Október a rózsafüzér hónapja, Don Bosco számára pedig ez a hónap sokáig a hazatérésé volt: több mint húsz éven át hozta a fiúkat az oratóriumból Becchibe, hogy a Rózsafüzér Királynője ünnepét (október 7.) a testvére házában általa létrehozott kápolnában ünnepeljék. Ezt a rózsafüzért anyja, Margit mama mellett térdelve tanulta meg, és soha nem hagyta el: a fiatalok kezébe adta, a szaléziak alapszabályaiban, könyveiben, sőt, még álmaiban is megtaláljuk. Egy márkinak, aki időpocsékolásnak tartotta, azt válaszolta, hogy egész munkássága ezen a gyakorlaton alapul. Története így összefonódik egy olyan imádságéval, amelyet a pápák tizenhat enciklikában ajánlottak, amelyet a szentek tanítottak írásaikban, és amelyet az Egyház ígéretekkel és búcsúkkal gazdagított.
Egy rózsakoszorú, a töviseivel együtt
Ahhoz, hogy megértsük, mit tartott Don Bosco a kezében, amikor rózsafüzért imádkozott, érdemes a nevével kezdeni. A „rózsafüzér” a latin rosarium szóból származik , ami eredetileg „rózsabokrot”, „rózsakertet”, és tágabb értelemben „girlandot” vagy „rózsakoszorút” is jelentett. A középkorban a szó vallási és szimbolikus jelentést nyert, mivel a Szűzanyához intézett imákat a Máriának felajánlott lelki rózsákhoz hasonlították, odáig, hogy ideális esetben koronát alkottak: egy nagyon szép koronát, amely mindazonáltal a töviseit is rejti. Mielőtt a Rosarium kifejezés meghonosodott volna , ezt az imaformát gyakran „a Boldogságos Szűz Mária zsoltároskönyvének” ( Psalterium Beatae Mariae Virginis ) nevezték, mivel a 150 Üdvözlégy Mária szimbolikusan megfelelt a bibliai zsoltároskönyv 150 zsoltárának.
Ami az eredetét illeti, az egyházi hagyomány szerint maga Szűz Mária bízta a rózsafüzért Szent Domonkosra (1170-1221) a prédikáció és az albigens eretnekség elleni küzdelem eszközeként; ezt a hagyományt XIII. Leó többször is felelevenített, sőt azt is kijelentette, hogy Szent Domonkos vezette be és terjesztette el ezt az imádkozási formát. De a dátum, amely minden másnál jobban meghatározza a történetét, 1571. október 7., a lepantói csata napja. Szent V. Piusz a keresztény flotta győzelmét Mária közbenjárásának tulajdonította, akit akkoriban a rózsafüzér testvériségei hívtak segítségül; és ezt az eseményt követően lett október 7-e a rózsafüzér ünnepe, és a Szent Szűzre a Keresztények Segítsége - Auxilium Christianorum – címmel hivatkoztak.
Ez egy olyan részlet, amelyet egy szalézi olvasó nem hagyhat figyelmen kívül. Don Bosco életét meghatározó két Mária-cím, a Becchiben tisztelt Rózsafüzér Királynője és a valdoccói Keresztények Segítsége ugyanarról a napról és ugyanarról a győzelemről ered; és Don Bosco jól tudta ezt, olyannyira, hogy 1868-ban, amikor kiadta az Istenszülő csodáit, akit a Keresztények Segítsége címmel hívtak segítségül a torinói szentély felszentelésekor, egy fejezetet szentelt kifejezetten a lepantói csatának. Nem meglepő tehát, hogy mindig is pompával akarta megünnepelni a rózsafüzér ünnepét, és hogy éveken át ezt tette azzal, hogy az oratórium béli fiúkkal elzarándokolt szülőhelyére. Ahhoz azonban, hogy megértsük e hűség okait, még messzebbre kell visszamennünk az időben, egy parasztház konyhájába.
