Főoldal / Szalézi világ / Kenya - Langata csodája
Nairobi egy hatalmas vonzerővel bíró város, amely állandóan vonzza azokat, akik az ország távoli területeinek túlságosan nehéz életkörülményeit hátrahagyva a fővárosba jönnek, hogy jobb sorsra leljenek. Így telnek meg a nyomornegyedek olyan emberekkel, akik a nyomor és a túlélés határán élnek. Ugyanakkor létezik Nairobinak egy gazdag, modern oldala is, felhőkarcolókkal és bevásárlóközpontokkal, amelyek vetekednek bármely más nagyobb világvárossal.
Ezek párhuzamos világok, amelyek peremén – azok számára, akik nem akarják elfordítani a fejüket – sok fiatal találkozik, akik az utcán élnek, és nem ritkán ott is halnak meg. Hála Istennek, vannak emberek, egyesületek és csoportok, akik alternatívákat próbálnak kínálni az utcai élet helyett. Csak néhány pillanatképet mutatok be a történésekről, azok szemén és beszámolóján keresztül, akik ott továbbra is azt teszik, amit Don Bosco tenne, és ezt az ő nevében teszik.
Don Bosco munkatársai, Jézus munkatársai
Hétvégenként egy csoport szalézi munkatárs, néhány fiatal szalézi kíséretében, akik itt, Nairobiban teológiát tanulnak, a város különböző részein elmegy hozzájuk a város különböző pontjaira, ahol a legnagyobb eséllyel találhatják meg őket. Mit csinálnak velük? A közelükbe kerülnek. Ez egy módja a közeledésnek, ahogy Don Bosco tette a bevándorló gyerekekkel a Porta Palazzo piacon a korabeli Torinóban, amikor arrafelé sétált, reverendája zsebében dióval, érmekkel... Az első lépés, hogy elnyerjük a bizalmukat. Segítenek nekik élelemmel, ruhával, és biztosítanak nekik egy kis teret és időt a játékra, ahol az utca engedi, tisztelettel és türelemmel. Így kezdődik. A Szalézi Szent Ferenc által tanított "semmit sem erőszakkal, mindent szeretettel" elv szerint, ami egyben aranyszabály is ehhez az első kapcsolatfelvételhez az utcán élőkkel.
Nagyon nehéz a túlélés azok számára, akik szó szerint az út szélén alszanak, két nejlonzsákban, hogy megvédjék magukat az esőtől ebben az évszakban, és amikor beköszönt a hideg (a július a leghidegebb hónap itt – a legalacsonyabb hőmérséklet 12°C –, mivel az Egyenlítő alatt, 1800 méteres magasságban van), sokan menedéket keresnek valamilyen, bádogtetős, „mozivá” alakított nagy teremben: amit a rögtönzött kivetítőn vetítenek, az nem érdekli őket. A szoba zsúfolásig megtelik ezekkel a fiatalokkal, akik a bádogtető alatt fekszenek a padlón, ahol a túlzsúfoltság miatt istállószerű légkör alakul ki: kevésbé hideg, mint kint, de az ezzel járó összes egyéb járulékos problémával együtt. Ezért 50 shillint fizetnek a hely tulajdonosának (33 eurócentet), aki viszont kenőpénzt ad a rendőrségnek, hogy szemet hunyjanak felette és hagyják, hogy folytassa ezt az üzletet. Az utca a szegények kábítószereinek elkerülhetetlen „terjesztője”: cipőragasztó, repülőgép-benzin... olyan függőségek, amelyekből, ha egyszer belekerültek, nagyon nehéz kiszabadulni, és így abban a világban maradnak.
A szalézi munkatársak között, akik támogatják őket, mérnökök és más magas szintű szakemberek is vannak. Útitársakká válnak, türelmesen várva, hogy valaki igent mondjon arra a lehetőségre, hogy új életet kezdhessen. Azok között, akik igent mondtak, ott van az a 37 is, akikkel Langatában, az első befogadóotthonban találkoztam. Philip atya szemében és szavaiban, aki mindig velük van, látható az nevelői szenvedély és a hatalmas türelem, amelyek már-már a DNS-évé váltak.
Azt mondta nekem, hogy az első 15 nap a legkritikusabb. Semmi sem „működik” a napirend, a közösségi élet minimális szabályai tekintetében... Mindenkinek le kell szállnia a másik szintjére (le kell ereszkednie oda, ahol a másik éppen tart). De ha sikerül nem elkedvetlenedni és továbbra is együtt maradni, néhány hét múlva megkezdődik az első átalakulás, mindenekelőtt a kialakuló csoportdinamikának köszönhetően. Sok időre van szükség ahhoz, hogy csoportként együtt meghallgassuk a történeteiket és kalandjaikat. Apránként a legdurvább és legerőszakosabb sebek, amelyeket az utca ejtett rajtuk, helyet adnak a barátság és a szolidaritás kötelékeinek. Amit a jövő útjának újjáépítésére kínálunk, az olyan, mint egy mag, amely így elkezd kicsírázni. Hinnünk kell a megelőző módszerben, amelyet a Don Bosco Szaléziak Alapszabálya így ír le: „Isten türelmét utánozva találkozunk a fiatalokkal ott, ahol a szabadságuk éppen tart” (C 38). Ez vonatkozik arra, ami az iskolába való visszailleszkedéshez szükséges, és még inkább arra a törekvésre, hogy – amennyiben lehetséges – visszavezessük őket a családi környezetbe.
Nem fogom tovább részletezni, hogy mi történik Langatától kezdve a kicsik és a nagyobbak számára: az iskolai és tanulási programokat a Bosco Boys-ban, valamint a munkavállalási készségek elsajátítását a Boys Town-ban. Inkább arra szeretnék kitérni, hogy milyen újjászületést képes előidézni ez a környezet és a csoport. Sokan közülük fokozatosan megszabadulnak a függőségektől, és új életet kezdenek, amit sokak számára a hit felfedezése is kísér.
A szeretet útjai
Talán a türelmes közelség és az őszinte, nagylelkű életközösség bátorsága nem csupán elengedhetetlen és újjászületést hozó ösvények a ghánai Gyermekvédelmi Központban vagy a nairobi Langatában, hanem a feltámadás alapvető mozgatórugói mindenhol, minden otthonban, családban, közösségben és környezetben. Egy szupertechnológiai világban, amely végtelen megoldásokat kínál, miközben végtelen problémákat teremt, visszatérni ehhez a lényeghez, amelynek íze Jézus példabeszédeire és Don Bosco oratóriumának korai napjaira emlékeztet, egy olyan út, amelyet mindannyian követhetünk, olyan eredményekkel, amelyek messze felülmúlhatják várakozásainkat.
P. Silvio Roggia SDB, egyetemes formációs felelős
bollettinosalesiano.it/Szaléziak.HU
