Főoldal / Szalézi világ / Lengyelország – A háború egy anya szemével
Május Mária hónapja, de egyben az a hónap, amikor a világ számos országában az anyák napját ünneplik. Minden anya a legjobbat akarja gyermekeinek, de nem mindenki van abban a helyzetben, hogy ezt megadja nekik: a szegénység, a betegségek, az elhagyatottság... mind olyan tényezők, amelyek megakadályozzák ezt a természetes anyai hajlamot. És a háború is, talán a lehető legrosszabb akadály. A háború által sújtott, önmagukat, gyermekeiket és családjukat gyászoló anyák szenvedésére emlékezve ma megosztjuk Julia, egy ukrán édesanya tanúságtételét, akinek legalább volt annyi szerencséje, hogy a lengyel szaléziak befogadták és támogatták.
"2022. február 24-én az életem, a családtagjaim és nagyon sok ukrán élete tragikusan megváltozott. Szörnyű háború sújtott le hazánkra... Mindannyiunknak megvoltak a tervei arra a napra, de semmi sem történt úgy, ahogy elterveztük” – kezdte a két kislány édesanyja.
A háború kitörésének bejelentése akkor érte, amikor felébredt, az idős és beteg édesapjától, mint derült égből a villámcsapás, egy olyan napon, amely külsőleg derűsnek és naposnak tűnt. Mégis így van: hallotta az elnök beszédét, amelyben bevezette a hadiállapotot és látta a képeket az országra hulló első rakétákról.
Egy családi összetűzés kezdetén az ember azon tűnődik, hogy milyen azonnali lépésekre van szükség. "Elmenni a boltba. Abban a pillanatban az tűnt a legfontosabbnak, hogy ennivalót találjunk. Eközben a háborúról szóló hírek folyamatos áradata nem engedett megnyugodni, a szirénák és a riasztók hangja pedig mintha folyamatosan visszhangzott volna a fejemben. Nem tudtam, mit tegyek, pedig nagy felelősség hárult rám: a két lányom és az idős, sok betegséggel küzdő szülőm” – mesélte a fiatal édesanya, aki az első, gyakorlatilag ébren töltött éjszakák gyötrelmét is részletezi.
Aztán a hideg pincékben megélt végtelen pillanatok a szomszédokkal, idősekkel és a mellettük levő állatokkal, akikkel napról napra olyanokká válnak, mint egy család, akikkel megoszthatják a félelmet egy orosz repülőgép zajától és egy robbanás rezgéseitől, amely nem csak az üvegen érezhető, hanem az egész épületet megrázza. „És nem tudhatod, mi lesz ennek a zajnak a vége a családod számára” – folytatja.
A lerombolt iskola, a betört ablakú kórház és a környező megcsonkított épületekkel körülvett Julia folyamatosan menekülési tanácsokat kap rokonaitól és ismerőseitől. "Mégis, belül erős ellenállást érzel, mert nem akarsz elmenni" - magyarázza.
Aztán 2022. március 8-án este felhívja őt egy kolléganő, akit nagyra becsül, és azt mondja: Julia, holnap mész Lengyelországba a családoddal. Nem azt kérdezem, hogy akarod-e, hanem azt mondom neked: elmész." A helyi iskolában dolgozó szaléziaknak köszönhetően Julia végül elindult, és másnap megérkezett Lengyelországba. „Nyugodjon meg, most biztonságban vagy” – ezek az első szavak, amiket a lengyel határőrségtől hall. "Végre megkönnyebbülten fellélegezhettem - folytatja az asszony -, de ez csak külső nyugalom. Mert a szívünkben háború dúl.”
Sok hónappal később, immár vendégként egy új országban, Julia azzal zárja, hogy elmondja, mit jelent most ez a kényszerű száműzetés. "Amikor elhagyod az otthonodat, hiányoznak azok az apróságok, amelyek csak a tiéid: hiányzik a gyerekek kedvenc játéka, a kedvenc házi készítésű ruhád, és végül hiányzik a saját rendetlenséged, amit néha a gyerekek csinálnak. Borzasztóan hiányoznak a rokonok , barátok, kollégák és a munka. És féltem felhívni őket, vagy üzeneteket írni. Féltem attól, hogy ha nem válaszol a hívásra vagy az üzenetre, az valami szörnyűséget jelent."
ANS-Varsó/Szaléziak.HU
