Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Húsvét 2. vasárnapja
Húsvétkor ünnepeljük Krisztus földtámadását. A húsvéti hit első jele az üres sírbolt. De ez nem elegendő húsvét hitéhez. Többre van szükségünk. Talán Péternek és Jánosnak, akik odafutottak a sírhoz és benéztek, és azt írja János, hogy láttak és hittek, nekik elég volt. De nekünk ma többre van szükségünk, és megkapjuk ezt: Jézus nemcsak, hogy az üres sír jelét adja nekünk a húsvéti hit alapjának, hanem a találkozásait, megjelenéseit, amelyekről aztán az apostolok tanúskodnak.
Jézus nem véletlenül maradt velünk 40 napon át azért, hogy az apostoloknak újra és újra megjelenve megtanítsa őket arra, hogy mit is jelent az ő föltámadása, és ne csak tanuljanak ezekből a találkozásokból, hanem hitet merítsenek. Egy olyan hitet, amiről aztán életük teljességében tanúskodni is fognak. Hogy ez legyen az életük legmeghatározóbb élménye. Hogy „láttuk az Urat, hogy találkoztunk vele, ahogy együtt ittunk és ettünk vele, hogy beszéltünk vele”... Vagy ahogy a mai evangéliumban látjuk, ahogy megérinthettük a Szent Sebeket, ahogy Tamást bíztatja Jézus. Ezek a jézusi megjelenések, amikor feltárja magát, föltámadott, megdicsőült testében istenfiúságát és győzelmét, ez elsősorban az apostolok hitét erősíti meg. De ez jelenti azt, hogy erre az erős apostoli hitre és az ő tanúságtételükre tud ráépülni a mi hitünk, ahogy azt olvastuk is a szentleckében, hogy akik már nem látták és mégis hisznek benne.
Ebben a mai evangéliumban Jézus kétszer is megjelenik a tanítványoknak, mind a kétszer azzal köszönti őket, hogy: „Békesség nektek!” Mondhatnánk, hogy ebben semmi különös nincsen, hiszen a „Shalom”, „Shalom alechem” zsidó köszönés, mint a mai napig, lényegileg bárhol egymást köszöntve természetes, és annyit jelent, hogy igen, békesség. Ezt az ősi, Istenitől kapott legfőbb áldást kívánja másiknak: a békességet. Ami így, önmagában is egy Isteni ajándék, egy szent, egy szép dolog, amire ember Isten nélkül nem képes, látjuk a mai forrongó, hadakozó, gyűlölködő világban, de itt azért azt látjuk Jézus kiegészítő szavaiból, tanításaiból, aztán meg is értjük, hogy ennél is többet jelent. Ez a „békesség nektek” már nemcsak a teremtett rend világában, emberek közötti, Istentől kapott békességet jelenti, hanem az Istennel való kiengesztelődést jelenti. Azt jelenti, hogy az ember, aki méltatlan az Isten színe elé állni bűneivel, nyomorával, hibáival, vétkeivel, azt Isten magához emelte, hogy Isten utána ment nemcsak Ádámnak a bűne után: „Ádám, hol vagy?”-, hanem utána megy az emberiségnek, és utána megy személyesen mindannyiunknak a bűnünkben és hibánkban, és keres bennünket. Talán a teológusok még ilyet is mernek mondani, hogy ez a mindenható, örök és hatalmas Isten egyik leggyengébb pontja, hogy vágyik az emberre, hogy keresi az embert, hogy ki akar engesztelődni vele és magához akarja ölelni. Persze mindezt úgy, hogy egyfajta vonzással, szeretettel, irgalmassággal, hiszen nem akarja felülírni az ember méltóságát, szabad akaratát, személyes döntését.
Isten irgalmas szeretettel keresi az embert, és éppen ezért mi nem is igazából valamilyen vallásban élünk, mert a vallás alapvetően arról szólna, hogy az ember keresi az Istent, és próbálja valahogy meghódítani áldozatokkal, adományokkal, imádságokkal. A kereszténységben ez pont a feje tetején áll, azaz rendezetten, mint ahogy az mi emberi gondolkodásunkban, hogy Isten keres téged, Isten keres minket. Nekünk nem kell semmilyen extra mutatványokat prezentálnunk, és nem kell elkábítanunk, és elszórakoztatnunk, és valahogy a magunk oldalára csábítanunk az Istent, mint a pogány vallások tanítják, hanem Isten keres téged. És ez annyira megjelenik a mai evangéliumban, hogy nemcsak a „békesség nektek” és a kiengesztelődés ajándéka, hanem ahogy Jézus Tamással találkozik.
Eleve érdekes, hogy a föltámat Jézusban semmi triumfalizmus nincsen, semmi dicsőséges megnyilvánulás nincsen. Egyszer sem mondja azt az apostoloknak, hogy: „Hát gyerekeim, hát ti azt mondtátok a vacsoránál még, hogy veled vagyunk, kitartunk melletted, aztán úgy szétszaladtatok, hogy a kereszten hiába néztem körül, csak egy volt ott a legfiatalabb az anyámmal. A többiek…” Nem kéri számon Jézus, hogy: „Hol voltatok az én keresztutamon, miért nem voltatok velem és mellettem?” Nem kéri számon Jézus tőlük, hogy miért szaladtak szerte szét, hanem finom szeretettel, mint egy újra összegyűjti őket, Jeruzsálemben és Galileában. Újra megjelenik nekik és kifejezi az ő szeretetét irántunk, olyannyira, hogy még Tamásnál sem hangzik el semmilyen számunk kérő mondat.
