Don Bosco nemcsak fáradhatatlan nevelő és lelkipásztor volt, hanem rendkívül találékony ember is, aki képes volt új és merész megoldásokat kitalálni munkájának támogatására. A folyamatosan bővülő valdoccói oratórium szükségletei arra ösztönözték, hogy egyre hatékonyabb eszközöket keressen ezernyi fiú élelmezésére, szállására, iskoláztatására és munkájának biztosítására. Ezek közül a lottó volt az egyik legzseniálisabb ötlet: valódi kollektív vállalkozás volt, amelybe nemesek, papok, jótevők és egyszerű polgárok is bekapcsolódtak. Ez nem volt egyszerű, mivel a piemonti törvények szigorúan szabályozták a lottókat, és csak jól meghatározott esetekben engedélyezték magánszemélyek számára azok szervezését. És nem csupán az adománygyűjtésről volt szó, hanem egy szolidaritási hálózat létrehozásáról is, amely egyesítette a torinói társadalmat az oratórium oktatási és lelki projektje körül. Az első, 1851-ben megrendezett lottó egy emlékezetes kaland volt, tele előre nem látható eseményekkel és sikerekkel.
A Don Bosco kezébe került pénzösszegek csak rövid ideig maradtak ott, mivel azonnal több tízezer fiú élelmezésére, szállására, iskoláztatására és munkába állítására fordították, kollégiumok, árvaházak és templomok építésére, vagy a dél-amerikai missziók támogatására. Mint tudjuk, számlái mindig mínuszban voltak; az adósságok egész életében elkísérték.
Don Boscónak munkája finanszírozására intelligensen alkalmazott eszközei közé sorolhatjuk a lottókat is: körülbelül tizenötöt szervezett, kicsiket és nagyokat egyaránt. Az első szerény kezdeményezés az 1851-es torinói volt a valdoccói Szalézi Szent Ferenc templom számára, az utolsó, egy nagyon nagy az 1880-as évek közepén, pedig a római Termini pályaudvarnál található Szent Szív templom és intézet hatalmas költségeinek fedezésére szolgált.
E lottók igazi történetét még nem írták meg, bár e tekintetben forrásokban nincs hiány. Csak az 1851-es első lottóra vonatkozóan tucatnyi, eddig nem publikált dokumentumot találtunk. Segítségükkel két epizódban rekonstruálhatjuk eseménydús történetét.
Engedélykérés
Az 1820. február 24-i törvény – amelyet az 1835. januári királyi szabadalmi okmányok és az Azienda Generale delle Regie Finanze 1835. augusztus 24-i, majd később az 1845. július 17-i királyi szabadalmi okmányok módosítottak – értelmében minden nemzeti (Szardínia Királyság) lottóhoz előzetes kormányzati engedély volt szükséges.
Don Bosco számára elsősorban a projekt sikerének erkölcsi bizonyossága volt a fontos. Ezt az első jótevők, a nemes Callori és Fassati családok, valamint a cottolengói Anglesio kanonok gazdasági és erkölcsi támogatásának köszönhetően nyerte el. Ezért belevágott abba, ami később valódi vállalkozásnak bizonyult. Rövid időn belül sikerült létrehoznia egy szervezőbizottságot, amely kezdetben tizenhat ismert személyiségből állt, később húszra bővült. Közöttük számos hivatalosan elismert polgári hatóság volt, például egy szenátor (kinevezett pénztáros), két alpolgármester, három városi tanácsos; majd olyan tekintélyes papok, mint Pietro Baricco atya, az alpolgármester és a bizottság titkára, Giovanni Borel udvari káplán, Giuseppe Ortalda, az Opera Pia di Propaganda Fide igazgatója, Roberto Murialdo, a Collegio degli Artigianelli és a Jótékonysági Egyesület társalapítója; és végül olyan tapasztalt férfiak, mint egy mérnök, egy elismert ötvös, egy nagykereskedő stb., akik mindannyian többnyire földbirtokosok voltak és gazdag tapasztalattal rendelkeztek. Mindannyian Don Bosco ismerősei voltak, és „közel álltak” a valdoccói műhöz.
