Ahhoz, hogy megértsük Don Boscót, talán szembe kell állítanunk az ellentmondó véleményeket, az Egyház hangjait és magának a szentnek a szavait. A lelkes dicséret, a csípős irónia és a történelmi elemzés között egy összetett és mélyen emberi portré bontakozik ki, távol mind a naiv hagiográfiától, mind az előítéletes kritikától. Don Bosco szentsége így helyreáll hitelességében: nem műveinek nagyszerűségén vagy rendkívüli karizmáján, hanem gazdag belső életén, a mindennapi életben megélt erényeken és őszinte alázaton alapul. Ez a portré segít megérteni, miért ismerte el az Egyház őt a fiatalok atyjaként, tanítójaként és szentjeként.
Mit nem mondtak el vagy írtak le Don Boscóról az ő kora óta? Természetesen jókat, és néha rosszakat is! Róla, a terveiről. A torinói papoknak, akik aggódtak Don Bosco „túlzott vállalkozó szelleme” miatt, Cafasso Szent József így válaszolt: „Hagyjátok, hagyjátok csak!” (MB II, 351).
A 19. század közepén egy protestáns magazin nem túl hízelgő véleményeket fogalmazott meg a valdoccói pap népszerű kiadványairól, a „Katolikus olvasmányok”- ról. Íme egy példa: „De kedves Don Bosco, kitől várod, hogy higgyen neked, ha ilyen felháborító dolgokat mondasz? […]. Amikor ilyen durva ostobaságokat mondasz, tehetséggel kell rendelkezned ahhoz, hogy tudd, hogyan kell kimondani, hogy ne válj nevetség tárgyává.” (La Buona Novella, 1853.12.02., 71. o.) .
Ugyanekkor egy nagy tekintélyű katolikus folyóirat a „Kortárs krónika” rovatában közölte a Szardíniáról érkezett tudósítójának véleményét, aki a következőképpen határozta meg őket: „Kis füzetek, tele szilárd oktatással, a köznép képességeihez igazodva és teljes mértékben megfelelve a mai kornak: ez ezeknek a »Katolikus olvasmányoknak« az értéke ” (La Civiltà Cattolica, IV. évfolyam, 2. sorozat, 3. kötet, Róma, 1853, 112. oldal) .
Ha valaki átlapozná a korabeli antiklerikális és szatirikus torinói újságok bizonyos számait, gúnyos vicceket találna „Signor Don Boscóról... a híres szent emberről”. Elég csak a „La Gazzetta del Popolo” vagy az „Il Fischietto” című újságokat megnézni az akkori évekből, hogy ezt felismerjük; csak hogy aztán felfedezzük, mit írtak róla olyan katolikus újságok, mint az „L Armonia” és az „L Unità Cattolica” dicsérő szavakkal.
Még a mi korunkban sem volt hiány kritikából, sem a komolyból, amelyet hozzáértő tudósok írtak, sem az előítéletes és vulgárisból, amelyeknek egyetlen érdeme az előítélet és a rosszhiszeműség megnyilvánulása. Másrészt maga a modern hagiográfia a szentek emberi alakját keresi, nem pedig a misztikus vagy aszketikus alakot.
„A szentekben azt akarjuk felfedezni, ami összeköti őket velünk, nem pedig azt, ami megkülönbözteti őket; a mi szintünkre akarjuk emelni őket, mint profán embereket, akik elmerülnek e világ nem mindig építő tapasztalataiban; testvérekként akarjuk találni őket a fáradságunkban, sőt talán a nyomorúságunkban is, hogy közel érezzük magunkat hozzájuk, és osztozzunk a közös, terhes földi állapotban” (VI. Pál, 1963. november 3.).
Nem véletlenül írta valaki alig leplezett iróniával: „Manapság, hogy az olvasók jól fogadjanak, nem lenne-e talán jobb hibákat és hiányosságokat találni a szentekben, férfiakban és nőkben egyaránt?” (A. RAVIER, Francis de Sales. A scholar and a saint, Milánó, Jaca Book, 1987, 10. o.) .
Mit mondott az Egyház Don Boscóról?
1929-ben Don Boscót boldoggá, 1934-ben pedig szentté avatták. 1929 áprilisában Eusebio Vismara szalézi atyának lehetősége nyílt találkozni a római Falakon Kívüli Szent Pál apátjával, későbbi milánói érsekkel, Boldog Ildefonso Schuster bíborossal.
