Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Évközi 12. vasárnap
Máté evangéliumából Jézusnak néhány mondását halljuk, amelyek között a kapcsolat, a „Ne féljetek!” újra és újra visszatérő Jézusi szavak, amit Szent II. János Pál különösen és sokszor hangoztatott a mi számunkra. Ne féljetek az emberektől, ne féljetek azoktól, akik a testet megöljük, de a lelket nem tudják megölni.
Azt gondolom, hogy az emberi életben többféle félelem is létezik. Az egyik, amit nagyon helyesen kell értelmezni és jól is kell fordítani, ez, amit a Szentlélek hét ajándéka között a bérmáláskor szoktuk különösen emlegetni, az Úr félelmének lelke. Sokan félreértik. Azt gondolják, hogy ez arról szól, hogy rettegve félni az Istentől. Pedig a Szentléleknek nem az az ajándéka, hogy féljük az Istent, hanem pont az, hogy összekapcsol minket az Istennel. Akkor milyen félelem is az, ami a Lélektől jön? Az úrfélelem lelke azt jelenti, hogy félni attól, hogy azt, aki engem szeret, az én gondviselő Atyám, az én Megváltóm, azt én megsértem, megbántom, semmibe veszem. Ez olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy félek attól, hogy megbántom az édesanyámat, mert nem szeretném, hiszen hát annyi mindent tett értem. És lehet, hogy most éppen nem értünk egyet, vagy vitában vagyok a nagyapámmal, de tisztelem, szeretem, becsülöm, ezért még a nehézségeket is úgy kezelem, hogy alapvetően az a fajta szent félelem van bennem, hogy nehogy megbántsam, még a nehézségek idején se.
Az Úrfélelem tehát ezt jelenti, hogy attól való félelem, aggódás, figyelem, azzal való törődés, hogy Isten Lelke szerint ráhangolódjak az Úrra magára, és ne csak befogadjam az ő szeretetét, hanem megéljem és továbbadjam. Ez egy pozitív félelem, féltés, aggódás, a szeretetnek egy formája. Persze nem jó, hogyha ez valamiféle lelki görcsökig, vagy túlzásokig vezet, hiszen akkor elvenné az ember szabadságát, és az mindig egészségtelen.
Amiről most Jézus különösen beszél, az egy negatív, egy rossz félelem. Egy olyan félelem, hogy valóban gúzsba köt, egy olyan félelem, ami kisebbrendűség érzésből fakadhat, ami abból forrásozik és afelé halad, hogy rendezetlen legyen az emberekkel a kapcsolatom.
Ne féljetek az emberektől!
Különösen is ezt Jézus azért mondja, mert abban a szempontból, hogy ne féljetek az emberektől megélni azt, ami számotokra, remélem, gondolom, a legfontosabb: a hitet, a vallást, az Istenhez tartozást. Ne féljetek bizonyosságot tenni! Ne féljetek felmutatni, megélni a ti hiteteket, vallásosságotokat!
Nagyon érdekes korszakot éltünk meg. Van itt, talán mondhatom, ahogy körülnézek, nálam idősebb is, meg velem egykorú. Ugye, bennünket például arra tanítottak, hogy amikor Mihályi atyával elmentünk nyáron, akkor őt Misi bácsinak kellett szólítani. És hát ő is trükközött, mert ő dr. Opalény Mihály volt, egy fiatalon meghalt kitűnő pap. Nála voltam elsőáldozó, és sokáig szolgált nálunk a pesti Szent Család templomban. És ő például úgy vette meg valahol a Mecsekben azt a kis tanyasi házat, ahova aztán lejártunk lelkigyakorlatokra, táborokra, hogy a doktor nevét összevonta a családnevő Dropalény Mihály, mintha ez a pont eltűnt volna onnan valami bürokratikus úton, és akkor ne nyomozzanak utána, hogy valóban hát ki is ez a tulajdon, kinek a nevén van. És bizony, hát minket is tanítottak ilyen trükközésre, hogy azt mindig elmondták, hogy a hitet megtagadni tilos, talán ti is tanultátok ezt az elvet, de megvallani nem mindig kötelező. És hát talán ezt egy kicsit túlzásba is vittük. Emlékszem, még édesapámnak soha nem jelentett problémát, hogyha utaztunk a buszon vagy a villamoson, és egy templom előtt ment az utunk, ő sokszor hordott kalapot, megemelte, ha nem volt rajta kalap, keresztet vetett. Az ő emlékére, ezt én is szoktam az autóban, hogy keresztet vetek, de hát ez nem egy tanulságtétel, mert ott esetleg csak ketten-hárman ülünk, ismerősökkel. De számára természetes volt még, aki mondjuk 28-ban született, hogy ő megvallja. Nem nézett körül, hogy jaj, ki van itt, jaj, ki látja, jaj, majd mit szólnak az emberek…
Nagyon nagy átok az, amikor az vesz rajtunk erőt, hogy jaj, mit szólnak az emberek. Persze, ezt úgy sem, hogy mondjuk valaki ezt hívságból tegye, hogy ő megmutatja, hogy ő vallásos, bár ma Európában szerintem erre nem sok példa van.
