Vatikán - Az új szentek a hit lámpásaként sugározták Krisztus fényét
2025-10-19 Ma | #Egyház
szentté avatás • FMA • Vatikán •
2025. október 19-én, a Missziók vasárnapján a Szalézi Család szíve az egész világon együtt dobbant a Vatikánnal: Troncatti Mária missziós nővér, a Segítő Szűz Mária Leányainak tagja az új szentünk!
A Segítő Szűz Mária Leányai (FMA), az FMA Intézet társalapítója, Mazzarello Szent Mária Domenica utáni első szentté avatása öröm az egész Szalézi Család és mindazok számára, akik osztoznak missziós szellemében és a leginkább rászorulók iránti törődésében – ezek a tulajdonságok jellemezték egész életét, és különösen az ecuadori betegek és őslakosok iránti szolgálatát.
2025. október 19-én, vasárnap délelőtt Leó pápa a szentek sorába iktatott két vértanút, Pietro To Rot katekétát és Ignazio Choukrallah Maloyan püspököt, Maria Troncatti, Vincenza Maria Poloni és Carmen Rendiles Martínez szerzetesnőket, valamint Bartolo Longo és José Gregorio Hernández Cisneros világi hívőket. Az ünnepélyes szentmisén Leó pápa arra buzdított, hogy szüntelenül és állhatatosan imádkozzunk, mert az igazi hit az imából táplálkozik.
Az új szentek a hit lámpásaként sugározták Krisztus fényét – Leó pápa homíliája
Az üdvösség az örök élet ajándéka, amelyet az Atyától kapunk a Fiú által a Szentlélek erejével. Isten mindenütt ott van, ahol az ártatlanok szenvednek, mindig meghallja az elnyomottak kiáltását, átölel bennünket, hogy Őhozzá hasonlóvá tegyen minket – tanította szentbeszédében XIV. Leó pápa.
Az Úr számára a legértékesebb az Isten és az ember közötti szeretetkapcsolat
Kedves fivérek és nővérek! A kérdés, amely lezárja az előbb hirdetett evangéliumi szakaszt, megnyitja elmélkedésünket: „amikor eljön az Emberfia, gondoljátok, talál hitet a földön?” (Lk 18,8) – kezdte homíliáját XIV. Leó pápa. Ez a kérdés feltárja számunkra, hogy mi a legértékesebb az Úr szemében: a hit, vagyis az Isten és az ember közötti szeretetkapcsolat – szögezte le a Szentatya, utalással az új szentek példájára, akik Isten kegyelmével ébren tartották a hit lámpását, sőt, maguk is lámpásokká váltak, Krisztus fényét sugározva.
Hit nélkül a földi javak elveszítik értelmüket
A hit az anyagi és kulturális, tudományos és művészi javak felett áll, nem azért, mintha meg kellene vetnünk ezeket a javakat, hanem azért, mert hit nélkül elveszítik értelmüket – állapította meg a pápa, majd rámutatott, hogy az Istennel való kapcsolat rendkívüli jelentőségű, mert Isten hozott létre mindent a semmiből az idők kezdetén, és a semmiből menti meg mindazt, ami az időben elmúlik. Egy hit nélküli földet Atya nélkül élő gyermekek népesítenének be, vagyis üdvösség nélküli teremtmények lennének.
Hit nélkül nem reménykedhetünk az üdvösségben
Jézus, Isten emberré lett Fia, éppen ezért teszi fel kérdését a hitről: mi történne, ha a hit eltűnne a világból? Az ég és a föld továbbra is olyanok maradnának, mint azelőtt, de szívünkben nem lenne többé remény. A halál legyőzné mindenki szabadságát. Az élet utáni vágyunk a semmibe zuhanna. Istenbe vetett hit nélkül nem reménykedhetünk az üdvösségben. Jézus kérdése azonban csak akkor nyugtalaníthat bennünket, ha elfelejtjük, hogy maga Jézus tette fel. Az Úr szavai valóban mindig evangéliumok, vagyis az üdvösség örömhírének hirdetése – fejtette ki szentbeszédében Leó pápa.
Az ima táplálja a lelki életet
Ez az üdvösség az örök élet ajándéka, amelyet az Atyától kapunk a Fiú által a Szentlélek erejével. Éppen ezért Krisztus arról beszél tanítványainak, hogy „szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk 18,1). Mint ahogy nem fáradunk el a lélegzésben, ugyanígy ne fáradjunk el az imádságban sem! Ahogyan a lélegzet a test életét táplálja, úgy az ima a lélek életét táplálja: a hit ugyanis imádságban nyilvánul meg, és az igazi ima a hitből él. Jézus egy példázattal mutatja meg nekünk ezt a kapcsolatot – utalt a pápa a XXIX. évközi vasárnap evangéliumi szakaszára. Egy bíró süket marad egy özvegyasszony kérelmeire, de kitartása végül cselekvésre készteti. Első pillantásra ez a szívósság számunkra a remény szép példájává válik, különösen a megpróbáltatások és gyötrelmek idején. Az özvegyasszony állhatatossága és a bíró magatartása, aki kénytelen-kelletlen cselekszik, azonban egy provokatív kérdést készít elő Jézus részéről: Isten, a jó Atya, „Vajon nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? (Lk 18,7).
