Főoldal / Szalézi világ / Venezuela – Egy szalézi misszionárius beszámolója a földrengés helyszínéről
Venezuela – Egy szalézi misszionárius beszámolója a földrengés helyszínéről
2026-07-28 Tegnap | #Szalézi világ
Ubaldino Andrade venezuelai szalézi misszionárius, aki általában a menekültekkel együtt dolgozik Afrikában, ideiglenesen visszatért hazájába, hogy meglátogassa családját. Tartózkodása alatt felkereste a földrengések által legsúlyosabban sújtott területeket, és együtt dolgozott a lakóhelyüket elhagyni kényszerült emberekkel, önkéntesekkel, egészségügyi dolgozókkal és családtagokkal, akik továbbra is szeretteiket keresik a romok között. Beszámolója egy olyan tragédiát tükröz, amely már nem kerül be a hírekbe, és amely elviselhetetlennek bizonyul a lakosság számára.
Több mint egy hónappal a június 24-én Észak-Venezuelát sújtó két, a Richter-skála szerint 7,2-es és 7,5-ös erősségű földrengés után a halálos áldozatok száma tovább emelkedik. A legfrissebb hivatalos adatok 5546 halálos áldozatról számolnak be; továbbá 16 740 ember megsérült, és 17 907-en elvesztették otthonukat, vagy nem tudnak visszatérni oda.
A venezuelai származású, Ubaldino Andrade szalézi misszionárius, akit mindenki csak „Uba” néven ismer, és dél-szudáni menekültekkel dolgozik Észak-Ugandában, La Guairába látogatott Jorge Bastidas szalézival és a venezuelai szalézi ifjúsági mozgalom egy tagjával. Ott olyan emberekkel találkozott, akik – annak ellenére, hogy kimerültek és már nem remélik, hogy túlélőket találnak – továbbra is keresik szeretteik holttestét. Íme a beszámolója:
„Sokan elvesztették a reményt, hogy élve megtalálják családtagjaikat, de abban még reménykednek, hogy legalább a holttestüket megtalálják. Az emberek továbbra is puszta kézzel ásnak” – hangsúlyozza a szalézi misszionárius.
Kiemeli, hogy nehéz felfogni a pusztítás mértékét, amíg az ember személyesen nem látogatja meg az érintett területeket. Teljes épületek romba dőltek, a felső emeletek pedig új földszintekké váltak, mivel több emelet is a romok alatt maradt.
„Ami a médián keresztül eljut hozzánk, semmi a tragédia mérhetetlenségéhez képest. Nincs olyan utca, ahol ne találnánk lerombolt épületet vagy házat” – magyarázza.
A pusztítással szembesülve a misszionárius kiemeli ezrek spontán mozgósítását. Caracasból és az ország más államaiból folyamatosan érkeznek vízzel, kávéval, rizzsel, arepával ( lepénykenyérrel ), ruhákkal, szerszámokkal és fáklyákkal megrakott járművek.
Az emberek által mutatott szolidaritás kiemelkedik egy elképzelhetetlennek tűnő tragédia közepette
„Nem csak azért jönnek, hogy nézelődjenek. Azért jönnek, hogy segítsenek, vigasztaljanak, rendet tegyenek és a testvéreikkel legyenek. Szent Pál szavait átfogalmazva: ahol bővelkedik a bánat és a szerencsétlenség, ott a szolidaritás, az együttérzés és a közelség is bővelkedik” – folytatja a szalézi.
Andrade atya és társai vizet, gyümölcsleveket, ruhákat, szappant, higiéniai termékeket és élelmiszert tudtak osztani a sátorvárosokban élő családoknak, akik elvesztették otthonukat, értéktárgyaikat, emlékeiket és még dokumentumaikat is.
A segélycsomagok között néhány egyszerű csokis keksz is volt. Egy orvos, aki több napnyi munka és alváshiány után kimerült volt, elmagyarázta nekik, mennyire fontos lehet egy ilyen látszólag jelentéktelen gesztus abban a pillanatban.
