Főoldal / Szalézi világ / „Don Bosco lett” - Bosco János pappá szentelése
„Don Bosco lett” - Bosco János pappá szentelése
2019-06-05 Szerda | #Szalézi világ | ARCHIVÁLT
Torinóban, 1841. június 5-én Fransoni érsek pappá szentelte Bosco Jánost. A becchi pásztorfiú sok nehézség árán, de elérte óhajtott célját, vágya beteljesedett, életeszménye valósággá vált.
Május 26-én, Néri Szent Fülöp ünnepén Bosco János Torinóba ment lelkigyakorlatra a missziós atyák házába, hogy felkészüljön a pappá szentelésre. Lelki vezetője tanácsára ezekben a napokban sokat elmélkedett a Zsoltár szavain: „Ki mehet föl az Úr hegyére? Ki állhat az ő szent helyén? Akinek a keze tiszta és ártatlan a szíve.” Visszapillantva elmúlt éveire, csodálatos módon az ő kezei, mióta Margit mama imára kulcsolta, tiszták maradtak.
Egy füzetbe följegyezte magának: „A pap nem megy egyedül a mennyországba, de a pokolba sem. Ha jót tett, a megmentett lelkekkel kerül a Paradicsomba; ha rosszat tett, és botrányt okozott, az örök kárhozatra kerül mindazokkal, akiket botrányos életével az örök kárhozatba rántott magával. Ezért határozottan arra törekszem, hogy a következő jófeltételeket megőrizzem.”
Itt leírja azokat az alapvető feltételeket, amelyeket akkor tett, amikor a papi ruhát magára öltötte:
- Soha nem sétálok, kivéve, ha arra sürgős szükség van, ha beteget kell látogatnom, vagy hasonló esetben.
- Időmet a legszigorúbban kihasználom.
- Szenvedek, dolgozom, és megalázom magam, ha a lelkek megmentéséről van szó.
- Szalézi Szent Ferenc szeretete és szelíd nyájassága vezessen minden dologban.
- Az étellel, amit elém tálalnak, mindig megelégszem, csak ne legyen az egészségre ártalmas.
- A bort csak vízzel keverve iszom és csakis mint orvosságot, vagyis csupán amennyit és amikor az egészségem megkívánja.
- A munka hatalmas fegyver a lélek ellenségeivel szemben; ezért testemnek éjszakénként öt óránál több pihenőt nem engedek. Napközben és különösen ebéd után nem fogok pihenni. Csak betegség esetén teszek ez alól kivételt.
- Naponta bizonyos időt elmélkedéssel és lelki olvasással töltök. A nap folyamán meglátogatom a legméltóságosabb Oltáriszentséget, vagy imádkozom a tiszteletére. Szentmisém után egy negyedórányi hálaadó imát mondok.
- Nőkkel sohasem társalgok, kivéve ha gyóntatnom kell őket, vagy más lelki szükségből.
1841. június 5-én a torinói érseki kápolnában Bosco János fehér albában az oltár elé borul. Az orgona méltóságteljes hangja kíséri a gregorián éneket. A kápolnában lévő papok, teológusok a Mindenszentek Litániáját éneklik, és az egyház nagy szentjeihez könyörögnek: Péterhez, Pálhoz, Benedekhez, Bernáthoz, Ferenchez, Katalinhoz, Ignáchoz… János sápadt arccal a pillanat meghatottságától áthatva fölkel és letérdel az érsek lábai elé. Luigi Fransoni a Szentlelket hívva, fejére teszi kezét és pappá szenteli.
Pár perccel később az érsekkel együtt Bosco János elkezdi első szentmiséjét. Don Boscóvá lett.
„Az első szentmisémet – amint leírja – Assisi Szent Ferenc-templomában mutattam be, Don Giuseppe Cafasso, kiváló jótevőm és igazgatóm volt a kézvezetőm. Szülőfalumban is nagyon vártak rám, Szentháromság vasárnapja volt, már hosszú évek óta nem volt újmise a faluban. Mégis úgy gondoltam, hogy Torinóban, az őrangyal oltáránál, minden külsőség nélkül mutatom be. Az volt életem legszebb napja. Amikor a pap az elhunytakért imádkozik, hozzátartozóimra, jótevőimre gondoltam, különösen Don Calossóra, akit mindig nagy és jeles jótevőmnek tartottam. Jámbor hiedelem, hogy az újmisés pap kérését Isten meghallgatja. Égő vággyal szavaim erejét kértem a lelkek javára.”
A második újmisés szentmiséjét Don Bosco a Szűzanya szentélyében, a Vigasztaló Szűz templomában (Consolata) mutatta be. Amikor felemelte szemét, a magasban a csodálatosan ragyogó Asszonyt látta, aki 17 évvel ezelőtt álmában szólt hozzá: „Légy alázatos, erős és szilárd”. Don Bosco mindig ezt akarta tenni. Most következett el számára az idő, amikor „mindent meg fog érteni”.
„Kedden – írja Don Bosco emlékirataiban – Chieribe mentem, és Szent Domonkos templomában miséztem. Még akkor élt régi tanárom, Don Giusiana, s atya szeretettel várt. Az egész misém alatt sírt a meghatottságtól. Azt a napot vele töltöttem, s azt méltán a mennyei boldogság napjának nevezhetem.
Szerdán a város főtemplomában – Chieri dómjában – mutattam be a szentáldozatot.”
A következő csütörtökön, Úrnapján teljesítette földijei kívánságát és a szülőfalujában misézik.
A harangok hosszan hívogatták az embereket. Ott volt mindenki a hatalmas templomban. „Szeretettel vettek körül – emlékszik vissza Don Bosco –, és velem együtt mindenki elégedett volt.”
A kisgyermekek tágra nyílt szemekkel és figyelmesen hallgatták, hogy ez a pap egy kis bűvész volt.
A nagyobbak úgy emlékeznek rá, mint játszó- és iskolatársukra vagy barátjukra.
Az idősek gyakran látták a közeli dombokon, hogy mezítláb, könyvvel a kezében őrizte a jószágot.
Azon az estén a családjában pihent meg az ifjú Don Bosco. Amikor egyedül maradt édesanyjával, Margit mamával, ezeket a felejthetetlen szavakat intézte hozzá: „Pap lettél, szentmisét mondasz; mostantól fogva tehát közelebb vagy Jézushoz. Én nem olvastam a könyveidet, de jól jegyezd meg, hogy elkezdeni a misézést annyit jelent, mint elkezdeni a szenvedést. Ezt nem veszed észre azonnal, de lassan rájössz, hogy édesanyád igazat mondott. Biztos vagyok benne, hogy amíg élek, de holtom után is, naponta imádkozni fogsz értem, és én megelégszem ezzel. Ezentúl csak a lelkek üdve legyen előtted, és miattam ne aggódj.”
Szentéletű, nagyszívű anya volt! Margit mama legfőbb jutalma mégis az lesz, hogy az erényeket, amelyeknek csíráit ő ültette el fia szívébe, csodálatosan növekedni láthatja.
(Források: G. Lemoyne: Boldog Bosco János I., Teresio Bosco: Don Bosco új életrajza)
Szaléziak.HU