Isten mindig meghallja a szenvedők kiáltását
A pápa arra buzdított, hogy ezek a szavak visszhangozzanak lelkiismeretünkben: az Úr azt kérdezi tőlünk, hisszük-e, hogy Isten mindenki számára igaz bíró. A Fiú azt kérdezi tőlünk, hisszük-e, hogy az Atya mindig a mi javunkat és minden ember üdvösségét akarja. Ezzel kapcsolatban két kísértés próbára teszi a hitünket: az első kísértés a gonosz botrányából merít erőt, azt sugallva, hogy Isten nem hallja meg az elnyomottak sírását, és nem érez könyörületet az ártatlan fájdalmával szemben. A második kísértés annak az igénye, hogy Istennek úgy kellene cselekednie, ahogy mi akarjuk: ilyenkor az imádság átadja helyét egy parancsnak, hogy megtanítsuk Istennek, hogyan legyen igazságos és hatékony.
Jézus, a gyermeki bizalom tökéletes tanújaként megszabadít minket mindkét kísértéstől.
Ő az ártatlan, aki különösen szenvedése idején így imádkozik: „Atyám, … ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd” (vö. Lk 22,42). Ugyanezek a szavak hangzanak el a Miatyánk imában, amelyet a Mester hagyott ránk. Bármi is történjen, Jézus Fiúként bízik az Atyában; ezért mi az ő nevében hirdetjük: „Valóban méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenütt hálát adjunk néked, Szentséges Atyánk, mindenható örök Isten, szeretett Fiad, Jézus Krisztus által – idézte a pápa a Római Misekönyv szavait. (II. Eucharisztikus ima).
Krisztus mindig velünk van szenvedésünkben
Az egyház imája emlékeztet minket arra, hogy Isten mindenkinek igazságot szolgáltat, életét ajándékozva mindenkinek. Így, amikor az Úrhoz kiáltunk: „Hol vagy?”, ezt az invokációt imává alakítjuk, és felismerjük, hogy Isten ott van, ahol az ártatlan szenved. Krisztus keresztje feltárja Isten igazságosságát, ami a megbocsátás. Isten látja a gonoszságot és magára véve megváltja azt. Amikor keresztre feszít bennünket a fájdalom és az erőszak, a gyűlölet és a háború, Krisztus már ott van értünk és velünk a kereszten. Nincs olyan sírás, amelyet Isten ne vigasztalna meg, nincs olyan könny, amely távol állna a szívétől. Az Úr meghallgat bennünket, magához ölel minket olyannak, amilyenek vagyunk, hogy átalakítson minket olyanná, amilyen Ő. Aki azonban visszautasítja Isten irgalmasságát, továbbra is képtelen rá, hogy irgalmat gyakoroljon embertársai felé. Aki nem fogadja el a béke ajándékát, nem tud békét adni másoknak.
Krisztust követve tanúskodjunk mindenkinek az Atya szeretetéről
Így megértjük, hogy Jézus kérdései erőteljes felhívásokat jelentenek a reményre és a cselekvésre: amikor az Emberfia eljön, talál-e majd hitet Isten gondviselésében? Ez a hit tartja fenn elkötelezettségünket az igazságosság mellett, mert hisszük, hogy Isten szeretetből üdvözíti a világot, megszabadítva minket az elkerülhetetlen végzetbe vetett hittől, a fatalizmustól. Tegyük fel tehát a kérdést magunknak: amikor halljuk a rászorulók hívását, tanúi vagyunk-e az Atya szeretetének, ahogyan Krisztus tanúskodott róla mindenki számára? Ő az alázatos, aki a hatalmaskodókat megtérésre hívja, Ő az igaz, aki igazzá tesz minket, ahogy az új szentek életében is láthatjuk, akik nem hősök vagy valamilyen eszme szószólói, hanem hiteles férfiak és nők – hangsúlyozta a Szentatya, majd sorra vette az új szenteket.
Közös hivatásunk, hogy szentekké váljunk
Krisztusnak ezek a hűséges barátai hitük miatt lettek vértanúk, mint Ignazio Choukrallah Maloyan püspök és Peter To Rot katekéta. Az evangélium hirdetői és misszionáriusok voltak, mint Maria Troncatti nővér; karizmatikus rendalapítók, mint Vincenza Maria Poloni nővér és Carmen Rendiles Martínez nővér. Buzgó szívükkel az emberiség jótevői voltak, mint Bartolo Longo és José Gregorio Hernández Cisneros. Leó pápa azért fohászkodott, hogy közbenjárásuk segítsen minket a megpróbáltatások idején és példájuk inspiráljon bennünket a szentté válás közös hivatásában. Miközben e felé a cél felé zarándokolunk, imádkozzunk fáradhatatlanul és állhatatosan tartsunk ki abban, amit megtanultunk, és szilárdan hiszünk (vö. 2Tim 3,14). A földi hit így támogatja az ég reményét.
vaticannews.va/Szaléziak.HU