A megbízás befejezése után, 1851 decemberének elején Don Bosco továbbította a hivatalos kérelmet a pénzügyek főintendánsához, Cavalier Alessandro Pernati di Momohoz (a Királyság későbbi szenátorához és belügyminiszteréhez), aki a valdoccói mű „barátja” volt.
Fehívás adományokért
Az engedélyezési kérelemhez egy nagyon érdekes körlevelet csatolt, amelyben, miután felvázolta az oratórium megindító történetét – amelyet a királyi család, a kormányzati hatóságok és a városi hatóságok is nagyra értékeltek –, rámutatott, hogy szükség van a valdoccói mű folyamatos bővítésére, hogy egyre több fiatalt tudjanak befogadni, ami kimerítette a magánjótékonyság gazdasági forrásait. Ezért, hogy fedezni tudják az építés alatt álló új kápolna befejezésének költségeit, úgy döntöttek, hogy nyilvános adománygyűjtő akciót indítanak, amelynek keretében spontán módon felajánlott ajándékokat sorsolnak ki: „Ez egy olyan tárgyakból álló lottó, amelyek ötletét alulírott találta ki, vállalva az új kápolna befejezésének költségeit, egy olyan vállalkozás, amelyet uraságod kétségtelenül támogatni fog, tekintettel a munka kiválóságára, amelyre irányul. Bármilyen tárgyat is kíván uraságod felajánlani, legyen az selyemből, gyapjúból, fémből vagy fából készült, vagy egy jó hírű művész, egy szerény munkás, egy szorgalmas kézműves vagy egy jótékony úrhölgy munkája, mindent hálásan elfogadunk, mert a jótékonyság terén minden apró segítség nagy dolog, és mert sokak felajánlása, még ha kicsik is, együttesen elegendő lehet a kívánt munka befejezéséhez .”
A körlevélben feltüntették azoknak a támogatóknak a nevét is, akiknek az ajándékokat át lehetett adni, valamint a megbízott személyekét, akik aztán begyűjtötték és őrizték azokat. A 46 szervező között különböző kategóriákba tartozó emberek voltak: szakemberek, professzorok, impresszáriók, diákok, klerikusok, boltosok, kereskedők, papok; másrészt úgy tűnt, hogy a mintegy 90 szervező között a nemes hölgyek (bárónő, márkiné, grófnő és kísérőik) látszólag túlsúlyban voltak.
A kérelemhez nem mulasztotta el csatolni a „lottó tervét”, annak minden formai vonatkozásával együtt: a tárgyak összegyűjtése, a tárgyak átvétele, értékelésük, a tárgyak számával és értékével arányos számban értékesítendő hitelesített szelvény, azok nyilvános bemutatása, a nyertesek kisorsolása, a kisorsolt számok közzététele, a nyeremények átvételének ideje stb. Egy sor igényes feladat, amelyektől Don Bosco nem riadt vissza. A Pinardi-kápolna már nem volt elég a fiataljainak: egy nagyobb templomra volt szükségük, a tervezett Szalézi Szent Ferenc templomra (tizenkét évvel később egy még nagyobbra, a Segítő Szűz Mária templomára!).
Pozitív válasz
Tekintettel a kezdeményezés komolyságára és a javaslattevő bizottság tagjainak magas „minőségére”, a válasz csak pozitív és azonnali lehetett. December 17-én a fent említett Pietro Baricco alpolgármester továbbította Don Boscónak a vonatkozó rendeletet, azzal a felkéréssel, hogy a lottó jövőbeli hivatalos dokumentumainak másolatait juttassa el a városi közigazgatásnak, amely felelős az összes jogi követelmény szabályszerűségéért. Ekkor, karácsony előtt Don Bosco elküldte a fenti körlevelet a nyomdába, terjesztette, és megkezdte az ajándékok gyűjtését.
Erre két hónap állt rendelkezésére, mivel az év során más lottókat is rendeztek. Az ajándékok azonban lassan érkeztek, így január közepén Don Bosco kénytelen volt újranyomtatni a fenti körlevelet, és felkérte Valdocco összes fiatalját és barátait, hogy segítsenek címeket írni, meglátogatni az ismert jótevőket, népszerűsíteni a kezdeményezést és gyűjteni az ajándékokat.