„Annyi szomorúság van itt, és olyan erős a halál szaga. Egy kis keksz nem kelti fel az étvágyat – a szomorúság valóban elviselhetetlen –, de eltüntetheti azt a keserű ízt, ami a szánkban van” – mondta az orvos Andrade atyának.
A szalézi szerzetes arról is beszél, hogy a gyerekek képesek megteremteni a normális élet kis szigeteit. „Egy nap a sátrak és a romok között találtunk egy csoport gyereket, akik egy régi, elhagyott autó belsejében játszottak, és a katasztrófa közepette úgy tettek, mintha normális életet élnének – póló nélkül, mert a hőség elviselhetetlen volt.” Az úgynevezett „ground zero”-ban (az epicentrumban), ahol egy, egyenként több mint 14 emeletes lakóházakból álló épületcsoport úgy összeroppant, mintha egy óriási szendvics lenne, az emberek továbbra is arra várnak, hogy a „vakondok” – szakmai képzéssel nem rendelkező hétköznapi emberek – behatoljanak a romok közötti résekbe, és továbbra is keressenek valakit. „Már nem sok nemzetközi csapat maradt. Az emberek viszont még mindig itt vannak: egyetemisták, venezuelai és külföldi orvosok, törvényszéki patológusok, ápolók és fiatalok, akik továbbra is ásnak és holttesteket keresnek” – folytatja a szalézi. Mindezeknek az embereknek lámpával ellátott sisakokra, meleg ruházatra, zseblámpákra és védőfelszerelésre van szükségük. Az egészségügyi dolgozók emellett szúnyoghálókat is kérnek, hogy elzárhassák a sátrakat, ahol dolgoznak, mivel elszaporodtak a legyek azokon a területeken, ahol még mindig holttesteket emelnek ki.
Fiatalok, egészségügyi dolgozók és önkéntesek kutatnak a romok között, szinte semmilyen erőforrás nélkül
Látogatása során Andrade atya találkozott egy nővel, aki még mindig több családtagját keresi. Ő és egyik gyermeke túlélte, mert nem voltak otthon, amikor a földrengések bekövetkeztek. „Azt mondta nekünk, hogy nem tudott sírni, mert erősnek kellett maradnia, hogy a gyermekei ne csüggedjenek. De meddig bírja ki az ember ilyen körülmények között?” – tűnődik Andrade atya, aki azt a csodát is kiemeli, hogy egy hónappal a földrengések után életben találtak valakit a környéken.
A misszionárius ezután arra figyelmeztet, hogy miután a kezdeti mentési szakasz véget ér, hamarosan egy ugyanilyen összetett feladat veszi kezdetét: egy traumatikus élmény pszichológiai következményeinek kezelése, amellyel sokan még nem tudtak megbirkózni.
A „MISIONES SALESIANAS” Missziós Iroda és a „Jóvenes y Desarrollo” nem kormányzati szervezet a maga részéről már több mint 350 000 eurót különített el a „Vészhelyzet Venezuela” kampányból, hogy a szaléziak segíthessék a lakosságot, és megkezdődhessen az újjáépítés tervezése.
A szaléziak válasza magában foglalja az élelmiszer, a víz, a gyógyszerek és a higiéniai termékek elosztását, valamint az egészségügyi és pszichoszociális támogatást, a gyermekvédelmet, a sürgősségi oktatást, valamint a sérült otthonok és infrastruktúra helyreállítását. Az egyik kezdeményezés hat hónapon keresztül nyújt támogatást 680 különösen kiszolgáltatott családnak Caracasban, La Guairában és Carabobóban. A plébániák, iskolák és szalézi központok továbbra is nyitva tartanak, hogy fogadják az embereket, tárolják és kiosszák a segélyeket. A szerzetesek, a fiatalok és az önkéntesek továbbra is naponta utaznak az érintett területekre, minden rendelkezésre álló erőforrással.
Vége a napnak, és Andrade atya így zárja beszámolóját: „Csendben, szótlanul térünk haza. De holnap egy másik nap lesz, és visszatérünk, megrakodva azzal, amit csak sikerül megszereznünk.”
ANS-Caracas/Szaléziak.HU
