A megelőző módszer 3/7 – Függelék a Szent Péter patronátus beiktatásához
2026-10-05 Ma | #Aktuális
Folytatjuk a harmadik résszel, amely Don Bosco megelőző módszerének főbb szövegeit mutatja be.
A klasszikus szöveg: a Nizza Marittima-i[1] függelék
1877 sorsdöntő év. Lanzóban megtartották az első Egyetemes Káptalant; kiadták a Szabályzatot; augusztusban pedig megszületett a Bollettino Salesiano. Ugyanebben a hónapban megjelenik a Nizza Marittimában található San Pietro patronátus megnyitásáról szóló olasz–francia kétnyelvű füzet, amelynek függelékében – bal oldalon olasz, jobb oldalon francia szöveggel – szerepelnek A megelőző módszer az ifjúság nevelésében oldalak. Don Bosco maga úgy határozta meg, hogy ez „egy füzet tartalomjegyzéke”, amelyet szívesen elkészített volna, de soha nem fejezte be.
Ez az egyetlen önálló szöveg, amit a saját módszeréről Don Bosco valaha is közzétett, és itt jelenik meg az a képlet, amely később az általános örökség részévé vált: értelem, vallás, szeretetreméltóság. Érdemes megemlíteni az eredeti célközönséget. Ez nem egy belső dokumentum. Jótevőknek és a francia közvéleménynek szól, egy olyan országban, ahol az oktatási kérdés épp aktuális téma, annak érdekében, hogy elmagyarázza, mik a szalézi művek és milyen kritériumok és alapelvek alapján működnek. Ez egy védelmező és népszerűsítő szöveg.
Aztán valami jelentős történik. Ugyanebben az évben, novemberben ugyanezek az oldalak bevezetőként jelennek meg a Szalézi Szent Ferenc Társaság házaira vonatkozó szabályzatban (MB XIII, 918-923): a külső nyilvánosságnak szóló bemutatásból belső szabállyá válnak. Három hónapon belül a megelőző módszer névjegykártyából alkotmányos chartává válik. A sorozat mindkét szerepkört figyelembe veszi, mivel a funkcióváltás a jelentés részét képezi.
Olvassuk el Eugene Ceria atya által felvázolt szövegkörnyezetet (MB XIII, 112-115):
„Don Bosco beszéde annyira figyelemre méltónak tűnt, hogy felmerült benne a kiadásának ötlete, hogy a patronázs munkája jobban ismert legyen Franciaországban. A gondolat nem okozott neki kellemetlenséget; sőt, ahogy az lenni szokott, miután átgondolta, kibővítette a tervet. Valójában a visszaút során összeállított egy szép kis füzetet, amelyet az oratórium nyomdájában nyomtatott ki Szent Péter patronázsának beiktatása Nizza Marittimában címmel. Miután röviden leírta az ottani ünnepséget, közzétette a beszédet – amelynek formáját némileg átdolgozta –, majd ezt egy újszerű kezdeményezés követte, amely csodálatos első gyümölcsnek bizonyult: a megelőző módszerről szóló cikksorozat, amely – némi változtatással – röviddel később a házak szabályzatának elején is megjelent. Később, mindezen kis munkáról szólva, azt mondta, hogy több napnyi fáradságába került, és hogy háromszor is átdolgozta. „Majdnem panaszkodtam magamnak – tette hozzá –, hogy nem találom kedvemre valónak ezeket az írásaimat. Egyszer egész oldalakat dobtam ki, és soha többé nem tértem vissza hozzájuk; most ehelyett negyedszer és ötödször is írok, javítok, átírok, újramásolok, újracsinálok, és még mindig nem tetszik a munkám.” Úgy vélte azonban, hogy a röpirat nagy hasznot hozhat Franciaországban.