Ott, ahonnan József atya vagy Jakab atya jöttek, Vietnámban, Indiában inkább van még ez a fajta a vallásosság által adott presztízs és rang, és méltóság. De nálunk ma vallásosnak lenni, hát nem jelent rangot és méltóságot, sőt, nagyon sokszor azt kell megélnünk, akár Európában is, hogy minden mást elhisz a világ, de a kereszténséget, a keresztény vallás megélését azt nem, más vallásokat talán inkább igen.
De ne féljetek az emberektől. Ne azzal foglalkozzatok, hogy ők mit mondanak, vagy mit gondolnak rólatok. Egy a ti atyátok, a mennyei. És bizony megkérdezhetjük azt, hogy talán nem azért vagyunk, mondjuk fele annyian, negyed annyian egy templomban, egy egyházközségben, egy szentmisén, mert az elmúlt évtizedekben ez a hitvallás - egészségesen mondom, tehát nem hivalkodva, nem külsőségekben, de ez a szívből fakadó hitvallás - ez elmaradt, meggyengült, megtört. Kompromisszumokat, alkukat kötöttünk. Tudom, hát a létező szociban nőttem föl, és bizony mi édesapám baráti körében, a tágabb rokonsági körében is tudtuk, hogy az azért lehet egyetemi tanár, mert hát ha nem is lépett be a pártba, de mindig bólogat, mindig elfogad, mindent megtapsol, hogy az azért lehet az vezérigazgató, mert bizony hát nem vallotta be apámnak, szégyenli előtte, de bizony ő azért csak belépett abba a pártba, aztán el is maradt a szentmisékről, hogy jaj, nehogy valaki meglássa. Ugye én még úgy ministráltam az úrnapi körmenetben, hogy fotózták a körmenetet, hogy ki van ott. És akkor el kellett dönteni, hogy karrier, biztonság, belenyugvás, vagy keresztény tanúságtétel.
Érdekes, azt mondják a szociológusok – persze, lehet ezzel vitatkozni -, hogy nem akkor tört meg az emberek vallási identitása, hitvalló viselkedése, amikor éppen a legnehezebb volt a magyar történet folyamán, mondjuk az elmúlt évtizedekben, tehát a klasszikus nagy Rákosi időkben, hanem később, amikor már olyan alkukat lehetett kötni, hogy én nem szólok oda, ők meg engem békén hagynak, én azt ott elfogadom, és akkor én meg egy kicsit ebből-abból kicsit gazdagodhatok, lesz kis telek, kis autónk is...
Nagyon-nagyon sátáni kompromisszumok ezek. Amelyek sajnos beleivódtak a nép lelkébe. Belénk és közénk ivódott ez a fajta „ne szólj szám, nem fáj fejem”, „tudja az én jó Istenem, hogy szeretem őt, hát most attól, hogy nem járok templomba, azért én nem tagadom meg az Istent”, de hát Jézus Krisztus Anyaszentegyházába, ebbe a közösségbe hívott meg bennünket, és azt mondta, hogy „Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom, Mennyei Atyám előtt”.
És aztán csodálkozunk, hogy elmaradoznak körülöttünk az emberek a templomból.
Egy olyan vallásban, egy olyan közösségben, amely alkalmi, kicsiny kompromisszumokba belenyugszik, hát miért kéne oda tartozni? Nagyon érdekes, mert a II. Vatikáni Zsinat után például több szerzetesnővér rend, a szabadság, a nem tudom miknek a nevében, ezt nem elemeztem hosszabban, de bevezetett ilyen engedményeket a közösségébe, külsőségekben. Lehet sminkelni mondjuk egy apácának például, volt ilyen, tudom. És érdekes, hogy ezek a közösségek és rendek eltűntek. Mondjuk, ott van Teréz anya közössége, iszonyú kemény, nagyon nagy fegyelem, minden nővérnek egy bőröndnyi, de kicsi bőröndöt képzeljetek el, holmija lehet, és ugye őket a világon bárhova pakolhatják, tehát lehet, hogy Buenos Airesből megy Tokióba, vagy éppen mondjuk Ruandából jön Budapestre, vagy fordítva, és az a közösség növekszik. Tehát úgy tűnik, hogy ahol megvan a hitvalló lelkület, és a szilárd elköteleződés Krisztusban, a kompromisszumokról való lemondás, a saját rangomról, méltóságom féltéséről való lemondás, és valóban bizalom a gondviselésben, ott úgy tűnik, hogy ahol megvallják az emberek előtt az Istent, ott Isten is megvallja az emberek előtt az ő erejét és szeretetét.
Nagyon sokszor ezek a kompromisszumok, akár családi élet nevelésében is. Érdekes, hogy a vallás és a nevelés nagyon összekapcsolódik, még azoknak is, akik nem is tudnak róla, messze nem vallásosak. A nevelésben is eltűntek azok a korlátok, kötelezettségek, felelősségek. Ma egy gyereknek van joga, de nincs felelőssége. Az sem volt jó, amikor csak felelőssége volt és nem volt joga, természetesen. És ugyanígy azt látjuk, hogy az ember ezt a szabadságot, amit képzel magának, ezt sajnos szabadossággá fordítja át.
