Főoldal / Magyar Tartomány / Szalézi szavak - Halottak napján
Halottak napján arra hív bennünket az Anyaszentegyház, hogy megemlékezzünk halottainkról, ki-ki a maga hite és reménye szerint. Akár már abban is, ha megtesszük azt, hogy elhunyt szeretteink emlékét fölidézzük, egy-egy mondását, vagy fényképalbumot kinyitunk, vagy megnézünk egy videófelvételt ma már. Valamiképpen visszaidézzük őt, a szülőt, nagyszülőt, dédnagyszülőt, akinek a gyökereiből mi is táplálkozunk, és ez is egy fontos és jó dolog: megőrizni, továbbvinni családot, hagyományt. Szép és jó dolog, hogyha elmegyünk a sírjukhoz, rendbe tesszük sírjaikat, hiszen ez is a tiszteletnek egy szép jele. Gyertyát gyújtunk - ez pedig már egy kicsit az imádságunk hordozása is. De igazán méltó és szent megemlékezés elhunytainkról, ami már több, mint megemlékezés, hogyha imádkozunk az üdvösségükért. Imádkozunk, akár a sírjuknál, akár otthon, gyertyát gyújtva, de legfőképpen az a legjobb, hogyha itt a templomban, a szentmisén, a legszentebb áldozatot fölajánlva értük, az ő üdvösségükért.
A szentírási szakaszok közül pedig elénk tárul az olvasmányban a Makkabeusok második könyvének az a szakasza, melyben Makkabeus Júdás gyűjtést rendez, hogy a csatában elhunytakért áldozatot ajánljanak föl a jeruzsálemi templomban. Az akkori kor legszentebb imádságát.
Miről van itt szó?
A Makkabeus történet nagyon közel van már Jézushoz. Ez már a hellenizmus kora, a Nagy Sándor kora után, amikor a szír uralkodó ráerőlteti a zsidókra a pogány szokásokat, a görög szokásokat, a hellenizmust, színház, atlétika, de nem ezek a rosszak, hanem a többisten hitet, hagyják el a körülmetélkedést, hagyják el a rituális családi örökségüket, hagyományaikat, adják föl a múltat és teljesen fogadják be egy felülről diktált, központosított, nagy, az akkori világideológiát.
Kicsit hasonlíthatjuk ezt akár a szovjet-orosz, Moszkvából diktált rendszerhez, de hasonlíthatjuk akár a mai világunkhoz is, amikor nem is tudjuk, hogy milyen központokból, de szintén próbálnak ránk erőltetni egyfajta viselkedésmódot, beszédmódot, stílust, szokásokat. Sokszor talán észre sem vesszünk, hogy elveszik a szavainkat, hiszen ez a legalapvetőbb gyökér, ha mondjuk elkezdjük másképp értelmezni a házasságot, a párkapcsolatot, a szeretetet, ha az egész szeretetből csak például mondjuk a szexualitás marad, vagy akár egyszerűen az ünnepek térhódítása a Valentin-naptól a Halloweenig. Vegyük át a külső szokásokat, és persze a legfontosabb, hogy engedjük el mindazt, ami a mi saját örökségünk, adjuk föl, cseréljük le, majdnem mindegy, hogy mire, mert ezzel az identitás remeg meg.
Mi ennek a lényege?
Az, hogy egy tudatos polgárból legyen egy sodrodó, fogyasztó valaki, akinél mindent keresztül lehet vinni, és mindenféleképpen hasznot lehet húzni belőle. Mert nem arról szól itt a dolog, hogy azt akarják, hogy még jobb emberek legyünk, vagy hogy világ ethos szülessen meg, hanem hogy nőjön a biznisz.
Na, a hellenizmus ennyivel egy kicsit kulturáltabb volt, hogy ott nem a vagyonról, a bizniszről szólt a történet, hanem főleg a zsidókra, akik egy nagyon különálló nép voltak, egy láthatatlan Istennel és sok különlegességgel, erőltessük rá azt, ami egyébként szerintünk a jó, mert ha nekem az jó, akkor neked is jó lesz. Ez már szülőként sem egy jó viselkedés, hogy ha én nem lehettem színész, akkor majd a gyerekem az lesz, ha a gyerekem se lehet, akkor majd az unokámra erőltetem. Ha én nem lehettem orvos, akkor ráerőltetem a gyerekemre. Ugye, ez nem a szeretet gesztusa.
