut az apostolokhoz, és az apostolokkal együtt keresi tovább Krisztust. Visszafutnak a sírhoz. Péter és János, a szeretett tanítvány, a fiatal, persze, hogy a fiatalabb ér előbb oda, de megvárja az öreget is, így illik, mielőtt belépnének. Mit látnak? Azt látják, hogy Krisztus nincs ott.
Tudják, hogy bár a zsidó propaganda, meg a rómaiak jó pénzért majd azt fogják mondani, hogy: „Hát ellopták a sírból” - de ez nem igaz, hiszen ők a tanítványok, hát ők nem lopták el. És valamit még látnak, ami már elég számukra, hogy húsvét hite megszülethessen a lelkükben: rendet látnak a sírban. A kendők, a gyolcsok, a leplek összehajtva rendben vannak. Tudják jól: ez Krisztus jele. Jézus nem a káoszban van, hanem a harmóniában és a rendezettségben. Ez az Isten kiengesztelődésének a jele. Isten kiengesztelődött a világgal és elhozta hozzánk az Isten békéjét, az Istennel való rendezettséget. És ez sugárzik vissza számukra az üres sírból. Bár Krisztus nincs ott, de a harmónia, a rendezettség, az Istennel való béke, a kiengesztelődés, az ott van, az általuk megtapasztalt rendben. Számukra ez már elég ahhoz, ahogy azt János írja: „Láttak és hittek.”
És itt akár végét is érhetne a történet.
De milyen jó, hogy megváltó Úrunk ránk is gondolt, akik később jövünk majd a hit zarándokútján az ő sírjához. Nekünk ez már önmagában kevés lenne. Eleve, mi szeretünk kételkedni, szeretünk túlgondolni dolgokat, már csak azért, hogy nehogy el kelljen köteleződni, például, valahogy kimagyarázni.
És akkor ez a Krisztusi szeretet nem elégszik meg ennyivel, hogy megkapjuk az üres sír jelét, hanem húsvét nyolcadában, aztán a pünkösdig tartó eseménysorban azt ünnepeljük majd, hogy ő velünk maradt. Megmutatta magát nekünk. „Együtt ettünk és ittunk vele” - írják az apostolok a tanúságtételükben, megérintik a sebek helyét, és valóban találkoznak Krisztussal a Földtámadottal, aki valóságos Isten és valóságos ember, és ebben a megdicsőült Krisztus is megmarad a maga istenségének és emberségének összetettségében és teljességében, egy megdicsőült testben, amelynek korlátai már nincsenek, de például a szeretet szent sebeit magánviseli továbbra is, mintegy azonosítva, hogy ő a történeti Jézus, a Földtámadott Krisztus, a Hit Krisztusa.
Milyen jó, hogy mi megkapjuk ezt, hogy az apostolok ilyen módon egy személyes tanúságtételt adnak nekünk, és az ő tanúságtételükre épülhet a mi mai hitünk!
Krisztus földtámat, legyőzte a bűnt és a halált, és tegnap éjszaka, húsvét éjszakáján egy kicsit azon is elgondolkodhattunk, hogy valahogy az ember szíve, lelke mélyén ennek valahogy így kellett lennie.
Az ember, amikor gyászol, vagy papként egy temetésen szolgál és imádkozik, valahogy mindig megérinti az, hogy nem lehet csupán ennyi egy emberi élet. 60, 70, 80, 90, 110 év. Ennyi? Vége? Kicsit még emlék, de az is már foszlik? Ezért volt ennyi áldozat, küzdelem, szeretet, jóakarat, és mindez valahol a végén hiábavalóságba fullad? Egy sötét sírgödörbe? És bennünk borzong az, hogy nem lehet ez így, nem lehet az, hogy van egy értelmes életünk, és egy értelmetlen léttel megverve, hát akkor uram, vedd el ezt az értelmet tőlünk, ne kelljen ezzel együtt élnünk! Ha értelmes az életünk, akkor értelmesnek kell lenni mindörökké, mindörökké! A sírban és a síron túl is. És a józan emberi gondolkodás is szinte követeli az Istentől, hogy: „Uram, hát kell, hogy legyen egy beteljesedés, amikor minden eljut a maga legfelsőbb fokára, amikor minden küzdelem, áldozat, szeretet, érzelem, jóakarat valahogy egybeforr és egy egésszé lesz.”
Hát ezt nevezzük mi jobbhíján mennyországnak, üdvösségnek. Isten végső szeretetében egyesülő, nagy, föltámadt életnek. Szinte követeli az ember szíve, lelke ezt, hogy az az élet, ami értelmes, az az élet, amelyben ott van a szeretet, az be kell, hogy teljesedjék. És ma ezt is ünnepeljük, hogy a mi teremtő Istenünk az ilyen teljes és értelmes életet ajándékoz nekünk, amit ráadásul még elrontani se tudunk annyira, hogy ez ne így legyen, mert benne, általa mindig visszatérhetünk és mindig megújíthatjuk az életünket.
Erről is tanulságot tesz a megkeresztelt ember számára húsvét ünnepe.
Ezért fontos, hogy valahogy ennek a gyertyának a fénye úgy lobogjon a szívünkbe, kísérjen el bennünket, ez a pici, törékeny fény, a kétségeink, a nehézségek idején is úgy adjon irányt, hogy: „Igen, hát erre kell mennünk.”
Talán tudjátok, hogy amikor a profi táncosok nagy színpadokon táncolnak, pörögnek, forognak, akkor valahol ott a karzat alatt, velük szemben szokott égni egy piros fény, amit senki más nem vesz észre, de ez a táncosok számára mindig az irányfény. Mindig oda tudják vetni a tekintetüket egy pillanatra, hogy tudják, hogy hol a közép, hol az egyensúly.
Krisztus fénye, a húsvéti gyertya fénye, az örökmécses fénye, ahol az Eucharisztia őrzése van, mindig egy iránymutató, hogy tudjuk, hol a közép, hol az egyensúly, hol a Krisztus, hol van életünk reménye, hol van a mi hitünk öröme.
Ennek a hitnek az örömét halljuk meg most húsvéti módon mindannyian! A legősibb formula szerint, úgy, ahogy tegnap éjszaka, úgy valljuk meg most is hitünket, így vallottuk ezt meg a keresztségünkkor és az első áldozáskor, a bérmáláskor is, tegyük ezt húsvét szent napján! A húsvét szent titka által a keresztségben mindannyian eltemetkeztünk Krisztussal együtt, hogy vele együtt járjuk az életünk útját. Ezért a nagyböjt 40 szent napjának megtartása után újítsuk meg keresztségi fogadásunkat!
P. Ábrahám Béla SDB
Elhangzott Nyergesújfalun 2026. április 5-én, húsvét vasárnap
