Giovanni Cagliero története 1851-ben kezdődik, amikor, még kisfiúként, megkérte Don Boscót, hadd kövesse őt Torinóba. Az oratóriumban szegény, de családias környezetben nőtt fel, és hamarosan a szent egyik első és legmegbízhatóbb munkatársa lett, részt vett a Szalézi Társaság megalapításában. Életvidám temperamentuma, kiváló kommunikációs készsége és kiemelkedő zenei tehetsége karizmatikus személyiséggé tette a fiatalok körében. A kolerajárvány idején váratlan gyógyulást tapasztal, ami mély nyomot hagy az életútján. 1875-ben Don Bosco őt választotta az első amerikai missziós expedíció vezetésére. Dél-Amerikában elkötelezettsége a püspöki, majd a bíborosi hivatalhoz vezette. 1926-ban halt meg, ő volt az utolsó közvetlen tanúja a korai szalézi missziós törekvéseknek.
Mert örült mások boldogságának
- november 1. Don Bosco megérkezett szülőfalujába, Castelnuovo d Astiba, hogy ünnepélyes prédikációt tartson.
A ministránsok között volt egy kisfiú, aki a prédikáció egész ideje alatt elbűvölten bámulta őt. Amikor visszatértek a sekrestyébe, Don Bosco látta, hogy a ministránsfiú továbbra is csendben bámulja őt. Odahívta: „Akarsz nekem valamit mondani?”
„Igen, uram. Szeretnék önnel Torinóba menni, hogy tanuljak és pap legyek.” „Jól van. Akkor mondd meg anyukádnak, hogy vacsora után jöjjön el a plébános házába.” A fiú neve Giovanni Cagliero volt, és apja már nem élt. Az anya vacsora után megérkezett Giovannival: „Nos – tréfálkozott Don Bosco – igaz, Teresa, hogy el akarja adni nekem a fiát?”
„Dehogyis!” – válaszolta nevetve a nő. „Nálunk a borjakat adjuk el. A fiúkat pedig ajándékba adjuk.”
„Annál jobb. Készíts össze neki egy kis fehérneműt, és holnap magammal viszem.”
Másnap hajnalban Giovanni Cagliero szolgált a misén Don Boscóval, együtt reggelizett vele, megcsókolta édesanyját, majd kis batyujával a hóna alatt türelmetlenül megkérdezte: „Nos, Don Bosco, indulhatunk?”
"Alhat a kenyérkosárban"
Gyalog tették meg a hosszú utat. Giovanni gyakorlatilag kétszer tette meg, mert miközben Don Boscóval beszélgetett, előreszaladt, verebeket kergetett a mezőkön, árkokat ugrált át. Később így emlékezett vissza: „Az út során Don Bosco ezernyi kérdést tett fel nekem, és én ezernyi választ adtam neki. Attól a pillanattól kezdve soha többé nem titkolóztam előtte. Amikor meghallotta a csínytevéseimet, tréfásan azt mondta, hogy most már jobb fiúnak kell lennem. Végül megérkeztünk Torinóba.
November 2-án este volt, és fáradtak voltunk. Don Bosco bemutatott Margit mamának, és ezt mondta: „Mama, hoztam neked egy kisfiút Castelnuovóból.” Margit így válaszolt: „Ó, igen, te semmi mást nem csinálsz, csak fiúkat keresel, és én már nem tudom, hová tegyem őket.”
„Ez olyan kicsi, hogy a kenyérkosárban is elalhat. Kötéllel húzzuk fel a gerenda alá, mint egy kanáriketrecet.”
Margit mama nevetett, és talált nekem egy helyet. Valójában egyetlen szabad hely sem volt, és aznap éjjel az egyik osztálytársam ágyának lábánál kellett aludnom. Másnap láttam, mekkora szegénység uralkodik abban a házban. A földszinti hálótermeink szűkösek voltak, és utcai macskaköves padlójuk volt. A konyhában néhány bádogtál állt a hozzájuk tartozó kanalakkal. Villákat, késeket vagy szalvétákat csak sok évvel később láttunk. Az ebédlő egy fészer volt. Don Bosco szolgálta fel nekünk az ebédet, segített rendben tartani a hálótermet, takarította és foltozta a ruháinkat, és elvégezte a legszerényebb házimunkát is.