A makkabeusok pedig föllázadtak. Ez a nagy makkabeus háború, ahol egyre több zsidó csatlakozik hozzájuk, föleszmélnek újra az örökségük szépségére, és kiállnak érte. És itt van az Ószövetségben először, hogy imát és áldozatot ajánlanak fel a megholtakért. Az eredeti mózesi, ároni, szentsátori vagy templomi liturgia Dávid korából nem ismeri ezt a fajta áldozatot. Van a bűnökért való engesztelő áldozat, van égő áldozat, illat áldozat, állatok föláldozása stb., de nincs az elhunytakért való imádság. Mert a kinyilatkoztatásban a zsidó nép hite, Isten ismerete, Istennek az önmagát föltáró közlése itt és ekkor jut el odáig, hogy kell lenni valaminek a halál után. Eddig ezt elkenték egy ilyen seollal, hogy egy kicsit a, most nagyon erős hasonlat, de a nirvánához hasonlít, hogy nincs benne se rossz, se jó, ott minden egyforma, ott mindenki el van. A halál után nem mondták azt, hogy pusztulat, de nem volt szó igazából a föltámadásról, azaz egyfajta Istennel való életközösségről, hiszen a föltámadás alapvetően erről szól. Nem volt szó arról, hogy jók és rosszak. A zsidó gondolkodás azt mond, amit még mai sok keresztény gondolkodás is mond sajnos, hogy aki itt a földön jó, az áldott, az akkor gazdag, sikeres, unokái vannak, és minden boldogság megadatik neki, a bűnös ember az meg hát leesik a tetőről, most itt leegyszerűsítve.
Tehát, hogy azért evilági áldásban gondolkodtak a zsidók, mint jutalom, aki megtartja a törvényt, aki igaz az Isten színe előtt. Sokszor ezt a neoprotestáns szekták ma is tovább viszik. És nem az üdvösség fényében, az üdvösség várásában.
Nagyon fontos kinyilatkoztatás pillanat az, amit az olvasmányban hallottunk, hogy azt mondja, ahogy a szent író makkabeus Júdásról, hogy elrendeli, hogy engesztelő áldozatot mutassanak be a megholtakért, jó és hívő lélekkel gondolkodott a földtámadásról. Ezt az, hogy Jézus korában pont a farizeusok és a szaddúceusok egyik nagy vitája, hogy van-e földtámadás. Szent Pál egyszer ez kijátssza, ezzel ugrasztja az ellenségeit össze egymással, de ezt olvassuk az Apostolok cselekedeteiben.
És mi is elgondolkodunk rajta, hogy tudunk-e mi, Makkabeus Júdásként jól és hívő lélekkel gondolkodni a földtámadásról?
Hogy gondolkodjunk a földtámadásról? Az majd valami jövendőbeli, távoli, messzi dolog? Kicsit igen. Beérkezésében, teljességében.
Nekem most van közöm hozzá?
Nem, hogy közöd van hozzá: abban élsz!
A keresztség szentsége által te már egy földtámadott ember vagy. Isten lefoglalt magának és megszentelt, Isten gyermeke vagy, visszavonhatatlanul, az ő hűsége mindig biztosított, ha eltékozoltad ezt az istengyermekséget, ő visszavár és helyreállítja mindezt a kegyelem által, és innentől kezdve te már a földtámadott ember életét éled. Hogy is lehetne, hogy ne azt éld, amikor szentáldozáshoz járulsz, hiszen a földtámadott Krisztust veszed magadhoz? Akkor hogy gondolhatnád, hogy nincs ott benned a föltámadás?
Jelen, nem egy jövendőbeli esemény, nem egy "majd egyszer valamikor, egy messzi-messzi galaxisban", itt és most, már igen!
És a keresztény ember létének ez az egyik lényege, hogy a "már igen" és a "még nem" feszültségében él.
Már igen! Krisztus már eljött! Értünk, ami üdvösségünkért meghalt a kereszten és földtámat, és nekünk ajándékozta önmagát. Már igen! De még nem jött el az ő második eljövetelével ennek az országnak és ennek a győzelemnek a teljessége, a kibontakozása, a kinyilvánulása.
Nem véletlen, hogy a Szentírás utolsó mondata a „Marana Tha!” - „Jöjj el, Uram Jézus!” Ez az őskeresztények és minden kereszténynek, a mai keresztényeknek, nektek is a legfőbb imádsága, a legfőbb várakozása. Nincs más gondunk, témánk és óhajunk, mint az, hogy: „Jöjj el, Uram Jézus!” Teljesedjék be mindaz, amit megkezdtél! Mindaz, amit a keresztség óta örömmel hordozunk, az istengyermekség, annak minden ígérete legyen valósággá azáltal, hogy eljössz hozzánk!
A "már igen" és a "még nem" feszültségében élünk. És ebben a feszültségben akarjuk ápolni a mi reményünket, hitünket, szeretetünket. Ez a feszültség segít bennünket ahhoz, hogy azt, amit magként, csíraként megkaptunk, az istengyermekség, ahol Isten nem vette el a mi szabad akaratunkat, nem vette el a mi emberi méltóságunkat, és nem bábfigurák vagyunk a kezében, amit úgy alakít, ahogy akar, hanem elindított bennünket ezen az úton, hogy mi együttműködve a Lélekkel és együttműködve a kegyelemmel krisztusi emberekké, azaz megváltott emberekké legyünk, s már most, itt a világban megjelenítsük az üdvösség jó hírét.
