Főoldal / Szalézi világ / Uram add, hogy soha ne hagyjam abba a csodálkozást - februári rendfőnöki üzenet
Uram add, hogy soha ne hagyjam abba a csodálkozást - februári rendfőnöki üzenet
2021-02-11 Csütörtök | #Szalézi világ | KIEMELT | ARCHIVÁLT
Ez az én imádságom, miután több mint száz országot látogattam végig, ahol jelen vannak a szaléziak.
Nemrég ünnepeltük Don Boscót, egy kicsit másképp, mint az elmúlt években, mert a világjárvány még tart és ez sok dolgot befolyásol. Márpedig ebben a helyzetben is észre kell vennünk a remény fényeit.
A Castelnuovóban bemutatott újmiséje estéjén Giovanni Bosco gyermekkorának utcáin keresztül édesanyjával együtt visszatért Becchibe. Ők ketten együtt, a felszentelt fiú és az anya, tele izgalommal és boldogsággal. Rejtélyes párként baktattak fel a dombra: az angyalok biztosan vigyáztak rájuk. Ekkor János elmondta az ő személyes Magnificat-ját: „Amikor közel voltam azokhoz a helyekhez, ahol gyermekként éltem, és megint láttam azt a helyet, ahol a kilenc éves kori álmomat láttam, nagyon meghatódtam. Azt mondtam: »Mennyire csodálatosak a Gondviselés útjai! Isten felemelt a földről egy szegény fiút azért, hogy kedvencei közé helyezze.«”
A Magnificat szellemében döntöttem úgy, hogy megosztom veletek a címben szereplő imádságot, azt ahogyan én szoktam imádkozni az utóbbi években. Az elmúlt hat évben, a világjárvány előtt, meglátogattam a világ száz országát, ahol a szaléziak jelen vannak, a szerzetesek és a Szalézi Család úgy általában. Csodálatos, ám hatalmas kihívást jelentő feladat volt. De megismertem olyan hihetetlen, annyira lenyűgöző, értékes, sokszor fájdalmas élethelyzeteket, hogy ez lett az imám, amit minden nap elmondok: „Uram add, hogy soha ne hagyjam abba a csodálkozást”, hogy mindig rá tudjak csodálkozni a világra.
- Mindig rá fogok csodálkozni azokra az asszonyokra, akikkel a dél-szudáni (Juba) menekülttáborban találkoztam, milyen méltósággal élik az életüket és nevelik egyedül gyermekeiket (a férjek vagy meghaltak, vagy eltűntek). Add Uram, hogy mindig legyen szándék, hogy mint szaléziak elkísérjük mindazokat az embereket, akiknek nincs semmijük és senkijük.
- Nem tudok nem meglepődni annak az örömnek a láttán, amivel Kolumbiában találkoztam, Medellínben, azoknak a fiataloknak az arcán, akik az ottani „Don Bosco Városban” élnek. Ők itt folytatták tanulmányaikat, miután hónapokig katonák voltak, a FARC gerillái (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői). Most, ezek a gerilláktól megmentett fiatalok mosollyal az arcukon, reménnyel a szívükben élnek ott.
- Rá kell csodálkoznom arra a jóra, amit Észak-Kenyában, a kakumai menekülttáborban tesz a szalézi közösség. Ez az ENSZ menekülttábora, szinte már város a maga több mint 3000.000 lakójával. Ezekben a táborokban az egyik szabály az, hogy este senki nem tartózkodhat a táboron kívül, de Don Bosco személye és az ő nevelési módszere lehetővé tette számunkra, hogy legyen ott egy házunk, egy iskolánk, hogy szakmát taníthassunk és lelkipásztori feladatokat lássunk el.
- Nem tudok nem rácsodálkozni arra, mennyire közel éreztem magamat „Villas” csodálatos „népéhez” Argentínában, Buenos Airesben. Így nevezik ennek a hatalmas városnak a szélén lévő részeket, ahol a „curas villeros”-ok dolgoznak, azok a papok, akiket Ferenc pápa úgy szeret. Ott vannak a mi rendtársaink és a szalézi nővérek is.