Mindent megosztottunk egymással. Jobban éreztük magunkat, mint egy bentlakásos iskolában, mintha egy családban lennénk, egy minket szerető atya irányítása alatt, akit csak a mi lelki és anyagi jólétünk érdekel.”
Giovanni Cagliero már az első napoktól fogva élénk elméről és vidám természetről tanúskodott. Túlcsorduló játékvágya volt. Michele Rua továbbra is az édesanyjánál lakott, de reggelente ő vezette a diákok kis csoportját, és együtt jártak iskolába. Don Bosco utasítására Rua „asszisztensként” működött, ügyelve arra, hogy senki se lógjon az iskolából. Michele ritkán tudta „megfékezni” Caglierót. Amint kijött az oratóriumból, Giovanni irányt váltott, futva elérte a Porta Palazzót, és elbűvölve megállt a sarlatánok és a mutatványosok standjai előtt. Aztán tovább rohant az iskolába. Mire a többiek megérkeztek, ő már az ajtó előtt állt, izzadtan, de boldogan.
„Szaléziaknak fogjuk nevezni magunkat”
1854. január 26. Don Bosco furcsa beszédet intézett négy fiataljához: „Mindannyian láthatjátok, hogy Don Bosco mindent megtesz a gyerekekért, amit tud, de egyedül van. Ha segítenétek nekem, együtt csodákat tehetnénk. Ezerszámra várnak ránk a szegény gyerekek. Ígérem nektek, hogy a Szűzanya tágas Oratóriumokat, házakat, templomokat, iskolákat, műhelyeket ad, és sok-sok pap lesz segítségünkre. Így lesz ez Itáliában, Európa-szerte és Amerikában is. Látok már közöttetek egy püspöki süvegest is…”
A négy fiú zavartan néz egymásra, mintha álmodnának. Don Bosco azonban nem túloz, szinte előre látja a jövőt:
„A Szűzanya azt akarja, hogy alapítsunk egy Társaságot. Sokáig gondolkodtam, milyen nevet adjunk neki. Úgy döntöttem, hogy szaléziaknak nevezzük magunkat.”
A négy fiú között voltak a Szalézi Társaság alapkövei.
Júliusban kolerajárvány tört ki Torinóban. Don Bosco a fertőzöttek segítségére sietett, és magával vitte az idősebb fiúkat is. Giovanni Cagliero is egyik volt közülük.
A rézbőrű óriások
Augusztus vége felé egy este a 16 éves Giovanni Cagliero rosszul érezte magát, Valószínűleg a fullasztó meleg okozta a rosszullétet, vagy talán romlott gyümölcsöt evett. Don Bosco azonnal hívta az orvost, aki megállapította: „Ez tífusz”.
Egész szeptemberben lázas volt, a hónap végére csont és bőr lett. Cagliero már úgy érezte, hogy meghal. Két orvos is megvizsgálta, és megállapították, hogy kétségbeejtő a helyzet. Ajánlották, hogy adják fel neki a betegek szentségét.
Don Bosco nagyon szomorú volt. Szíve minden melegével szerette azt a gyermeket. Nem volt bátorsága, hogy közölje vele a szomorú hírt. Giuseppe Buzzettit kérte, hogy tapintatosan mondja meg neki. Közben lement a templomba, hogy felhozza neki az Oltáriszentséget és a szent kenetet.
Buzzetti éppen befejezte a szomorú hír közlését, amikor Don Bosco megérkezett a szent kenettel, és az Oltáriszentséggel. Nem jött be a szobába: megállt néhány másodpercre, és hosszan a távolba nézett, mintha látott volna valamit, amit a többiek nem láthattak. Végül is bejött, közeledett a beteg ágya felé, de valami mély változást érzett. A szomorúság és félelem eltűnt, vidám volt és mosolygott. Giovanni pihegve mondta:
– És mi lesz az utolsó gyónásommal? Tényleg meg kell halnom?