És milyen nagyszerű dolog, hogy a mi Istenünk nem olyan - és ezt nem lehet kitalálni -, mint ahogy azt mondják a más vallásokban az Istenek, hogy: „Na, ember, itt vagy te, hát olyan, amilyen, mindegy, ott meg a feladat, a cél, tessék, indulj, na!”
Krisztus nem.
Sok keresztény ember azt gondolja, hogy igen, és hogy őneki egyedül kell itt csetleni-botlani.
Nem!
Krisztus végigkísér bennünket ezen a zarándokúton. Mindig mellettünk és velünk van, és nem csak olyan spirituális maszlagként, hogy: „Jaj, hát velem vannak az angyalok…” Nem!
A szentségi élet az azt jelenti, hogy Krisztus él bennem, és én Krisztusban. Ő maga járja együtt velem, aki értem meghalt és föltámadt, az én Megváltóm, járja velem az életem zarándokútját. És ezért dráma a bűn. Mert ha én megcsalom a feleségemet, akkor a Krisztus bennem törik meg. Ezért nagyszerű dolog a hűség, mert akkor Krisztus győzedelmeskedik bennem. És van egy jó hír, ha nem sikerül a hűség, van visszaút. Krisztusnál mindig van megbocsátás és irgalom, és nem kell hozzá a pálya elejére visszamenni.
Ezért mondja Szent Ágoston azt a híres hozzátoldást Szent Pál szavaihoz, amikor Pál azt mondja, hogy: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik”, és Szent Ágoston nagyon nagy istenszeretettel a szívében és tapasztalattal hozzáteszi, hogy „eciam peccatum”, azaz még a bűneik is. Az Istent szeretőnek minden a javára válik, mert ha ő valóban istenszerető, akkor abból is képes a megtérés, a megújulás, az engesztelés útjára térve krisztusi emberré formálódni. Talán pont ezáltal, hogy ahol megtört, ott megerősödik alapon, hogyha valóban Istent szerető, akkor ilyen értelemben a javára válik, ami nem azt jelenti, hogy akkor keressük a bűnt, mert tudjuk, hogy azzal nem játszunk, hanem mindig újra- és újraéled a reményünk és a bizalmunk a mi Megváltónkban.
Tehát, ha most a halottainkért imádkozunk, akkor rájuk is így tekintünk, hogy ők, akik megkeresztelkedtek Krisztusban, az üdvösség útját járták, és azt kérjük számukra, hogy teljesedjék be mindaz, amit Krisztus nekünk ígért, és amiben ők bíztak.
Sok mindenről lehetne beszélni, de azért egy kérdés még biztos ott van a szívetekben, hogy: "Jó, jó, de akkor mi van a meg nem kereszteltekkel?"
Na, hát ezért komoly a keresztség. Ezért van az, hogy az Egyház minden gyenge kis hit, pislákoló hit gesztust, kérést elfogad, hogy ha valaki a keresztséget kéri, és ezért nagyon nagy felelősség, ha valaki szülőként, keresztülőként a keresztséget kéri. Néha érzem azt, hogy legszívesebben azt mondanám, hogy: "Nem tudjátok, mit kértek, milyen terhet raktok magatokra, amit nem tudtok elhordozni, mert hiszen komoly ígéretek hangzanak el itt, nem előttem, az Isten színe előtt." El tudjuk-e azt hordozni? Akarjuk-e? Próbáljuk-e Krisztus kegyelmével ezeket elhordozni?
És mi van a meg nem kereszteltekkel?
Szent Ágostonnak erre is van egy zseniális mondata, amikor nagyon egyszerűen és nagyon szívbőlfakadóan azt mondja, amikor tőle azt kérdezik, hogy mi van a megszületett, de meg nem keresztelt gyermekekkel: „Isten végtelen irgalmába ajánljuk őket.” És azt gondolom, hogy itt a "végtelen" szó nem fedi a valós végtelent, hiszen Isten maga az irgalom. Hogy ő hogy teszi, hogy nála az igazság és az irgalom egy, azt mi emberileg nem tudjuk lejátszani.
De tudjuk, hogy Benne egy, mert Ő Isten. Ha nem lenne Benne egy az igazság és az irgalom, nem lenne Isten. Bálvány lenne.
És mi most mit tehetünk a szeretteinkért, mit tehetünk azokért, akikért a halottak napi szentmisében imádkozni szeretnénk? Pont ezt! És ezt tegyük a legtisztább jó szándékkal, üres kézzel, nem bevásárló cédulát és igénylistát írva az Istennek, ő nem a Mikulás, hogy leírjuk, hogy mire van szükségünk. Tiszta, üres kézzel szeretteinket, mindazokat, akikért imádkozunk, ajánljuk egyszerű szavakkal, imádsággal Isten végtelen irgalmába!
P. Ábrahám Béla SDB
Elhangzott Nyergesújfalun, 2025. november 2-án, Halottak napján
Szaléziak.HU