- Csodálattal tölt el azoknak a gyermekeknek a mosolya, akiket mi mentettünk meg az utcától és fogadtunk be házainkba. „Utcagyerekek” Kolumbiában, Sierra Leonéban vagy Angolában, Indiában. Sok szalézi „csodát” láttam, amikor a rendtársak éjjel mennek oda, ahol ezek a fiatalok élnek és alszanak, ahol mindenféle vegyszereket, ragasztókat szippantanak, ami tönkreteszi a tüdőt; megkeresik őket, amíg végül elfogadják a segítséget és elmennek a szalézi házba mosakodni, enni és akár ott is maradhatnak, ha akarnak. Igazi csoda ez, sok életet mentett és ment meg.
- Szüntelen imádkozom azért, hogy mindig rá tudjak csodálkozni azokra a fiatal animátorokra, diákokra, damaszkuszi és aleppói egyetmistákra, a bennük lakó reményre és méltóságra, akik a szalézi rendtársakkal együtt minden nap több száz fiatalt fogadtak a háború alatt. Nem hallottam őket panaszkodni. Hallottam, ahogy beszélgetnek a háborúról, a különböző érdekekről a nemzetek között, de megadták egymásnak a tiszteletet és a szolidaritást, láttam testvériességet és hitet. És kértem az Urat, hogy soha ne felejtsem el, hogy ott a háború közepén, egy teljesen szétlőtt városban mennyi méltósággal élték az életüket azok az emberek. Ilyen háborús közeget azelőtt csak filmen láttam. Ott lenni egész más volt.
- És kérem az Urat, hogy mindig csodálattal tekintsek az őslakosokra Brazíliában, Paraguayban vagy Ecuadorban. Amikor lehetőségem volt találkozni velük, csodálattal néztem életüket, valamint a rendtársak és a nővérek életét, akik már régóta osztoznak velük a mindennapokban.
Ezért kérem az Urat, hogy segítsen nekem rácsodálkozni, mert a csodálat hálát ébreszt bennem Isten, az élet és azok iránt, akik oly sokat tettek másokért, és akiknek én csupán hírmondója vagyok. Don Bosco missziós álmai beértek, és messze meghaladták azt, amiről ő álmodni mert.
Ugyanakkor félek attól, hogy hozzászokom sok dologhoz, például, hogy a covid miatt elhunyt halottak száma csak egy érdekes számadat, miközben a számok mögött mennyi fájdalmas veszteség és csodálatos élet lehet. Nem akarok hozzászokni a fájdalomhoz, amit a migráció okoz és a tengerbe veszett halottakhoz, akik egy jobb élet reményében akarták elérni Európa partjait, vagy a folyót átszelve az Egyesült Államokat.
Nem akarom, hogy elmúljon a fájdalom, amit azokért érzek, akiket a maffia kihasznál, becsap, jobb életet ígér, majd prostitúcióra kényszeríti őket, a szabadulás minden reménye nélkül.
Nem akarok hozzászokni ahhoz a gondolathoz, hogy nem tehetünk semmit a társadalomban.
Nem akarok hozzászokni az ételért sorbanállók látványához a „fejlett” világ nagyvárosaiban. Mennyi fájdalmas életút.
Érzékeny akarok maradni erre, amilyen érzékeny egy friss seb.
Kedves olvasók, ez az én egyszerű és alázatos üzenetem nektek, mert tudom, hogy sokakban feléledt a tudatosság, mert tudom, hogy sokan vannak közöttünk azok, akik hiszik, hogy valóban lehetséges változtatni és javítani számos helyzeten.
Kívánok reménnyel teli 2021-et, merjetek álmodni, engedjétek, hogy az élet szépsége és hitetlensége meglepjen benneteket, ugyanakkor ne szokjatok hozzá ahhoz, ami nem kellene, hogy létezzen.
Köszönöm, hogy mellettünk vagytok barátként, osztozva velünk abban a hitben, hogy jobb világot teremteni igenis lehetséges.
Don Ángel Fernández Artime SDB, rendfőnök
Szaléziak.HU