Franciaországban és mindenhol, akkoriban és mindenkor, a szerény röpiratnak hasznára vált az a függelék, amelyet szinte egyszerű töltelékként helyeztek el benne, mintha maga a szerző sem mérte volna fel annak teljes terjedelmét. A korabeli pedagógia sokat elméletezett, de nagyon keveset működött. Csekély eredményessége abból fakadt, hogy elemeit a természetfilozófia tiszta előírásaiból merítette. Ezért racionalista elvek és pozitivista szellem befolyásolták és gyengítették irányát. Don Bosco, mindenféle doktrinális gőg nélkül, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is azt állította volna, hogy felfedezte a nevelés művészetének titkát, az evangéliumból és az egyház tanításaiból merítve ihletet, tudta, hogyan kell harmonikusan ötvözni a kegyelem természetfeletti eszközeit a természetfilozófia normáival, így életet adva egy olyan módszernek, amely a pedagógia területén rendkívül bőséges gyümölcsöket termett és terem ma is. Amit oly sok éven át alkalmazott, azt kis írásának néhány rövid oldalába sűrítette. Vizsgáljunk meg akár csak egyetlen pontot is: a tekintély, valamint a jutalmazás és a büntetés nagy kérdését. A kor naturalista irányzatának egyik vezetője, a híres Raffaello Lambruschini, A nevelésről című könyvének legalább kétharmadát ennek a témának szentelte, sok szép dolgot mondva, sajnos elméleti hibákkal vegyítve. De a korábban panaszolt hiba miatt ezer mérföldnyire maradt a Don Bosco által elért hatékonyságtól, aki az értelem és a hit útján haladva, néhány mesteri fogással gyakorlatilag és teljes mértékben megoldotta ezt a nehéz problémát.
Ennek a „megelőző módszernek” a gazdagító pedagógiai értékét méltó és érdemes elismerésként tükrözi az a tény, hogy az olasz Közoktatási Minisztérium felvette a tanárképző intézetek tananyagába. Ezzel kapcsolatban Fedele volt miniszter, a királyság szenátora és a Római Egyetem történelemprofesszora egy ünnepélyes alkalomból a következő szavakat mondta: „A természetfeletti nélkül Don Bosco munkája nem magyarázható meg. És ez a munka belső erényeinek külső megnyilvánulása. Szembeszállt a fiatalokat megrontó materializmussal, és időben megállította az olasz népet a végzetes út lejtőjén. Amikor javasoltam Don Bosco pedagógiai tanításának tanulmányozását, néhány idealista filozófus elmosolyodott. Ma az idő igazat adott nekem.”
Itt érdemes megemlíteni egy régebbi beszámolót Don Bosco nevelési módszeréről, amelyet 1878-ban tettek közzé. A perugiai gróf, Carlo Conestabile della Staffa abban az évben kiadott egy röpiratot, amelyben leírja, hogyan látta, hogy Isten szolgája már akkor is alkalmazta a pedagógiai módszerét, mielőtt az utóbbi egyáltalán gondolkodott volna azon, hogy azt írásban is megfogalmazza. Egy nap, amikor a gróf meglátogatta Don Boscót, az íróasztalánál találta, amint egy rövid, neveket tartalmazó jegyzetet nézegetett. – Íme – mondta –, néhány kis csibészem, akiknek a viselkedése hagy némi kívánnivalót maga után. – A látogató ösztönösen megkérdezte tőle, milyen büntetést szán számukra. – Semmilyen büntetést – felelte –, de a következőket fogom tenni. Ez itt például (és az egyik névre mutatott) a legnagyobb kis csibész az összes közül, bár jó szíve van. A szünetben odamegyek hozzá, és megkérdezem, hogy van-e valami baja; ő kétségtelenül azt fogja válaszolni, hogy jól van. „De tényleg boldog vagy?” – fogom akkor kérdezni tőle. Először meglepődik majd, aztán elpirulva lesüti a szemét. Én pedig szeretettel ragaszkodni fogok hozzá: „Ugyan már, valami nem stimmel veled; ha a tested egészséges, talán a lelked nem boldog!…”
„Már régóta nem gyóntál, ugye?” Pár perc múlva ez a fiatalember a gyóntatószék előtt fog állni, és szinte biztos vagyok benne, hogy soha többé nem kell majd panaszkodnom rá. – A gróf csendben hallgatta, elvarázsolva beszédének kedvességétől, majd így kommentálta: „Felfedeztem annak a nagy cselekedetnek a titkát, amelyet ez a szerény pap képes volt véghezvinni. Azután nagyon gyakran, amikor a mi korunkat gyötrő bajok látványától keserű szomorúság fogta el a lelkemet, annak a papnak a hangja visszatért az emlékezetembe, és bizakodóvá tett egy olyan társadalom jövőjét illetően, amelynek Isten ilyen reformereket küld.”
