Don Bosco először 1846-ban mutatta be karácsonyi miséjét Valdoccóban. Miután engedélyt kapott a misézésre a szegényes Pinardi-kápolnában, elkezdte felkészíteni fiai elméjét azzal, hogy megtanította őket szentáldozásra, az Oltáriszentség látogatására és néhány áhítatos himnuszt tanított nekik. Életrajzírója, Lemoyne atya ezt idézi fel.
„A Szeplőtelen Fogantatás ünnepe felkészülésként szolgált a karácsonyra. Don Bosco nagy hangsúlyt fektetett hitünk minden misztériumára. Mivel igyekezett külsőleg és erőteljesebben kifejezni a megtestesült Ige iránti odaadását, és másokban is felébreszteni és táplálni azt, kérvényezte a Szentszéktől a szentáldozásra az oratórium kápolnájában tartott ünnepélyes karácsonyi éjféli misén. IX. Piusz három évre megadta ezt a jogot.
Miután bejelentette a fiúknak az örömhírt, megtanított fiatal énekeseinek egy rövid misét és számos himnuszt, amelyeket maga komponált a Gyermek Jézus tiszteletére. A kis templomot is a tőle telhető legjobban feldíszítette, és több embert is meghívott, hogy csatlakozzanak a fiúkhoz a kilenced alatt. Az érsek engedélyt adott Don Boscónak, hogy az Oltáriszentséggel áldást adjon, amikor csak akarja, de csak ilyen alkalmakkor volt felhatalmazva arra, hogy az Oltáriszentséget a tabernákulumban őrizze.
Nagy fiútömeg volt jelen, mert kis barátai szívébe mély szeretetet oltott az Isteni Gyermek iránt. Mivel ő volt az egyetlen elérhető pap, minden este a kilenced alatt sok olyan fiú gyónását hallgatta meg, akik másnap szentáldozáshoz akartak járulni. Másnap kora reggel ismét ott volt, hogy helyet adjon azoknak a fiúknak, akiknek dolgozniuk kellett menniük. A mise és az áldozás után egy rövid prédikációt mondott, miután több általa képzett hitoktató énekelte a próféciákat, majd áldás következett az Oltáriszentséggel.
Karácsony estéjén tizenegy óráig hallgatta a gyónásokat, elénekelte az éjféli misét, és több száz embert megáldoztatott. Utána könnyes szemmel felkiáltott:
„Milyen csodálatos! Olyan volt, mint a mennyország!” A szentmise után egy kis frissítőt adott a fiúknak, majd hazaküldte őket aludni.
Néhány óra alvás után visszatért a templomba, és várta a fiúk nagyobb csoportját, akik nem tudtak részt venni az éjféli misén. Még két misét celebrált, majd folytatta szokásos zsúfolt vasárnapi programját.
A kilencedet és a karácsony ünnepét sok éven át így ünnepelték, amíg Don Boscónak más papok nem voltak a segítségére.
De a karácsonynak, azokban a korai években, különleges íze volt, ami igazán felejthetetlenné tette, mert nemcsak a Pinardi-ház hivatalos és végleges átvételét szimbolizálta, hanem megerősítette a jövőbeli épületek ígéreteit is, amelyek az Úr jóságáról fognak tanúskodni a jövő generációinak. Milyen szeretettel ismételgethette Don Bosco, szíve és elméje tele tervekkel, azon az áldott napon, breviáriumát szavalva, a zsoltáros szavait: „Ó, Istenem, elmélkedünk jóságodról templomodban! Ahogyan neved, ó, Istenem, úgy dicséreted is a föld határáig ér. Igazsággal van tele a jobbod!” (BM II 453-454).
A szentestén a miséket Don Bosco ettől kezdve élete utolsó éveiig celebrálta, arcán különleges örömmel.
De nemcsak ez az öröm ösztönözte az élénk áhítatot mindenkiben, hanem a kis barátaihoz intézett buzdításai is, hogy készüljenek fel jól a karácsonyra. Azt mondta:
„Kedves fiaim, holnap kezdjük a karácsonyi kilencedet. Van egy történet egy emberről, aki nagyon odaadó volt a Kisjézus iránt. Egy téli napon, miközben az erdőn ment keresztül, egy gyermek sírását hallotta.
A hangot követve egy nagyon szép, könnyező gyermekre bukkant. »Kedvesem! – kiáltotta –, mi történt? Miért vagy itt egyedül?«”
– Senki sem törődik velem – felelte könnyek között a gyermek. Ezzel eltűnt. A férfi ekkor megértette, hogy maga a Kisded Jézus siratja az emberek hálátlanságát és hidegségét.
Azért meséltem el nektek ezt a történetet, hogy mindannyian tegyünk meg mindent, hogy ne adjanak okot Jézusnak a panaszra. Készüljünk fel arra, hogy jól felkészüljünk erre a kilencedre. Minden reggel, a szentmise mellett, a próféciák éneklése is lesz, majd egy rövid beszéd és áldás következik.
Két dolgot javaslok, hogy jól felkészüljünk erre a kilencedre:
- Gyakran gondoljatok a Kisded Jézusra és az irántatok érzett szeretetére. Ezt azzal bizonyította, hogy meghalt a kereszten. Reggel a csengő szavára azonnal keljetek fel, és ha fáztok, gondoljatok a jászolban didergő Jézusra. Napközben szorgalmasan tanuljátok a leckéteket, csináljátok meg a házi feladatotokat, és Jézus szeretetéért figyeljetek a tanáraitokra. Emlékeztessétek magatokat arra, hogy Jézus bölcsességben, korban és kegyelemben gyarapodott Isten és az emberek előtt. Mindenekelőtt vigyázzatok arra, hogy ne tegyetek semmi olyat, amivel megbánthatnátok Őt.
- Látogassátok Őt gyakran az Oltáriszentségben. Irigykedünk a pásztorokra, akik elmentek a betlehemi barlanghoz, hogy lássák Őt, megcsókolták kis kezét, és felajánlották Neki ajándékaikat. „Szerencsés pásztorok!” – kiáltjuk fel. És még sincs okunk irigyelni őket, mert az ő szerencséjük a miénk is. Ugyanaz a Jézus, akit a barlangban meglátogattak, ott van a mi tabernákulumunkban. Az egyetlen különbség az, hogy a pásztorok testi szemükkel látták Őt, míg mi a hit szemével. Semmiben sem fogja jobban örömét lelni, mint a gyakori látogatásainkban. Hogyan? Először is, azzal, hogy gyakran magunkhoz vesszük a szentáldozásban – ezt a szokást mindig is lelkesen és buzgón betartották az oratóriumban, különösen a karácsonyi kilenced idején. Remélem, idén is így lesz. Másodszor, azzal, hogy napközben beosonunk a templomba, akár csak egy percre is, akár csak egy „Dicsőség!”-re. Világosan kifejeztem magam?
Két dolgot kell tehát tennünk, hogy jól csináljuk ezt a kilencedet. Mik ezek? Meg tudod mondani? Gondoljunk gyakran a Kis Jézusra; „látogassuk meg azáltal, hogy magunkhoz vesszük Őt a szentáldozásban, és gyakran hívjuk segítségül a tabernákulumban.” (BM VI, 193-194).
Don Bosco szavai ma is érvényesek. Ha a múltban gyümölcsöt hoztak, ma is gyümölcsöt hozhatnak, ha élő hittel követjük őket.
donbosco.press/Szaléziak.HU