Don Bosco határozottan válaszolt:
– Még nincs itt az ideje, hogy eltávozz a mennyországba. Még sok dolgot kell elvégezned. Meg fogsz gyógyulni, pap leszel… És… a Breviáriummal a hónod alatt hosszú utakat teszel, és messze-messze, másoknak is osztod majd a Breviáriumot.”
Másnap Cagliero felépült.
Mindenki tudni akarta, mit „látott” Don Bosco, amikor belépett a szobába. Don Bosco maga adta meg később a választ. „Nekem azonnal úgy tűnt, mintha a szoba falai megnyíltak volna, és távoli titokzatos vidéket láttam. Az ágy mellett furcsa és primitív sokaság jelent meg: óriás bennszülötteknek néztem őket. Sokan közülük sötétbőrűek voltak, és titokzatos tetoválás látszott a testükön. Két ilyen óriás büszke és szomorú arccal a beteg fölé hajolt és aggódva suttogták: »Ha ő meghal, ki segít rajtunk?«”
A döntő pillanat december 9-én este jött el. Don Bosco összegyűjtötte nagyon fiatal „szaléziait”, és megkérdezte tőlük, hogy akarnak-e egy rendes szerzetesrendet alapítani, szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmakkal. Mormogás futott végig rajtuk. Don Bosco szerzeteseket akar csinálni belőlünk! Cagliero fel-alá járkált az udvaron, ellentétes érzésektől gyötörve. Aztán öklével a falra csapott, és azt mondta: „Szerzetes vagy sem, én Don Boscóval maradok.”
Cagliero atya 1862. május 14-én tette le hároméves fogadalmát, örökfogadalmat pedig – már papként – 1865. november 15-én.
A fiatalok bálványa volt. Túlfűtött temperamentumú, tele lendülettel, átérezte és átadta másoknak az életörömöt, amelyet Don Bosco mellett élt: a munkát, a futást, az önfeláldozást. Gyakran előfordult, hogy a fiúk, miután jó éjszakát kívántak Don Boscónak, odamentek Don Caglieróhoz, és spontán szeretettel köszöntötték.
Eközben Giovanni Cagliero továbbfejlesztette zenei tehetségét. A templomi szertartások, az akadémiák és a zenekar koraérett és ragyogó zeneszerzővé tették. Két művét, az „Il figlio delle esule ”-t (A száműzött fia) és a „ Lo Spazzacamino ”-t (A kéményseprő) gyönyörű és megható zenéjét Giuseppe Verdi is megdicsérte. Még az udvarba is eljutottak, és a leendő Margherita királyné is énekelte őket. A „Háromszólamú requiem-misét” a „hit és a harmónia gyöngyszemének” tartották. Mestere, Cerutti, a királyi házban adta elő Károly Albert temetésén.
Ebben is vulkánikus volt: 1868. június 9-én a Segítő Szűz Mária templom felszentelésére írt misét három kórus énekelte: egy kétszólamú fiúkórus a kupola párkányán, és két háromszólamú férfikórus a kupola alatt és a kóruskarzaton.
Az első missziós expedíció vezetője
Don Bosco neve átkelt az óceánon, és kezdett meglehetősen ismertté válni Argentínában, ahol sok olasz emigráns élt.
1875 márciusának egy napján, egy töprengő és csendes szünet után Don Bosco így szólt mellette álló Giovanni Caglieróhoz: „Az a szándékom, hogy a misszionáriusokkal együtt elküldök Amerikába egy tapasztalt szalézi papot is a régiek közül, akinek az lenne a feladata, hogy ott maradjon legalább három hónapig mellettük, és segítsen nekik a letelepedés első idejében. Nem lenne jó, ha hirtelen magukra hagynánk őket. Egy olyan tanácsadó kellene, akiben megbíznak, és biztosan eredményes lenne. Semmi esetre sem szabad őket azonnal magukra hagyni. A szívem nem bírja elviselni a gondolatot.”
Giovanni Cagliero túl jól ismerte őt ahhoz, hogy ne értse ezeknek a szavaknak a rejtett jelentését, és azt mondta: „Ha Don Bosco nem talál mást, és rám gondolna, én természetesen indulásra kész vagyok.”
– Rendben van – fejezte be a Szent.
Néhány hónappal később, hirtelen, atyai és diplomatikus hangnemben, Don Bosco Cagliero atya kérdésére így válaszolt: „Áll még az ígéreted, hogy Amerikába mész? Nem vicceltél?”