3/7. Függelék a kétnyelvű brosúrához: „A Szent Péter patronázs beiktatása Nizza Marittimában”
(1877 augusztusa, megtalálható az MBXIII, 918–923. oldalakon is)
„A Szent Péter patronázs beiktatása Nizza Marittimában, annak célja,
amelyet John BOSCO atya fogalmazott meg
a fiatalok nevelésére szolgáló megelőző módszerről szóló függelékkel
1877
Szalézi Nyomda és Könyvesbolt
San Pier dArena – Torino – Nizza-Marittima
[…]
A megelőző módszer a fiatalok nevelésében
Többször is felkértek, hogy szóban vagy írásban fejtsek ki néhány gondolatot az úgynevezett megelőző módszerről, amelyet szokásosan alkalmazunk házainkban. Időhiány miatt eddig nem tudtam eleget tenni ennek a kérésnek, ezért most itt adok róla egy rövid vázlatot, amely reményeim szerint olyan lesz, mint egy tartalomjegyzék ahhoz a kis műhöz, amelyet kifejezetten erre a célra szándékozom kiadni – ha Isten elég hosszú életet ad nekem ahhoz, hogy ezt véghez tudjam vinni –, és mindezt kizárólag az ifjúságnevelés nehéz művészetének javára. Így hát a következőkről fogok beszélni: miből áll a megelőző módszer, és miért érdemes azt előnyben részesíteni; gyakorlati alkalmazásáról és előnyeiről.
I. Miből áll a megelőző módszer, és miért érdemes azt előnyben részesíteni
A fiatalok nevelésében mindig két módszert alkalmaznak: a megelőző és a megtorló módszert. A megtorló módszer abból áll, hogy az alanyokat megismertetik a törvényekkel, majd felügyelik őket a szabályszegők felderítése érdekében, és szükség esetén kiszabják a megérdemelt büntetést. Ebben a rendszerben a felettesnek mindig szigorúnak és inkább fenyegetőnek kell lennie szavai és megjelenése tekintetében, és kerülnie kell mindenféle bizalmas viszonyt alárendeltjeivel.
Az igazgató, ha tekintélyét növelni kívánja, ritkán jelenjen meg alárendeltjei között, és leginkább akkor, amikor büntetésről vagy fenyegetésről van szó. Ez a rendszer egyszerű, kevésbé fárasztó, és különösen hasznos a katonaságban, valamint általában a felnőtt és józan gondolkodású emberek körében, akiknek maguknak is képesnek kell lenniük arra, hogy tudják és emlékezzenek arra, mi felel meg a törvényeknek és a szabályoknak.
Ettől eltérő – sőt, azt mondanám, éppen ellentétes – a megelőző módszer. Ennek lényege, hogy az intézet előírásait és szabályait ismertté teszik, majd olyan felügyeletet gyakorolnak, hogy a diákokra mindig az igazgató vagy az asszisztensek éber szeme figyeljen, akik – akár a szerető apák – beszélgetnek velük, minden helyzetben útmutatást nyújtanak, tanácsot adnak és szeretettel korrigálnak, vagyis: olyan helyzetbe hozzák a diákokat, hogy lehetetlen legyen hibát elkövetniük.
Ez a módszer teljes mértékben az értelemre, a vallásra és a szeretetreméltóságra épül, ezért kizár minden erőszakos büntetést, és igyekszik elkerülni még a legenyhébb büntetéseket is. Úgy tűnik, hogy ez a következő okok miatt előnyösebb:
- Az előre figyelmeztetett gyermek nem csügged el az elkövetett hibák miatt, ahogyan az történik, amikor azokat a felettesnek jelentik. Soha nem haragszik meg a megfogalmazott javításra, sem a kilátásba helyezett vagy kiszabott büntetésre sem, mert abban mindig barátságos és megelőző jellegű figyelmeztetés rejlik, amely meggyőző érvekkel hat rá, és legtöbbször sikerül megnyernie a szívét, így a tanuló megérti a büntetés szükségességét, sőt szinte vágyik is rá.