De „a legjobb” még hátra volt.
A kiállítóterem
Valdoccóban nem volt hely az ajándékok kiállítására, ezért Don Bosco megkérte Baricco alpolgármestert, a lottóbizottság kincstárnokát, hogy kérjen a hadügyminisztériumtól három szobát a Szent Domonkos-kolostor hadsereg számára rendelkezésre álló részében. A domonkos atyák beleegyeztek. Alfonso Lamarmora miniszter január 16-án engedélyezte. Don Bosco azonban hamarosan rájött, hogy nem lesznek elég nagyok, ezért a királytól, az alamizsnás Stanislao Gazzelli apáton keresztül kért egy nagyobb szobát. Pamparà királyi felügyelő közölte vele, hogy a királynak nincs megfelelő helyisége, és azt javasolta, hogy saját költségén béreljen egy helyiséget, amelyet egy Trincotto (vagy pallacorda: egyfajta kézitenisz) nevű játékhoz használnak. Ez a helyiség azonban csak március hónapban és bizonyos feltételek mellett lett volna elérhető. Don Bosco elutasította a javaslatot, de elfogadta a király által a helyiség bérleti díjáért felajánlott 200 lírát. Ezután egy másik termet keresett, és a városháza ajánlására talált egy megfelelőt, a Szent Domonkos templom mögött, néhány száz méterre Valdoccótól.
Az ajándékok megérkezése
Időközben Don Bosco kérte a pénzügyminisztert, a híres Camillo Cavour grófot, hogy csökkentse vagy mentesítse a postaköltséget a körlevelek, jegyek és maguk az ajándékok esetében. A gróf testvérén, a nagyon vallásos Gustavo di Cavour márkin keresztül jóváhagyást kapott különféle postai kedvezményekre.
Most már csak egy szakértőt kellett találni, aki felméri az ajándékok értékét és az ebből következően eladható jegyek számát. Don Bosco megkérdezte az intendánst, és a nevét is javasolta: egy ötvöst, aki a bizottság tagja volt. Az intendáns azonban a polgármesteren keresztül válaszolt, és kérte tőle a beérkezett ajándékok dupla példányát, hogy saját szakértőt nevezhessen ki. Don Bosco azonnal teljesítette a kérést, így február 19-én a szakértő 4124,20 lírára értékelte a begyűjtött 700 tételt. Három hónap múlva 1000 ajándék gyűlt össze, négy hónap múlva 2000, míg végül 3251 ajándék gyűlt össze, Don Bosco folyamatos „koldulásának” köszönhetően az egyéneknél, papoknál és püspököknél, valamint a városházához intézett ismételt hivatalos kéréseinek a határidő meghosszabbítására. Don Bosco nem mulasztotta el kritizálni a városi értékbecslő által a folyamatosan érkező ajándékokra vonatkozó becslést sem, amely szerinte alacsonyabb volt a tényleges értéküknél; sőt, további értékbecslőket is bevontak, különösen egy festőt a műalkotások értékeléséhez.
A végső szám olyan lett, hogy Don Bosco felhatalmazást kapott 99 999 jegy kiadására, darabonként 50 centes áron. A már kinyomtatott, az adományozó és a szervezők nevével számozott ajándékokat tartalmazó katalógushoz egy kiegészítést csatoltak a legújabb ajándékokkal. Közöttük voltak ajándékok a pápától, a királytól, az anyakirálynétól, a királynétól, képviselőktől, szenátoroktól, önkormányzati hatóságoktól, de sok egyszerű embertől is, főleg nőktől, akik háztartási tárgyakat és bútorokat ajánlottak fel, még ha azok értéke csekély is volt (üveg, tintatartó, gyertya, kancsó, dugóhúzó, sapka, gyűszű, olló, lámpa, mérőszalag, pipa, kulcstartó, szappan, ceruzahegyező, cukortartó). A leggyakrabban felajánlott ajándékok a könyvek voltak, 629 darab, és a képek, 265 darab. Még a valdoccói fiúk is versenyeztek, hogy felajánlhassák saját kis ajándékukat, talán egy füzetet, amelyet maga Don Bosco adott nekik.