Mit tehetünk? Hát leginkább azt, gondolom, hogy az a fajta megvallás, vagy tanúságtétel, amit a szektás testvérek gyakorolnak, hogy bekopogunk másokhoz, vagy egy nagy „Jézus él” emblemákkal közlekedünk, ez ma már senkit nem érdekel, sőt. Tanúságtételként Jézus nem azt mondja, hogy provokáljátok a világot. Tanúságtétel az nem kívül van, hanem belül.
Ez olyan, mint a gerinc: nem látszik adott esetben, de feltűnik, hogy van. Tartás, becsület, igazság, beszédmód, részvét, megbocsátás, empátia, emberség, lemondás a személyválogatásról, a szeretet elsőbbsége, nagyvonalúság. Ezek mind-mind eszközök, amelyekkel tanúságot teszünk Krisztusról, és amire akkor vagyunk igazán képesek, ha benne és általa élünk.
Azt tud tanúságot tenni, aki abban él, akiről tanúságot tesz. És a Szentlélek erre hív meg bennünket minden szentmisén, minden szentáldozásban, minden feloldozásban, hogy Isten kegyelmével újraindulva a vele való életközösségről tegyünk tanúságot. Nem a vallásosságról, hanem az Istennel való életközösségről. Arról, hogy Krisztus él, és győzött a halál fölött. Arról, hogy az Isten mindig, mindenkor szeret, és az isteni gondviselés működik. Arról, hogy jó ehhez az egyházba tartozni, és ebben a közösségben együtt lenni, annak a hibáival, gyanúságival, emberi töredezettségével, annak ellenére is, mert mégiscsak az Isten népe és közössége. Tanúságot tenni, és ezt akkor tudjuk igazán, ha ez nekem nem görcs, nem feladat, nem valamilyen küzdelem - időnként, persze, az is -, de alapvetően egy öröm és békesség forrása. Hogy jó nekem itt lenni, és azt, hogy jó nekem, azt meg tudom osztani mással, ha mást nem, érzületben, vagy egy-egy kifejezésben, természetes hitbéli viselkedésemmel.
Olyan jó lenne például, ha minden családban az meglenne, hogy jönnek a rokonok távolról, messziről, innen, onnan. Természetes, hogy eljönnek veled a szentmisére vasárnap, ha akkor jönnek. És most az lett a természetes, hogy jaj, akkor otthon maradunk, mert hát mi igazodunk hozzájuk.
Sose felejtem el, említettem már nektek, az a néni, aki Berentén, azt kérte 80, nagyon sok, talán már 90 éves is, és még mindig olvasott a misén, nagyon jól tartotta magát. És azt mondta a rokonoknak, hogy annyi vackom van itthon, nekem ne hagyjatok semmit karácsonyra, de az éjféli misén üljünk együtt a templomban. Lehet, hogy egy kicsit örült is a család, hogy jó olcsón megússza, de ott ült a család vele a templomban. Feltűnt, mert abban a kis templomban alig ültünk néhányan, sajnos, még karácsonykor is. Hogy nem erőszak, kérés, ajándék, példa. Olyan jó az, amikor, emlékszem, kispapok voltunk, és gyerekekkel voltunk a Ferenceseknél, Barsi Balázs itt volt, Eszter itt volt, a noviciátus, nagy beszélgetés, megosztás, minden. És egyszer csak Balázs atya annyit mondott, hogy kilenc óra, a ferences novíciusok elvonulnak a napirend szerint, köszönjük a vendégeinek, hogy itt voltak. Keresztvetés, egy rövid dicsőség, imádság és kész. És megdöbbentünk, hogy hát ez hogy kirúgott minket. De még a gyerekeknek is az jött le, hogy milyen erő van ebben. Tartás. Nem az, hogy hát itt vannak a vendégek, akkor még egy kicsit töltsetek, egy kicsit még és akkor mulatási van, hanem rend, fegyelem, békesség, harmónia. Azt gondolom, hogy valami ilyen tanúságtételre fel is kapja ma a világ a fejét, és ha ezt meg tudjuk tenni, inkább természetes módon a személyiségünknek, kötelékeinknek, életvitelünknek megfelelően, összhangban azzal, akik vagyunk, és nem valamilyen szerepet játszom, mert az visszaüt, hanem tényleg kifejező azt, hogy nekem itt van az örömöm, a harmóniám, a békém, és én ezt szeretném megosztani, ez nekem természetes közegem, ez forrása az életemnek, és jó itt nekem lenni, és ezzel tanúságot teszek arról, ami tényleg fontos az életemben, megosztva másokkal is. Adja meg az Úr, hogy ne féljünk az emberektől! Ne féljünk Istentől se, sőt, Isten áldásával legyünk áldássá az embereknek. Ámen.
P. Ábrahám Béla SDB
Elhangzott Nyergesújfalun, 2026. június 20-án.
Szaléziak.HU