- A legfőbb ok a fiatalkori szeszélyesség, amely egy pillanat alatt megfeledkezik a fegyelmi szabályokról és az azok megszegése esetén fenyegető büntetésekről. Ezért gyakran előfordul, hogy a gyermek olyan vétket követ el, amiért büntetést érdemel, amelyre korábban soha nem figyelt, amelyre a vétek elkövetésekor egyáltalán nem emlékezett, és amelyet bizonyára elkerült volna, ha egy barátságos hang figyelmeztette volna.
- Az megtorló módszer megakadályozhatja a rendzavarásokat, de aligha javít a szabálysértők viselkedésén. Megfigyelhető, hogy a fiatalok nem felejtik el az elszenvedett büntetéseket, és többnyire keserűséget táplálnak, azzal a vágyakozással, hogy lerázzák magukról az igát, sőt bosszút is álljanak érte. Néha úgy tűnik, hogy nem is törődnek vele, de aki követi az életútjukat, az tudja, hogy a fiatalkori emlékek rettenetesek; és hogy a szüleiktől kapott büntetéseket könnyen elfelejtik, a nevelőiktől kapottakat viszont nagyon nehezen. Vannak olyan esetek, amikor egyesek idős korukban brutálisan bosszút álltak bizonyos büntetésekért, amelyeket nevelésük idején jogosan kaptak. Ezzel szemben a megelőző módszer barátságot alakít ki a gyermekkel, aki a segítőben olyan jótevőt lát, aki tanácsot ad neki, jót akar neki, és meg akarja szabadítani a kellemetlenségektől, a büntetésektől és a becsületvesztéstől.
- A megelőző módszer úgy alakítja ki a gyermekben a szeretetet, hogy a nevelő mind a nevelés ideje alatt, mind azt követően is képes legyen a szív nyelvén szólni hozzá. A nevelő, miután elnyerte tanítványa szívét, nagy hatást tud majd gyakorolni rá, tanácsot adhat neki, útmutatást nyújthat, sőt, akár helyre is igazíthatja, amikor az munkát vállal, közhivatalt tölt be vagy kereskedelmi tevékenységet folytat. Ezek és még sok más ok miatt úgy tűnik, hogy a megelőző módszert kell előnyben részesíteni a megtorlóval szemben.
II. A megelőző módszer alkalmazása
E rendszer gyakorlata teljes mértékben Szent Pál szavain alapul, aki így fogalmaz: „Charitas benigna est, patiens est; omnia suffert, omnia sperat, omnia sustinet.” A szeretet kedves és türelmes; mindent elvisel, mindenben reménykedik és minden megpróbáltatást elvisel. Ezért csak a keresztény képes sikeresen alkalmazni a megelőző módszert. Az értelem és a vallás azok az eszközök, amelyeket a nevelőnek folyamatosan használnia kell; tanítsa őket, és maga is gyakorolja őket, ha azt akarja, hogy engedelmeskedjenek neki, és elérje célját.
- Az igazgatónak ezért teljes mértékben a tanítványainak kell szentelnie magát, és soha nem vállalhat olyan kötelezettségeket, amelyek eltávolítják tisztségétől; sőt, mindig a gondjaira bízottakkal kell lennie, amikor azok nem kötelesek valamilyen feladattal foglalkozni, kivéve, ha mások megfelelően gondoskodnak róluk.
- A tanároknak, a mestereknek és az asszisztenseknek erkölcsileg feddhetetlennek kell lenniük. Egyetlen személy erkölcsi botlása is veszélybe sodorhatja az oktatási intézményt. Gondoskodni kell arról, hogy a tanulók soha ne maradjanak egyedül. Amennyire csak lehetséges, az asszisztenseknek előre kell érkezniük arra a helyre, ahol a tanulóknak össze kell gyűlniük; ott kell maradniuk velük mindaddig, amíg mások át nem veszik őket; soha nem szabad hagyniuk őket tétlenül.
- Adjunk bőséges szabadságot az ugrálásra, a szaladgálásra és a zajongásra kedvük szerint. A torna, a zene, a szavalás, a kis színház és a séták a leghatékonyabb eszközök a fegyelem elsajátításához, valamint az erkölcs és az egészség javításához. Csak arra kell ügyelni, hogy a szórakozás tárgya, a résztvevők és a folyó beszélgetések ne legyenek kifogásolhatók. „Csináljatok, amit akartok – mondta a fiatalok nagy barátja, Néri Szent Fülöp –, „nekem elég, ha nem követtek el bűnt.”