A Becchi konyhájától a Rózsafüzér-kápolnáig
Valójában Bosco János még mielőtt olvasni tudott volna, megtanulta a rózsafüzért. Kétéves kora előtt árvaságra jutott, és olyan családban nőtt fel, ahol a nap a térdepelve kezdődött és ért véget, ahogy ő maga is beszámol az Oratóriumi emlékiratok című művében, édesanyjáról beszélve: „Még egészen kicsi voltam, amikor megtanított imádkozni. Alighogy járni tudtam, reggel-este a testvéreim mellé térdepeltetett és mind együtt mondtuk az imádságokat a rózsafüzér harmaddal együtt.” A „harmad”, azaz öt tizedből álló rózsafüzér a piemonti népi áhítatosságának napi mércéje volt, és Don Bosco számára egész életében az is maradt.
Amit otthon kapott, a fiú hamarosan elkezdte megosztani másokkal. Ünnepnapokon tíz-tizenegy évesen kötelet feszített két fa közé a becchi réten, felállította a varázsasztalt, és összehívta a szomszédokat; de az előadás előtt feltételt szabott, amelyre visszaemlékezései így emlékeznek: „Mikor minden készen állt, és a hallgatóság már türelmetlenül várta, miféle csudát fog látni, felszólítottam őket, hogy mondjuk el a rózsafüzér harmadik szakaszát és énekeljünk el egy szent éneket.” Csak ezután következett a kívülről elmondott prédikáció, az ugrándozás és a kötéltánc. Azon a réten, ha jobban megnézzük, már létezett az Oratórium: a játék, amely vonzza a gyerekeket, és az ima, amely összetartja őket.
Miután pappá szentelték és letette műve alapjait Valdoccóban, Don Bosco vissza akarta vinni a rózsafüzért oda, ahol tanulta. 1848-ban, a torinói kúria jóváhagyásával testvére, Giuseppe házának földszinti szobáját kápolnává alakította át, és a Rózsafüzér Királynője tiszteletére szentelte. Az év októberében felavatott templom volt a Mária-kultusz első helye, amelyet ő alapított, húsz évvel a Segítő Szűz Mária Bazilika előtt. Ettől kezdve 1869-ig minden évben itt ünnepelték a rózsafüzér ünnepét a valdoccói zenekarral és énekesekkel; a gyerekek Torinóból érkeztek, Giuseppe vendégei, aki a házát és a pajtáját a rendelkezésükre bocsátotta. Az ünnep volt a kiindulópontja a híres őszi sétáknak a monferratói dombokon keresztül.
A kápolna így a falu vallásos központjává és egy igazi évenkénti zarándoklat célpontjává vált; de a szalézi történelem néhány kulcsfontosságú oldalának is tanúja volt. Itt, 1852. október 3-án, az ünnepnapon vette át Michele Rua, aki Don Bosco első utódja lett, és Giuseppe Rocchietti a reverendát, a papi ruhát; Becchiben pedig, 1854. október 2-án, az ünnep másnapján, Don Bosco először találkozott egy tizenkét éves fiúval, Domenico Savióval, aki a következő őszön többször is visszatért imádkozni ebbe a kápolnába.
„Ez az intézményem alapja”
Ha Becchiben a rózsafüzér egynapos ünnep volt, Valdoccóban a mindennapi élet része volt. Don Lemoyne, összegyűjtve azoknak a tanúvallomásait, akik még gyermekként ismerték Bosco Jánost, megjegyzi, hogy "a Szent Rózsafüzér ismerős kellett hogy legyen számára, mert az oratórium kezdeti napjaitól élete utolsó éveiig ragaszkodott ahhoz, hogy a fiatalember minden nap elmondja: soha nem ismerte el, hogy bármilyen ok felmenthetne egy közösséget az imádkozása alól" (MB I, 90). Az ünnepi oratóriumban a fiúkkal minden ünnepnapon elmondatták a rózsafüzér egyharmadát, "buzgón buzdítva fiait, hogy ha tudják, folytassák otthonukban ezt a jámbor gyakorlatot a hét minden napján " (MB III, 16); és évente egyszer, Mindenszentek estéjén, a teljes rózsafüzért elmondták a purgatóriumban lévő lelkekért, Don Bosco térdelt a presbitériumban, és gyakran ő vezette az imát.