Tudván, hogy tanácsadó volt azokban a kongregációkban, amelyek Don Bosco hősies erényeit vizsgálták, joggal kérdezte meg tőle, hogy vajon ezeknek a kongregációknak a tagjait nem voltak-e befolyásolva és nem vezettek-e kedvező döntéshez Don Boscóval kapcsolatban pusztán művének nagysága és az azt kísérő természetfeletti adottságok miatt.
„Nem – válaszolta az akkori Schuster püspök –, először is, ezt még csak figyelembe sem vették, eleve elvetették, mert minden, ami külsődleges, és még ha természetfeletti is, lehet tisztán karizmatikus ajándék; ez nem erény, nem szentség, ami egy teljesen belső tény.”
És hozzátette, kifejezve csodálatát Don Bosco szentsége iránt:
– Talán ti magatok sem értitek teljesen az erény és a belső élet gazdagságát, ami Don Boscót éltette (BS, 1934. április-május, 143. o.) .
Don Bosco olyan ember volt, mint mindenki más, de nem abban az értelemben, ahogyan a negatív sajtó néha ábrázolja. Korának embere volt, nem áldozata, hanem főszereplője, és nagy fölhajtás nélkül is képes volt megvilágosító példájával, nyelvezetének egyszerűségével, gesztusaival és cselekedeteivel olyan nevelő hatékonyságot elérni, amely meghaladta korát. Rettenthetetlen és rendíthetetlen volt, mert felülről inspiráltnak és támogatottnak érezte magát, nagy hitű és nagy szívű ember volt. Briliáns szemléletével és sajátos stílusával utat nyitott a szentség felé a fiatalok számára. Nem véletlenül nevezte II. János Pál pápa halálának századik évfordulóján a „Fiatalok Atyjának és Mesterének”.
Amit Don Bosco mondott magáról
Don Bosco mégis nagy alázatosságában mindig csak „egy szegény parasztfiúnak” tartotta magát (MB X, 266) , akit Isten irgalma saját érdeme nélkül emelt papságra, „egy nyomorúságos hangszer a legügyesbb művész kezében” (BS, 1883. augusztus, 127. o.) .
Egyik este akkor fejezte be a gyóntatást a templomban, amikor a valdoccói közösség már befejezte a vacsorát. Ezután a refektóriumba ment. Giuseppe Dogliani szalézi testvér, aki felváltva tartott zeneórákat és kiszolgált az asztalnál, vacsorát rendelt neki. A szakács, bosszúsan a késés miatt, egy tányér túlfőtt, hideg rizst küldött. Amikor Dogliani azt merte mondani: „De ez Don Boscónak lesz!”, a másik, fáradtan az aznapi kemény munkától, morcosan válaszolt:
„ És ki az a Don Bosco? Olyan, mint bárki más a házban.”
Dogliani, megalázva, felszolgálta az ételt, és visszavonult. De Valentino Cassini klerikus, aki később misszionáriusként szolgált Amerikában, nem tudta türtőztetni magát, és jelentette a meggondolatlan szavakat Don Boscónak. Utóbbi szemrebbenés nélkül megjegyezte:
„A szakácsnak igaza van!" (MB XI, 284) .
1883-ban Don Bosco Don Michele Rua kíséretében emlékezetes utat tett Párizsba. A vonaton, a fárasztó napok után, mindketten pihenve elmélyültek gondolataikban. A jó atyát minden társadalmi réteg lelkesen tisztelte és ünnepelte. A Boldogságos Szűz csodákat tett rajta keresztül. Ilyen diadal az akkori Párizsban elképzelhetetlen volt.
Végül Don Bosco törte meg a csendet:
" Milyen különös! Emlékszel, Don Rua, az útra, amely Buttiglierából Morialdo felé vezet? Ott, jobbra van egy domb, a dombon egy kis ház, a háztól az útig pedig egy rét húzódik lefelé a lejtőn. Ez a nyomorúságos kis házikó az anyámé és az én otthonom volt; azon a réten, fiúként, két tehenet legeltettem. Ha azok az urak tudnák, hogy egy szegény parasztot Becchiből vittek diadalmasan, mi? A gondviselés furcsa szeszélyei!” (MB XVI, 257)
Ez volt Don Bosco!
P. Natale Cerrato SDB
donbosco.press/Szaléziak.HU