- A gyakori gyónás, a gyakori áldozás és a napi szentmise azok az oszlopok, amelyeknek alá kell támasztaniuk azt a nevelési építményt, amelyből távol kívánjuk tartani a fenyegetést és az ostort. Soha ne kényszerítsük és ne kötelezzük a fiatalokat a szentségek gyakori vételére, hanem kínáljuk fel nekik a lehetőséget, hogy azokból hasznot merítsenek. A lelkigyakorlatok, a triduumok, a kilencedek, a prédikációk és a katechizmus alkalmával pedig emeljük ki a vallás szépségét, nagyszerűségét és szentségét, amely olyan egyszerű és hasznos eszközöket kínál a polgári társadalom számára a szív nyugalmához és a lélek üdvösségéhez, amilyenek valójában a szentségek is. Így a gyermekek spontán módon vonzódnak majd ezekhez a jámbor gyakorlatokhoz, és szívesen vesznek részt bennük.
- Legyenek rendkívül éberek, hogy megakadályozzák, hogy az intézetbe olyan társaságok, könyvek vagy személyek kerüljenek be, amelyek rossz hatással vannak a beszélgetésekre. Egy jó portás kiválasztása igazi kincs egy oktatási intézmény számára.
- Minden este, a szokásos imák után, mielőtt a tanulók nyugovóra térnek, az igazgató – vagy aki helyette jár el – mondjon el nyilvánosan néhány szívélyes szót, tanácsot vagy útmutatást adva a teendőkről és az elkerülendő dolgokról. Törekedjen arra, hogy az intézetben vagy azon kívül a nap folyamán történt eseményekből tanulságokat vonjon le; beszéde azonban soha ne haladja meg a két-három percet. Ez az erkölcs, a jó működés és a nevelés sikerének kulcsa.
- Azok véleményét, akik az első áldozást túl késői életkorra szeretnék halasztani, kerüljük, mint a pestist, hiszen ilyenkor többnyire az ördög már birtokba vette a gyermek szívét, ami felbecsülhetetlen kárt okoz ártatlanságának. Az ősi Egyház fegyelme szerint szokás volt, hogy a gyermekeknek odaadták a húsvéti áldozásból megmaradt megszentelt ostyákat. Ez arra szolgál, hogy megértsük, mennyire szereti az Egyház, ha a gyermekeket korán részesítik a szentáldozásban. Amikor egy gyermek már tud különbséget tenni a kenyér és a szent ostya között, és elegendő felkészültségről tesz tanúbizonyságot, ne fordítsunk többé figyelmet a korra, és hagyjuk, hogy a Mennyei Uralkodó uralkodjon abban az áldott lélekben.
- A katekizmus a gyakori áldozást ajánlja; Néri Szent Fülöp nyolcnaponta, sőt még gyakrabban is javasolta azt. A tridenti zsinat egyértelműen kijelenti, hogy nagy vágyát fejezi ki annak, hogy minden hívő keresztény, amikor szentmisére jár, áldozzon is. De ez az áldozás ne legyen csupán lelki, hanem valóban szentségi is, hogy ebből a fenséges és isteni áldozatból nagyobb gyümölcs származzon. (Tridenti zsinat, XXII. ülés, VI. fejezet).
III. A megelőző módszer hasznossága
Van, aki azt mondja, hogy ez a módszer a gyakorlatban nehéz. Megállapítom, hogy a tanulók szempontjából sokkal könnyebb, kielégítőbb és előnyösebb. A pedagógusok szempontjából viszont tartalmaz némi nehézséget, amelyek azonban csökkennek, ha a pedagógus lelkesen lát munkához. A pedagógus olyan személy, aki a tanulói javát szolgálja; készen kell állnia arra, hogy minden akadályt és fáradságot leküzdjön célja elérése érdekében, ami nem más, mint diákjainak polgári, erkölcsi és tudományos nevelése.