Tamás nincs ott, amikor megjelenik Jézus, a többiek lelkesen mondják, hogy: „Láttuk az Urat!, ő meg azt mondja, hogy: „Hát, én nem hiszem, csak ha…” - és milyen jó ez a tamási kétkedés a mi számunkra! Tamásnak a kétkedése, és nem mondanám itt azért hitetlennek, hanem inkább ilyen kétkedőnek, azt a gyümölcsöt és ajándékot adja majd, hogy neki külön, erőteljesebben föltárja Jézus az ő szent sebeit és megmutatja azokat.
Tamásnak talán nem is az a legfőbb bűne, az már csak egy következmény, hogy ő kételkedik a többiek szavában. A baj az, amért ő a kétség útján kell, hogy járjon, és bizonytalanságban kell, hogy legyen egy ideig Jézussal kapcsolatban, hogy nincs ott a közösségben, nincs együtt a többiekkel, elszakadt tőlük. Mint mondhatnánk, hogy elszakadt az egyháztól, hiszen akkor és ott ők voltak az egyház, az egyház közössége.
És Tamás külön utakon jár, elszakad, nem tart együtt a csapattal, és kimarad abból az élményből, abból a nagyon fontos eseményből, hogy Jézussal, a Földtámadottal találkozzék. Azt gondolom, mai vasárnapnak ez egy nagyon fontos tanítása mi számunkra, hogy Jézussal a Földtámadottal az ő közösségében tudok találkozni. Ahova ő meghív engem, és meghív bennünket. Nincs magán Krisztus, és nincsenek külön utak Jézushoz. Jézus az apostolok tanúságtételére épülő Anyaszentegyházban mutatja meg magát, nyilvánítja ki magát, adja nekünk magát. És ha ezt az apostoli tradíciót és az Anyaszentegyházat félredobjuk, akkor a külön utainkon csak egy hamis Krisztussal találkozhatunk.
Nincs olyan, hogy hiszek a magam módján, mert nincs magam módján Krisztus. Apostoli módon való Krisztus van, aki az apostolok számára azért mutatta meg magát, hogy az ő tanúságtételükre épülhessen a mi hitünk. Az egy szent katolikus és apostoli Anyaszentegyházban.
Ma, amikor sajnos az individualizmus mindent legyőz és mindent szétrombol, vállalkozásokat, de hát még drámaibb, amikor családokat és barátságokat, akkor sokszor azt látjuk, hogy az egyházat is. Mert kényelmesebb egy magam számára berendezett Krisztus, mint egy olyan, aki az egyház közösségében áll elénk, akit nem a saját vágyaim, a saját elgondolásaim szerint alakítom. Hiszen itt az a lényeg, hogy nem én alakítom Krisztust, hanem ő alakít engem.
És nagyon sokszor azt látjuk, hogy az Apostoli Anyaszentegyházhoz tartozás, mint egy közösséghez tartozás, az felelősséggel, kötelezettségekkel, nehézségekkel jár. És nem azt látjuk benne, hogy örömmel jár is, erővel, támogatással. És amíg bizony a kötelezettség részt érezzük benne elsősorban, addig talán egyszerűbbnek tűnik egy kötelezettségek nélküli, magán Krisztus kialakítása és egy magán vallásosság, ami persze csapda, hiszen bálványimádáshoz és csalódáshoz fog vezetni. Majd persze a csalódást visszavezetem az eredeti Krisztusra, és azt tagadom meg, akit korábban elhagytam.
Látszik a mai Apostolok Cselekedete olvasmányból is, hogy mennyire fontos a krisztusi közösség. Azt mondja - ez volt az első mondat ma, mint Isten igéje -, hogy a jeruzsálemi hívek állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. Ez az ősegyház képe, amit elénk ad, mint egyház. Állhatatos kitartás, azaz nem kedv, nem hangulat, hanem elkötelezettség, a hit teljes önátadása, de nem akármiben.
Az apostolok tanításában ez a kérügma, az isteni Ige hirdetése, a Krisztusról szólt tanúságtétel, a tanítás mellett az apostolok közösségében, az agpéban, a közösségi szeretetben, amelyet megéltek a kenyértörésben - ez a mi mai szentmisénk -, és az imádságban. Imádságban egymást hordozva. Ez a mi útunk is, csak ez lehet a mi útunk is, hogy akár az individualizmust, akár a hamis Krisztus kísértését le tudjuk győzni, és hogy lássuk az Urat, és hogy mi is a szent sebeit megérinthessük, és ez erőt és életet adjon nekünk.
Tamás megkapja azt az élményt, és közvetíti is felénk tanúságtételével, hogy ő Jézus kezén és lábán a sebeket látja.
Ezek a sebek a téged kereső Jézus szeretetének sebei.
Általában a szeretet sebekkel jár. A szeretet fáradtsággal jár, a szeretet munkával jár, a szeretet küzdelemmel jár, a szeretet áldozattal jár, a szeretet sebekkel jár. Krisztus szent sebei, amelyekre föltekintünk, az értünk való szeretetből megnyilvánuló, a nekünk Istennel való kiengesztelődést és békességet hozó szeretetnek a sebei.
Krisztus ma így köszönt téged: „Békesség neked! Kiengesztelődtem az atyával, legyőztem a bűnt, legyőztem a halált, legyőztem a gonoszt. Meghívlak egy életközösségre.” Mi pedig ugyanazt válaszolhatjuk, mint Tamás apostol: „Én Uram, én Istenem!” - leborulva előtte, hálát adva neki. Ezzel a leboruló háladással mondjuk el most a hitvallásunkat!
P. Ábrahám Béla SDB
Elhangzott Nyergesújfalun, 2026. április 12-én.
Szaléziak.HU