„Ön jól tudja, hogy soha nem viccelek Don Boscóval.” „Akkor jól van. Készülj! Itt az idő.”
November 11-én Don Bosco elkísérte a misszionáriusokat Genovába. Mélyen meghatotta a hír.
A vidám és dinamikus Cagliero, a tíz szaléziból álló Argentínába tartó expedíció vezetője, energiájával, vidámságával és jóindulatával nem korlátozta magát a távozók „kísérésére”. Teli volt intelligens, tekintélyes és gyümölcsöző kezdeményezésekkel, így gyorsan kivívta mindenki megbecsülését és jóakaratát.
Azonnal kibővítette a tervet, szakiskolát indított a fővárosban, projektet indított a hírhedt „La Boca” negyedben, és tervet készített egy iskola megnyitására Montevideóban. Feladata a rendtársai letelepítése lett volna, és három hónapig, vagy valamivel tovább maradt volna Buenos Airesben, de kénytelen volt két évvel elhalasztani az indulását.
Dicshimnuszok Don Bosco torinói oratóriuma felett
1884. december 7-én. A gyönyörű Segítő Szűz Mária-templom liturgikus énekektől visszhangzik. A szent és ünnepélyes szertartással Gaetano Alimonda bíboros érsek felszenteli Giovanni Cagliero atyát Magida címzetes püspökévé.
Két említésre méltó rövid történet a szentelés napjáról. A felemelő szertartás végén, amikor már vonultak ki a templomból, az új püspök kilép a menetből, és édesanyja felé közeledik. A 80 éves édesanya egyik fiától és unokájától karonfogva szintén közeledik felé. Mons. Cagliero magához öleli az ősz hajú asszony fejét, és a jelenlévők meghatódottsága közepette, gyengéden, karjánál fogva, visszakíséri a padba. Útközben a sekrestye felé a nép közé vegyülve Don Bosco is várt rá. A püspök ismét kilépett a sorból, hozzásietett és erősen átölelte. Püspökgyűrűjét eddig a miseruhával eltakarta, azt akarta ugyanis, hogy először az „ő” Don Boscója csókolja meg.
December 22-én Monsignor Caglierót magánkihallgatáson fogadta a pápa, aki így szólt hozzá: „Menj, és tedd kereszténnyé nekem Patagóniát; verd fel sátradat Dél-Amerika távoli köztársaságaiban.” Az energikus és szenvedélyes szalézi püspök számára ez parancs volt. Lóháton és rozoga szekereken utazta be hatalmas egyházmegyéjét, dacolva a megáradt folyókkal, áradásokkal és veszélyes andoki szakadékokkal, hogy még a legveszélyesebb és legelérhetetlenebb falvakban is jelen legyen.
1904-ben visszatért Olaszországba, a pápai diplomáciai testület rendkívül sikeres tagja lett, majd 1915. július 21-én XV. Benedek pápa bíborossá nevezte ki.
Volt egy püspöki szék, amelyre senki sem vágyott: Frascati. Cagliero bíboros azonnal felajánlotta magát: „Öreg vagyok (ő majdnem 83 éves volt), de ha az egyházért kell dolgozni, nem utasítom vissza.”
Az egyházmegye, bár kicsi volt, katasztrofális állapotban volt. Egy nap, miután meghívott egy külföldi bíborost a lakásába, felajánlotta neki egy kis frascati bort. A vendég nagyon finomnak találta, és megivott még egy pohárral, mondván: „Jó! Jó!” A bíboros humorérzékével így zárta: „Ez egyházmegyém legjobb tagja!” Heves dinamizmusával szinte mindent rendbe tett.
1925-ben ünnepelték az első missziós expedíció indulásának ötvenedik évfordulóját. Cagliero bíboros volt az utolsó túlélője ennek a maroknyi bátor úttörőnek. Torinóban megáldotta a misszióba induló 172 szalézi és 52 Segítő Szűz Mária leánya keresztjét.
Egy évvel később, február 28-án békésen zárta le hosszú, jótékony és munkával teli életét.
donbosco.press/Szaléziak.HU