Hogy mennyire állt közel a szívéhez ez a gyakorlat, azt egy 1848 februárjában történt epizód is elárulja. Roberto d Azeglio márki, a királyság szenátora és Károly Albert személyes barátja meglátogatta az Oratóriumot, és lenyűgözve távozott, egyetlen fenntartással: úgy gondolta, hogy a rózsafüzér imádkozására fordított idő pazarlás, és azt tanácsolta Don Boscónak, hogy hagyjon fel „azzal az elavult, egymást követő 50 Üdvözlégy Máriával”. Válasza híressé vált: „Nos, én nagy jelentőséget tulajdonítok ennek a gyakorlatnak; sőt azt is mondhatnám, hogy intézményem ezen alapszik. Kész lennék lemondani sok más dologról, akár fontos dolgokról is, de erről nem.” Majd jellegzetes bátorságával hozzátette: „És ha szükséges, hajlandó lennék lemondani az ön drága barátságáról is, de a Szent Rózsafüzér imádkozásáról soha” (MB III, 294).
Ez nem makacsság volt, sem a szokáshoz való ragaszkodás. Abban az ötven „összefűzött” Üdvözlégy Mária-imában Don Bosco azt látta, ahogy az evangéliumot a szegények kezébe helyezik, vagyis Krisztus életének misztériumait, amelyeket Máriával együtt szemlélnek azok a gyermekek, akik gyakran nem tudnak olvasni. Éppen ezért nem csupán védte a rózsafüzért, hanem minden eszközzel igyekezett terjeszteni azt. Ezt elsősorban a sajtón keresztül tette: az 1847-es Giovane provveduto (Az erkölcsös ifjú) című imakönyvben, amely élete során több mint száz kiadást ért meg, szerepeltette a tizenöt misztériumot, mindegyiket egy nagyon rövid elmélkedéssel kísérve, így a fiatalok, miközben ismételgették a szavakat, egy jelenetet láttak a szemük előtt az evangéliumból. Ezután a Regulával is ugyanezt tette, arra kérve szerzetesét, hogy tegye azt, amit a gyermekektől kért: már az 1859 körül, a születőben lévő Szalézi Társaság számára írt első, a jámborsági gyakorlatokról szóló cikkekben is azt olvashatjuk, hogy „minden nap el kell mondani a Boldogságos Szűz Mária rózsafüzérének egyharmadát”. És ezt végül a „jóéjszakát” élő szavával és a fiataloknak mesélt álmokkal tette, amelyekben a rózsafüzér fegyverként és védelemként jelenik meg.
E történetek közül a legismertebb az álom a kígyóról és a rózsafüzérről. 1862 augusztusában, Nagyboldogasszony ünnepén Don Bosco arról álmodott, hogy összes fiával a testvére házában találja magát, közvetlenül a Rózsafüzér-kápolna mellett. Egy idegen mutatott neki egy hét-nyolc méter hosszú kígyót a réten, és legyőzve félelmét, megkérte, hogy feszítsen egy kötelet a hüllő hátára. A kígyó előrelendült, beakadt a csapdába, és küzdve végül darabokra tépte magát. Amikor a kötelet visszahelyezték a dobozba, az két szóvá rendeződött: Ave Maria. „A kígyó az ördögöt jelképezi” – magyarázta aztán a vezető –, „a kötél pedig az Üdvözlégy Máriát, vagy inkább a rózsafüzért jelképezi, amely az Üdvözlégy Mária folytatása, amellyel legyőzhető, meghódítható és elpusztítható a pokol összes démona” (MB VII, 238-239).
Ugyanez a meggyőződés kísérte missziós pályafutását és végső soron öregkorát is. Az első amerikai expedícióját megelőző álomban Don Bosco látta fiait, amint az ellenséges népek között haladnak előre ezzel az egyetlen fegyverrel: „a misszionáriusok a szent rózsafüzért imádkozták, míg a vademberek minden irányból odarohantak, és folyosót alkottak számukra, hogy áthaladhassanak” (MB X, 55). És amikor idősebb éveiben a fejfájás és a szinte teljesen vak szemei már nem engedték, hogy dolgozzon, Don Francesco Cerruti felidézte, milyen „fájdalmas és megnyugtató volt látni, ahogy a hosszú órákat szerény kanapéján ülve tölti, néha egy félhomályos helyen, mert a szeme nem bírta a fényt, mégis mindig nyugodt és mosolygós volt, kezében a rózsafüzérrel”.
Folytatjuk…
donbosco.press/Szaléziak.HU
