A titokra fény derül. Köztudott, hogy Don Bosco arról volt híres egész Olaszországban, hogy mindent el tud intézni. Mivel oly sok vállalkozásban sikerrel járt, sokan kértek tőle tanácsot, hogyan tegyék ugyanezt. Hogyan lehet pénzt szerezni egy templom felépítéséhez? Marianna Moschetti asszony Castagneto di Pisa (ma Castagneto Carducci-Livorno) városából 1877-ben kifejezetten őt kérdezte. Don Bosco április 11-én adott válasza a maga tömörségében és egyszerűségében csodálatra méltó.
Kiindulópont: ismerjük meg a helyzetet
Don Bosco azzal a gyakorlati bölcsességgel, amely családi neveltetéséből és megannyi projekt alapító-építő-megvalósítójaként szerzett tapasztalatából származott, kezébe vette a tollat, és intelligensen azt írta, hogy „szükség van arra, hogy beszéljünk egymással, hogy megvizsgáljuk, milyen projekteket lehet megvalósítani, és mekkora a valószínűsége annak, hogy meg tudjuk valósítani őket.” Egészséges realizmus nélkül a legjobb projekt is csak álom marad. A szent azonban nem akarta azonnal elbátortalanítani levelezőjét, ezért azonnal hozzátette: „[vidd véghez], ami jónak tűnik az Úrban”.
In nomine Domini
Jól kezdi, mondhatnánk, ezzel az "az Úr nevében". Valójában az első, és ezért a legfontosabb tanács, amit a hölgynek ad, az, hogy "imádkozzon és hívjon másokat is imádkozni és gyakran menjen áldozni, mint a leghatékonyabb módja annak, hogy kiérdemelje Isten kegyelmét. A templom az Isten háza, aki nem fogja elmulasztani egy templomi projekt megáldását, ha azt azok viszik előre, akik bíznak benne, imádkoznak hozzá, keresztény életet élnek és élnek a nélkülözhetetlen eszközökkel. A kegyelmi élet bizonyosan megérdemli az Úr kegyeit (erről Don Bosco meg van győződve), még akkor is, ha minden kegyelem: "Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak rajta az építők".
Együttműködés mindenkivel
A templom mindenki otthona; természetesen a plébános az elsődleges felelős, de nem az egyetlen. Ezért a laikusoknak közös felelősséget kell érezniük, beleértve a legérzékenyebbeket, a legelérhetőbbeket, talán a legképzettebbeket közülük (azokat, akik ma minden plébánia lelkipásztori tanácsának tagjai lehetnek). Íme tehát Don Bosco második tanácsa: „Hívd meg a plébánost, hogy álljon két bizottság élére, amennyire csak lehetséges. Az egyik a férfiaké, a másik a nőké. E bizottság minden tagja írjon alá egy három részletre osztott adományt, minden évre egyet." Megjegyzés: két bizottság, egy férfi és egy női. Természetesen abban az időben egy plébánián a férfi és női egyesületek általában külön működtek; de miért ne lehetne ezt is tisztességes és lojális "versengésnek" tekinteni a jócselekedetekben, egy projekt saját erőből való irányításában, minden csoport "a maga módján", saját stratégiával? Don Bosco tudta, hogy ő maga anyagilag mennyire lekötelezettje a női világnak, a márkinőknek, grófnőknek, általában az arisztokrata nőknek: általában vallásosabbak voltak férjüknél, nagylelkűbbek a jótékonysági munkákban, hajlandóbbak voltak "az egyház szükségleteinek megsegítésére". Bölcs dolog volt rájuk támaszkodni.
A kör kiszélesítése
Don Bosco rögtön hozzátette: "Ugyanakkor mindenkinek keresnie kell olyan adományozókat, akik pénzt, munkát vagy anyagokat adnak. Például hívják meg azokat, akik oltárt, szószéket, gyertyatartókat, harangot, ablakkereteket, főajtót, kisebb ajtókat, üvegeket stb. készíttetnének. De csak egy-egy dolgot." Gyönyörű. Mindenkinek vállalnia kellett valamit, amit joggal tekinthetett személyes ajándékának az épülő templom számára.
Don Bosco nem tanult pszichológiát, de tudta - mint minden plébános, és nem csak ők -, hogy az emberek jogos büszkeségének csiklandozásával sokat lehet elérni a nagylelkűség, a szolidaritás, az önzetlenség terén is. Ráadásul egész életében szüksége volt másokra: hogy gyermekként tanuljon, hogy fiatalemberként a chieri iskolába járjon, hogy papnövendékként belépjen a szemináriumba, hogy papi munkáját elkezdje, hogy alapítóként fejlessze.
A titok
Don Bosco ezután kissé titokzatosan viselkedik levelezőtársával: "Ha beszélhetnék a plébánossal, bizalommal javasolhatnék egy másik eszközt; de habozom, hogy papírra bízzam a dolgot." Mi volt ez az egész? Nehéz megmondani. Gondolhatnánk az ilyen jótevőknek járó különleges bűnbocsánat ígéretére, de ehhez Rómába kellett volna utazni, és Don Bosco tudta, hogy ez mennyi nehézséget okozhat a püspökkel és más, hasonló építkezésekben szintén érintett plébánosokkal. Valószínűbb, hogy ez egy bizalmas felkérés volt, hogy a politikai hatóságok támogatását kérje, hogy azok is támogassák az ügyet. A javaslatot azonban jobb lett volna viva voce (élő szóban) megtenni, hogy ne kompromittálja magát sem a polgári, sem az egyházi hatóságok előtt, egy olyan időszakban, amikor ezek között heves ellentétek feszülnek, amikor a történelmi baloldal van hatalmon, amely egyházellenesebb, mint a korábbi jobboldal.
Mit mondhatott volna még? Egy dolgot, ami mindkettőjük számára fontos volt: az imát. És valóban, így búcsúzik levelezőtársától: "Imádkozni fogok, hogy minden jól menjen. Egyetlen támaszom mindig is az volt, hogy Jézushoz folyamodtam az Oltáriszentségben és Máriához, a Keresztények Segítségéhez. Isten áldjon meg és imádkozz értem, aki mindig veled leszek Jézus Krisztusban."
donbosco.press/Szaléziak.HU
