1869 egy napsütéses tavaszi napján Don Bosco az énekesekkel és az oratóriumi zenekarral Lanzóba utazott, hogy megünnepelje Néri Szent Fülöp, az intézet névadója ünnepét. Az 1864-ben épült kollégium lenyűgöző volt, és az első szalézi épület volt Torinón kívül. Don Bosco különösen büszke volt rá. Az intézetet nagy becsben tartották.
Don Bosco gyakran járt hozzájuk, ám azon a reggelen rossz hírek vártak rá. A gyengélkedő egy elszigetelt helyiségében hét, szörnyű himlővel fertőzött diák feküdt.
Amint megtudták, hogy Don Bosco éppen látogatóba érkezik a kollégiumba, fel akartak kelni és elhagyni a karantént. Bíztak Don Bosco áldásában, könyörögtek az igazgatónak, hívja meg, hogy áldja meg őket, amint megérkezik: „Így - azt mondták, azonnal meggyógyulunk, és elmehetünk és ünnepelhetünk a társainkkal!"
Erre a hírre Don Bosco felkiáltott: „Igen! lakoma és himlő nem jár együtt. Menjetek és készítsétek elő ruháikat az ágy végében, én pedig felmegyek és megáldom őket."
Don Bosco láttán a betegek felkiáltottak:
– Óh, Don Bosco! – kiáltozták kórusban a beteg fiatalok – áldjon és gyógyítson meg bennünket!
– Hisztek a Szűzanyában? – kérdezett vissza Don Bosco.
– Igen, igen, igen!
– Akkor mondjuk el együtt az Üdvözlégyet!
Elmondták hát együtt, és utána megáldotta őket. Az ágyon ültek, mindannyian a ruháik felé nyúltak, és azt kérdezték:
– Felkelhetünk?
– De tényleg hisztek a Madonnában? „Igen… igen…” „Nos, felkelni!" – mondta a Szent.
Rögtön talpra szökkentek, és pár pillanattal később az igazgatónak már az udvaron kellett őket keresnie. Hatan meggyógyultak, a hetedik, egy bizonyos Baravalle nem: ő pár nappal korábban meggondolatlanságot követett el, megakadályozva ezzel a betegség szabályszerű lefolyását. Emiatt sakkban tartotta őt a félelem, hogy állapota csak romlani fog, s így nem hitt eléggé a gyógyulásban. Ez a pillanatnyi megingás elegendő volt ahhoz, hogy ne élvezhesse ki a Don Bosco által nyert jótéteményt.
Az 1869. májusi nap egyetlen közeli áldozata a szegény és lelkiismeretes iskolaorvos volt, aki kis híján szívrohamot kapott, amikor látta, hogy himlőbetegek „megfertőzik” az egész iskolát egy gyakran végzetes betegséggel. Noha érthetően dühös volt, valójában senki sem kapta el a betegséget.
A következő napon a jó magaviseletért járó különdíjakat osztották ki hat tanulónak, akiket társaik szavazatai alapján a legjobbnak ítéltek. Az orvos, Dr. Magnetti is jelen volt.
Elsőként a fiatal De Magistrist jelölték. "Beteg!" - kiáltott fel az orvos.
"Jelen!" – kiáltott fel hangosan a diák. Egyike volt a betegeknek. A második, akit kihirdettek, Passerini volt. "Beteg!" ismételte meg az orvos; mire a fiatalember még hangosabban válaszolt: „Jelen!” Ő is a betegek közé tartozott.
A jó orvos aggódni kezdett; kiáltozni kezdett, hogy ez meggondolatlanság, azt mondta, hogy a „kelések” eltűntek ugyan, de ez a tett végzetes lett volna; és a gyengélkedőre sietett, ahol csak Baravallét találta, aki az ő gondoskodásának köszönhetően húsz nap után elhagyhatta az ágyát; míg a többiek, akik hittek Máriában, a Keresztények Segítségében és Don Boscóban, azonnal meggyógyultak.
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