Hatalmas munka volt, amíg a számokat kisorsolták
Ezen a ponton szükségessé vált a sorsjegyek kétféle formában (kis szelvény és sorsjegy) történő, folyamatos kinyomtatása, mindkettőt a bizottság két tagjának aláírásával, a sorsjegyet egy jegyzettel együtt elküldeni, és dokumentálni a befolyt pénzt. Sok jótevő több tucat sorsjegyet kapott azzal a felkéréssel, hogy tartsa meg őket, vagy adja tovább barátainak és ismerőseinek.
A sorsolás időpontját, amelyet eredetileg április 30-ra tűztek ki, május 31-re, majd június 30-ra halasztották, végül július közepén tartották meg. Ez utóbbi halasztás a Borgo Dora lőporraktárban történt robbanás miatt történt, amely pusztítást végzett a Valdocco környékén.
Két délutánon, 1852. július 12-13-án sorsoltak sorsjegyeket a városháza erkélyén. Négy különböző színű kerékurnában 10 azonos színű, 0-tól 9-ig terjedő golyó volt. Az alpolgármester egyenként behelyezte a golyókat az urnákba, majd megpörgette őket, nyolc fiatal az oratóriumból végezte el a műveletet, a kihúzott számot pedig hangosan kihirdették, majd a sajtóban is közzétették. Sok ajándék az Oratóriumban maradt, ahol később újra felhasználták őket.
Megérte?
A körülbelül 74 000 eladott szelvényért, a költségek levonása után, Don Boscónak körülbelül 26 000 líra maradt, amelyet aztán egyenlően elosztott a szomszédos Cottolengo-művel. Természetesen ez csaj egy kis összeg (a Pinardi-ház előző évi vételárának fele), de a lottó lebonyolítására fordított fáradságos munka legnagyobb eredménye – amelyet több tucatnyi, gyakran nem publikált levél dokumentál – több ezer ember közvetlen és szívből jövő bevonása volt minden társadalmi osztályból az ő „születőben levő Valdocco-projektjébe”: népszerűsítetták, megbecsülték, majd gazdasági, társadalmi és politikai szempontból is támogatták.
Don Bosco sokszor folyamodott lottó szervezéséhez, mindig kettős céllal: hogy pénzt gyűjtsön a szegény fiúk megsegítésére irányuló munkájához, a missziókhoz, és lehetőséget kínáljon a hívőknek (és nem hívőknek) a jótékonyság gyakorlására, amely – ahogy folyamatosan ismételgette – a leghatékonyabb eszköz „a bűnök bocsánatának elnyerésére és az örök élet biztosítására”.
„Mindig is szükségem volt mindenkire”
Giuseppe Cotta szenátornak
Giuseppe Cotta bankár Don Bosco nagy jótevője volt. A következő, 1849. február 5-i keltezésű, bélyegzővel ellátott papíron írt nyilatkozat maradt fenn a levéltárban: „Alulírott T. Borrelli Gioanni torinói és D. Bosco Gio di Castelnuovo d Asti papok kijelentik, hogy három ezer frank adósságuk van Cavaliere Cotta úrnak, aki ezt jótékonysági célra kölcsönözte nekik. Ezt az összeget alulírott egy éven belül, törvényes kamatokkal együtt köteles visszafizetni.” Aláírás: D. Giovanni Borel, D. Bosco Gio.
Ugyanezen az oldal alján és ugyanazon a napon Giuseppe Cafasso atya ezt írja: „Alulírott külön köszönetet mond Ill. mo Sig. Cav. Cotta úrnak a fentiekért, és egyúttal kezességet vállal a fent említett összegért.” Az oldal alján Cotta aláírja, hogy 1849. április 10-én 2000 lírát, 1849. július 21-én további 500 lírát, a fennmaradó összeget pedig 1851. január 4-én átvette.
Francesco Motto SDB-donbosco.press/Szaléziak.HU