A fentiekben felsorolt előnyök mellett még a következőket is hozzá kell tenni:
- A tanuló mindig barátja marad a nevelőjének, és mindig örömmel fog visszaemlékezni a kapott nevelésre, továbbra is apáinak és testvéreinek tekintve tanárait és a többi felettesét. Ezek a diákok többnyire a családjuk vigaszára szolgálnak, hasznos polgárok és jó keresztények lesznek.
- Bármilyen is legyen a tanuló jelleme, természete vagy erkölcsi állapota a felvételkor, szülei biztosak lehetnek abban, hogy fiuk nem fog tovább romlani, és biztosra vehető, hogy mindig valamilyen javulást fog elérni. Valóban, egyes gyermekek, akik hosszú ideig szüleik rémálmai voltak, sőt akiket a javítóintézetek is elutasítottak, ezeknek az elveknek megfelelően nevelve megváltoztatták természetüket és jellemüket, erkölcsös életmódot folytattak, és jelenleg a társadalomban tiszteletreméltó tisztségeket töltenek be, így családjuk támaszává és lakóhelyük büszkeségévé váltak.
- Azok a tanulók, akik véletlenül rossz szokásokkal kerülnek be egy intézetbe, nem árthatnak társaiknak. A jó fiatalok sem szenvedhetnek tőlük kárt, mert nincs sem idő, sem hely, sem alkalom erre, mivel az asszisztens – akiről azt feltételezzük, hogy jelen van – haladéktalanul orvosolná a helyzetet.
Néhány szó a büntetésekről
Milyen szabályt kell betartani a büntetések kiszabásakor? Amennyiben lehetséges, soha nem szabad büntetést alkalmazni; amennyiben a szükség megköveteli a szankcionálást, a következőket kell szem előtt tartani:
- A tanulók körében tevékenykedő nevelőnek arra kell törekednie, hogy megszerettesse magát, ha azt akarja, hogy tiszteljék (vagy épp féljenek tőle). Ebben az esetben a jóindulat megvonása büntetésnek számít – ám olyan büntetésnek, amely versengésre ösztönöz, bátorságot ad, és sosem aláz meg.
- A fiatalok esetében büntetésnek számít minden, amit büntetésként alkalmaznak. Megfigyelték, hogy egyeseknél egy szeretet nélküli pillantás nagyobb hatást vált ki, mint egy pofon. A dicséret a jól elvégzett munkáért és a feddés a hanyagságért önmagában is jutalomnak, illetve büntetésnek számít.
- A legritkább esetektől eltekintve a feddést és a büntetést soha nem szabad nyilvánosan alkalmazni, hanem négyszemközt, a társaktól távol; a legnagyobb körültekintéssel és türelemmel kell elérni, hogy a tanuló az értelem és a vallás segítségével felismerje tévedését.
- Az igazgatónak széles körben ismertetnie kell a fegyelmi szabályok által meghatározott előírásokat, jutalmakat és büntetéseket, hogy a tanuló ne hivatkozhasson arra: nem tudta, hogy az adott cselekedet tilos.
Meggyőződésem, hogy azok az intézmények, amelyek ezt a rendszert alkalmazzák, jelentős előnyökre tehetnek szert anélkül, hogy ostorhoz vagy más erőszakos büntetéshez kellene folyamodniuk. Közel negyven éve foglalkozom fiatalokkal, és nem emlékszem rá, hogy bármiféle büntetést alkalmaztam volna; Isten segítségével pedig mindig elértem nemcsak azt, ami kötelességem volt, hanem azt is, amit csupán szerettem volna – méghozzá éppen azoknál a gyermekeknél, akiknél már elveszettnek tűnt a jó kimenetel reménye.
V. nihil obstat.
Torino, 1877. augusztus 3.
Joseph Zappata általános helynök
donbosco.press/Szaléziak.HU
[1] Nizza Marittima (olaszul Nizza Marittima, franciául Nice) a mai Franciaország délkeleti részén, a Földközi-tenger (Azúr-part) partján fekvő Nizza városának történelmi, olasz elnevezése. A Francia Riviérán található, Marseille és Genova között félúton, nem messze az olasz határtól. A „Marittima” (tengeri) utótagot a Szardíniai Királyság / Savojai-ház idején használták hivatalosan a területi elnevezésekben, mielőtt a várost 1860-ban átadták Franciaországnak.
