Élete utolsó éveiben Don Bosco teste egyre hajlottabb és fáradtabb lett, lelke azonban egyre fényesebben világított. Franciaországban bőséges adományt kapott, de a Szent Szív-templom építése egy feneketlen kútnak tűnt, ezért ismételten adománygyűjtő korútra kellett vállalkoznia.
1884-ben még sok adósság volt, de üres volt a kassza. Súlyos betegsége ellenére Don Bosco így szólt környezetéhez:
– Vissza kell mennem Franciaországba.
Don Rua és Don Cagliero le akarták beszélni. Albertotti doktort hívták, hogy vizsgálja meg. Az orvos hosszas vizsgálat után határozottan mondta:
– Ha megérkezik Nizzába, számomra egy kész csoda lesz.
– Ha meghalok, bele kell nyugodnom – mondta halkan Don Bosco. – Ez azt jelenti, hogy az utazás előtt mindent rendeznem kell. Egy biztos, el kell utaznom.
Alig hagyta el a szobát, Albertotti doktor így szólt Don Ruának:
– Nagyon vigyázzanak rá. Nem csodálkoznék rajta, ha hirtelen meghalna anélkül, hogy észrevennék. Minden előfordulhat.
Don Bosco kérette az ügyvédet és a tanúkat, végrendelkezett. Majd hívatta Don Ruát és Don Caglierót, és átadta nekik a végrendeletét:
– Így rendelkeztem. Ti ketten vagytok az örököseim. Ha nem jövök vissza, ti már tudjátok, hogyan állnak a dolgok.
Don Rua fájó szívvel ment ki a szobából, Don Cagliero maradt, de a könnyeivel küszködött.
– Tényleg el akar utazni ilyen állapotban?
– Hát, tehetünk másként is? Te magad is látod, hogy nem tudunk fizetni. Ha nem utaznék el, hogyan tudnám fizetni az esedékes számlákat. Hagyjuk a gyerekeket is kenyér nélkül? Csak Franciaországban tudnak rajtam segíteni.
Don Cagliero könnyezett, erősen uralkodott magán, hogy ne fakadjon sírásra, majd hozzátette:
– Eddig mindig csodás módon tudtunk élni. Meglátja, hogy Mária most is segít bennünket. Ön utazzon, és mi imádkozunk.
– Igen, elutazom. Itt van a végrendeletem ebben a dobozban, vigyázz rá, mint egy utolsó emlékre.
Nem volt hosszú út, csak Dél-Franciaországot érintette, de jelentős adományt kapott. Colle gróf Toulouse-ban egymaga 150 000 lírát adott át neki egy összegben. Marseille-ben Don Rua aggódott egészségi állapota miatt, és az szerette volna, ha dr. Combal, egy híres orvos megvizsgálja. Az alapos vizsgálat után képletesen ezt mondta:
– Ön egy nagyon rongyos ruha. Ezt viselték hétköznap és ünnepnap. Csak egy mód van, hogy megmaradjon, be kell tenni a szekrénybe. Remélem, megértette, hogy teljes pihenést írok elő.
– Köszönöm, doktor úr, de ez az egyetlen orvosság, amit nem vehetek be.
A szükség még egy utolsó utazásra kényszerítette. 1886-ban, halála előtt mindössze két évvel, Spanyolországba utazott. Barcelonában megismétlődött a párizsi fogadtatás: zsúfolásig megtelt utak, tetőn ülő emberek, fáklyák… és rengeteg adomány. Kapott ajándékba Barcelonában egy hegyet is, amelyről a városra gyönyörű kilátás nyílt, sajátságos névvel: „Tibi dabo”, melynek jelentése: „Neked adom”.
Visszatért Dél-Franciaországba: Montpellier, Valenca, Grenoble. Lassan haladt Itália felé. Ez volt az utolsó hazatérése. Kíséretében hallották, amikor felsóhajtott:
– Minden a Szűzanya műve, minden annak az Üdvözlégy Máriának az eredménye, amit negyvenöt évvel ezelőtt egy szegény gyermekkel imádkoztam Torinóban az Assisi Szent Ferenc-templomban.
Forrás: Tersio Bosco - Don Bosco új életrajza, Don Bosco Kiadó, 2012
Szaléziak.HU
