Főoldal / Szalézi világ / Tiszteletreméltó Carlo Crespi atya, „a remény tanúja és zarándoka”
Tiszteletreméltó Carlo Crespi atya, „a remény tanúja és zarándoka”
2025-07-06 Tegnap | #Szalézi világ
életszentség • szentség •
Carlo Crespi atya, egy ecuadori szalézi misszionárius, a hitnek és a reménynek szentelte életét. Utolsó éveiben a Segítő Szűz Mária szentélyében vigaszt nyújtott a hívőknek, optimizmust keltve még a válságos pillanatokban is. A teológiai erények példaértékű gyakorlása, amelyet az őt ismerők tanúságtétele is kiemelt, a nevelés iránti elkötelezettségében is kifejeződött: iskolák és intézetek alapításával új perspektívákat kínált a fiataloknak. Rugalmasságának és odaadásának példája továbbra is megvilágítja a közösség lelki és emberi útját. Öröksége fennmarad és hívők generációit inspirálja.
Élete utolsó éveiben Carlo Crespi atya (Legnano, 1891. május 29. – Cuenca, 1982. április 30.), egy ecuadori szalézi misszionárius, fokozatosan félretette ifjúkori tudományos törekvéseit, a legszükségesebb dolgokkal vette körül magát, és lelki növekedése megállíthatatlannak tűnt. A Segítő Szűz Mária szentélyben látható, amint a Szűzanya iránti áhítatot terjeszti, gyónásokat hallgat meg és végtelen sor hívőnek ad tanácsot, akik számára az időbeosztás, az étkezés és még az alvás sem számít. Ahogyan azt egész életében példamutató módon tette, tekintetét az örök javakra szegezte, amelyek most közelebbinek tűntek, mint valaha.
Megvolt benne az az eszkatológiai remény, amely összefügg az ember életbeli és halálon túli elvárásaival, jelentősen befolyásolva a világról alkotott képét és mindennapi viselkedését. Szent Pál szerint a remény nélkülözhetetlen összetevője az adott életnek, amely a másokkal való együttműködés és a szabadság kibontakoztatása által növekszik. A jövő így kollektív feladattá válik, amely emberként növekedésre késztet minket. Jelenléte arra hív, hogy bizalommal, találékonysággal és másokkal való kapcsolatteremtéssel tekintsünk a jövő felé.
Ez volt Crespi atya reménye! Nagy erény, amely – mint az iga karjai – a hitet és a szeretetet támogatja; ahogyan a kereszt harántkarja az üdvösség trónja, úgy a Mózes által a pusztában felemelt üdvözítő kígyó támasza is; híd a lélek számára, hogy a fénybe repülhessen.
Crespi atya által az összes erény gyakorlásában elért rendkívüli szintet egybehangzó módon hangsúlyozták a boldoggá avatási ügy egyházmegyei vizsgálata során meghallgatott tanúk, de ez Carlo Crespi atya dokumentumainak és életrajzi eseményeinek gondos elemzéséből is kiderül. A keresztény erények gyakorlása részéről – azok szerint, akik ismerték őt – nemcsak rendkívüli, hanem hosszú élete során végig állandó is volt. Az emberek hűségesen követték őt, mert mindennapi életében a teológiai erények gyakorlása szinte természetesen ragyogott, amelyek közül a remény különösen kiemelkedett a nehéz pillanatokban. Reményt hintett az emberek szívébe, és ezt az erényt a legmagasabb szinten élte meg.
Amikor a „Cornelio Merchan” iskolát tűzvész pusztította el, a füstölgő romok előtt könnyek között összegyűlt embereknek ő, még könnyek között is, állandó és rendkívüli reményt mutatott, bátorítva mindenkit: „Pachilla nincs többé, de építünk egy jobbat, és a gyerekek boldogabbak és elégedettebbek lesznek.” Soha nem hagyta el a keserűség vagy a fájdalom szava az elveszett dolgok miatt.
Don Bosco és Margit mama iskolájában a reményt a maga teljességében élte és tapasztalta meg, mert az Úrba vetett bizalommal és az isteni Gondviselésben reménykedve, költségvetés nélkül is nagyszerű műveket és szolgálatokat hozott létre, még akkor is, ha soha nem volt szűkében a pénznek. Nem volt ideje izgulni vagy kétségbeesni, pozitív hozzáállása bizalmat és reményt adott másoknak.
Carlo atyát gyakran úgy jellemezték, mint akinek a szíve tele volt optimizmussal és reménnyel az élet nagy szenvedéseivel szemben, mert hajlamos volt az emberi eseményeket, még a legnehezebbeket is relativizálni; népe körében a remény tanúja és zarándoka volt az élet útján!
Hogy megértsük, hogyan és mely területeken talált konkrét kifejezést a remény erénye a tiszteletreméltó életében, igen tanulságos az a beszámoló, amelyet maga Carlo Crespi atya tesz 1925-ben Cuencából Don Filippo Rinaldi rendfőnöknek küldött levelében. Ebben, elfogadva kitartó kérését, elmesél neki egy első személyben átélt epizódot, amikor egy kivarai asszonyt vigasztalva fia korai elvesztése miatt, bejelenti neki a vég nélküli élet jó hírét: "Könnyekig hatódva léptem az erdő tiszteletreméltó leányához, akinek a haja lobogott a szélben. Biztosítottam róla, hogy fia jól halt meg, hogy halála előtt csak távoli anyja neve volt az ajkán, és hogy egy különlegesen készített koporsóban temették el, lelkét pedig a nagy Isten bizonyosan a Paradicsomban tartotta […]. Ezután nyugodtan válthattam néhány szót, és a keresztény hit és remény édes balzsamát árasztottam a megtört szívbe.”
A remény erényének gyakorlása párhuzamosan fejlődött más keresztény erények gyakorlásával, bátorítva azokat: hitben, reményben és szeretetben gazdag ember volt.
Amikor Cuenca társadalmi-gazdasági helyzete a huszadik században jelentősen romlott, és ez fontos következményekkel járt a lakosság életére nézve, volt annyi megérzése, hogy a fiatalok emberi, kulturális és spirituális szempontból történő formálásával a jobb élet és jövő reményét vetheti beléjük, segítve ezzel az egész társadalom sorsának megváltoztatását.
Crespi atya ezért számos kezdeményezést indított Cuenca fiataljai javára, mindenekelőtt az iskolai oktatással kezdve. A „Cornelio Merchan” szalézi népiskola; a szalézi tanároknak szánt Orientalista Normál Kollégium; a művészeti és kézműves iskolák – amelyek később „Técnico Salesiano”-vá és a Felsőoktatási Intézetté váltak, amelyek csúcspontja a Szalézi Politechnikai Egyetem volt – megerősítették Isten Szolgájának azon vágyát, hogy Cuenca lakosságának jobb és számosabb kilátást kínáljon a lelki, emberi és szakmai fejlődésre. A fiatalokat és a szegényeket elsősorban Isten örök életre szánt gyermekeinek tekintik. boldogságot, Crespi atya tehát egy olyan emberi és társadalmi előmozdítás révén érte el, amely képes volt egy tágabb dinamikába, az üdvösség dinamikájába belefolyni.
Mindezt kevés gazdasági eszközzel, de a fiatalok jövőjébe vetett bőséges reménnyel valósította meg. Aktívan dolgozott anélkül, hogy szem elől tévesztette volna küldetésének végső célját: az örök élet elérését. Pontosan ebben az értelemben értette meg Carlo Crespi atya a remény teológiai erényét, és ebből a perspektívából indult ki egész papsága.
Az örök élet megerősítése kétségtelenül Carlo Crespi atya írásainak egyik központi témája volt. Ez a tény segít megérteni azt a nyilvánvaló jelentőséget, amelyet a remény erényének tulajdonított. Ez a tény világosan mutatja, hogy ennek az erénynek a gyakorlása hogyan hatotta át folyamatosan Isten Szolgájának földi útját. Még a betegség sem olthatta ki azt a kimeríthetetlen reményt, amely mindig is éltette Crespi atyát.
Röviddel földi léte befejezése előtt Don Carlo kérte, hogy adjanak neki egy feszületet. Halála 1982. április 30-án, délután 5:30-kor következett be a cuencai Santa Inés Klinikán bronchopneumonia és szívroham következtében.
Isten Tiszteletreméltó Szolgájának személyes orvosa, aki 25 éven át, egészen haláláig, közvetlen tanúja volt annak a nyugalomnak és tudatosságnak, amellyel Crespi atya, aki mindig az ég felé tekintett, megélte a Jézussal való régóta várt találkozást, a tárgyaláson ezt vallotta: „ Számomra különleges jel éppen az a hozzáállás, hogy egy egyszerű emberi cselekedettel, nevetéssel és viccelődéssel kommunikált velünk, és amikor látta, hogy az örökkévalóság kapui nyitva állnak, és talán a Szűzanya várja őt, elhallgattatott minket, és mindannyiunkat imádkozásra késztetett .”
Carlo Riganti, a Carlo Crespi Egyesület elnöke
donbosco.press/Szaléziak.HU
